Iustitia lesre fut

2006, a Bajnokok Ligájának döntője. Barcelona–Arsenal. A szívem kettészakad. Az a szívem, amely általában a Barcelonáé. Imádom Rijkaard remek focit játszó csapatát Ronaldinhóval, Samuel Eto’óval. Még nem Guardiola a mester, még nem Messi a franchise player, nincs is ott a döntőben. A Barcelona az utolsó Bajnokcsapatok Európa Kupáját nyerte meg először 1992-ben. Majd másfél évtizede rendezik meg már a Bajnokok Ligáját, és a Barcelona olyat még nem nyert.

Viszont Arsène Wenger csoda szép, franciás focit játszó, a szépségbe belehalni kész Arsenalját is szerettem Henryval, Pirès-zel, Fàbregasszal, Bergkamppal. Nyilvánvaló volt, hogy Wenger vagy most nyeri el az európai klubcsapat által megszerezhető legértékesebb trófeát, vagy soha, mert az is csoda, hogy egyszer eljutott a döntőbe a célfoci ellentétét játszó csapatával. Járna ez neki meg a csapatának nagyon. Ennek a – szurkoló életében oly ritka – ambivalenciának az a hátránya, hogy bármi az eredmény, a szurkoló bánkódik. És az az előnye, hogy – bármi az eredmény – a szurkoló örül.

Az Arsenal kapusát, Jens Lehmannt a 18. percben – abszolút jogosan – kiállították. Az Arsenal emberhátrányban is vezetést szerzett, és a katalán csapat csak a mérkőzés vége felé tudta megfordítani az eredményt.

Wenger azt nyilatkozta: mindenki láthatta, hogy Eto’o gólja lesből született. Én nem láttam. Fogalmam sincs, igaza volt-e a francia mesternek, vagy sem. Ez a bizonytalanság kivette az ambivalenciámból az örömöt, és benne hagyta a bánatot. Nem tudtam, járt-e a Barcelonának az a kupa. Most sem tudom. Ha lett volna VAR, tudnám. Lett volna miben megnyugodni. Ha les volt, hosszabbításban, 11-esekkel nyerhetett volna még mindkét csapat.

*

Persze nem tipikus az a szurkoló, akit zavar, ha a csapata igazságtalan, vagy legalábbis kétes döntéssel nyer. De az ilyen atipikus szurkoló a legértékesebb közéleti szempontból, mert a törvényesség, a jogállamiság, az igazság szeretete erősebb benne a partikuláris klubszeretetnél.

Eltelt húsz év. A VAR-t nemcsak bevezették, hanem tökéletesítették is. A lesről döntő technikát is, a labdaérintést jelző technikát is. Ez utóbbi mutatta ki a világbajnokságon a 16 közé jutásért vívott Portugália–Horvátország mérkőzésen a minap azt, amit a szem nem láthatott: az egyik horvát csatár fejjel hozzáért a labdához, ezért a góllövő Pašalić lesen kapta a labdát. Így vonták vissza Horvátország válogatottjának egyenlítő gólját a meccs végén.

A horvát szakvezető, Zlatko Dalić azt nyilatkozta, hogy a technika megöli a futballt: „Gólt szerzel, boldog vagy, majd utána jön a VAR, és mindennek annyi. Úgy tűnik, kiölték a futballból az érzelmeket.”

Ugyanezen a mérkőzésen a portugálok nagy veteránja, Cristiano Ronaldo lőtt egy gyönyörű gólt a horvátok kapujába. Lesről. A VAR bűnei között sorolta fel az egyik szakíró ezt az esetet: egy ötcentis les miatt nem adnak meg egy ilyen szép gólt. Zlatko Dalić mester azonban erre nem mondta, hogy a technika megöli a játékot. Hogy lám, az öreg fenomén a visszavonulás kapujában ilyen mesterien beemeli a kapus fölött a hálóba a labdát, örül a góljának, aztán jön a VAR meg a hülye technika, és elrontják a játékosok meg a szurkolók örömét.

Arra senki nem gondol, hogy az ellenfél játékosainak és szurkolóinak meg a bánatát űzik el. Holott mindkettő érzelem, amelyet a technika állítólag kiölt a futballból.

Ha VAR híján mindkét lesgólt megadják, akkor az eredmény ugyanaz. Ugyanúgy Portugália jut tovább, csak marad a kétely, a bizonytalanság. Legalábbis a horvátok azzal az érzéssel utazhatnak haza, hogy alkalmasint igazságtalanul, egy lesgóllal ütötték el őket a továbbjutástól. Ha ugyanis szabad szemmel nem lehet látni egy ötcentis lest, akkor azt sem lehet látni, hogy nem volt les. És amit a szabad szem nem lát, azt a szurkoló, a játékos, a mester a szívével látja. Még azt is másképp látják, ami nyilvánvaló. Hát még azt, ami nem nyilvánvaló.

Annak a szakírónak, akinek fáj a szíve a meg nem adott szép gólért, nem fájna a szíve azért, hogy a másik csapat egy szabálytalan góllal került döntő jelentőségű hátrányba.

A labdarúgásban a lesre állítás réges-rég a védelem kötelező eleme. Aki bent ragad, súlyos hibát követ el. Cristiano Ronaldo ötcentis lese azt jelenti, hogy a horvát csapat jól védekezett. A védő nem követett el hibát. Ha a gólt megadják, akkor az érintett védő azzal a teherrel él tovább, hogy súlyos hibát követett el, miatta esett ki a csapata és borult gyászba a hazája.

Azt a magasra feltolt védekezést például, amellyel a Barcelona Hansi Flick vezetésével a Real Madrid fölé nőtt, és ismét Európa legjobb csapataival lett egyenrangú, nem is lehetne vállalható mértékű kockázattal játszani a leshelyzetek pontos és objektív megítélése nélkül. Előfordult, hogy három lesgólt is lőttek a Barcelonának egy mérkőzésen. Hol van az a bíró, aki még a harmadikat is be merné fújni, hol az az asszisztens, aki ezeket mind be merné inteni a saját szemére hagyatkozva?! És mit kapna az a bíró az elfogult madridi és budapesti sajtóban? És miként is mernének a saját szemükben megbízni az ítészek harmadszor is, amikor nincs az a jó szem, amely a kis leseket megbízhatóan észlelné. Lehetetlen emberi szemmel pontosan rögzíteni egy időben a labda elrúgásának pillanatát és a játékosok helyzetét néhány centiméteres pontossággal.

A gólbíró-technológiát már a 2014-es világbajnokságon is alkalmazták. Évekkel a VAR bevezetése előtt. Senkinek nem volt baja vele, és tudomásom szerint nincs azóta sem. Pedig mi a különbség? Mennyiben más, ha a lest nézik el – a támadók és a védők vonalát –, vagy a gólvonal és a labda helyzetét? Ugyanúgy gól múlik rajta. És mégis.

Ha 2012-ben az Európa-bajnokságon Ukrajnában az Ukrajna–Anglia meccsen Kassai Viktor és társai nem a gólvonalat nézik el, hanem egy rosszul megítélt les miatt nem ítélik meg az ukránok gólját (amellyel döntetlenre hozhatták volna a mérkőzést), biztosan nem lett volna olyan botrány a dologból, mint amekkora így lett.

Ki merné leírni: csak öt centin múlott, hogy a labda nem került teljes terjedelmével a gólvonal mögé, átkozott legyen a technika, amely emiatt egy gyönyörű góltól megfoszt egy csatárt? Vagy: csupán öt centivel pattant az a labda a gólvonal mögé, miután a kapus zseniális bravúrral a lécre ütötte a labdát – a lelketlen technológia annulálta a kapus mesteri teljesítményét!

A VAR-hoz való viszonyunk leképezi a jogállamisághoz, a törvényességhez, az igazságossághoz, egyszóval a demokráciához való viszonyunkat.

Persze az ember bonyolult és ellentmondásos lény. Nyilván vannak a VAR átkozói között rendes demokraták, a VAR-t bevezető labdarúgó-világszervezet vezetői között pedig nem nehéz (a demokratikus értékek szempontjából is) fölöttébb kétes alakokat találni.

Az összefüggés azonban létezik és hat. A kérdés lényege ugyanis az, hogy kell-e a rendelkezésünkre álló eszközök kihasználásával az ítélkezés objektivitásának, igazságosságának optimumára törekedni, vagy sem. Vagy fontosabb ennél a ragaszkodás valaminő ítélkezési hagyományhoz, ahhoz a korszakhoz, amikor nagymértékben érvényesülhetett a pályákon a bírói gyarlóság, tökéletlenség, önkény, mert állítólag ez felelt meg a futball „szellemének”?

A VAR-ra nyilvánvalóan nincs szükség és lehetőség minden szinten. Nincs rá szükség a grundon, az iskolai kispályákon és a labdarúgás alsóbb szintjein. Ott, ahol a döntések nem befolyásolnak jelentős eredményeket, nem érintenek jelentős tömegeket, jelentős bevételeket, személyes sorsokat. A billiárd különböző formáit rengetegen játsszák maguknak, a kocsma közönségének, edzésképpen. Nem áll mögöttük bíró, maguk állítják vissza a golyókat a snookerben, nincs marker, aki a képernyőjére tapadva megmondja, hogy milliméterre pontosan hogyan is álltak a golyók.

A bíróságtól megköveteljük – remélhetőleg –, hogy minden technikai és egyéb lehetőséget használjon ki a perek minél igazságosabb és törvényesebb lezárása érdekében. Amikor szülő, tanár, baráti társaság ítél meg konfliktusokat, akkor ilyen követelmény és ilyen lehetőség nincs.

Ennyit arról a balga érvről, hogy a VAR felszámolja az esélyegyenlőséget a labdarúgásban, mert nem lehet minden szinten bevezetni.

A figyelmes olvasó észlelte: az ítélkezés objektivitásának, igazságosságának optimumáról beszéltünk, nem pedig a maximumáról. A maximum azt jelentené, hogy minden döntést felülvizsgálna a VAR és az ő technikai eszközrendszere. Minden szabadrúgást, sárga lapot, és például minden bedobás esetében megnéznék a gólbíró-technológiával, hogy valóban elhagyta-e a labda a játékteret, és be lehetne vetni az új Connected Ball technológiát is, hogy nem ért-e hozzá véletlenül szabad szemmel nem látható módon még valaki máshoz is a labda, mielőtt kiment volna a gólvonalon. Ez nyilvánvaló képtelenség. Ez valóban megölné a játékot, de ez mindenki számára egyértelmű, ezt senki sem kívánja, ezzel tehát nem is lehet érvelni.

Nem vitás, hogy a VAR jelenléte befolyásolja valamelyest a játék menetét. Mint ezernyi más tényező, ami a világ változásával együtt jár. Maga a globalizáció, a futball tömegkommunikációs jelenlétének a robbanása, a közvetítések minősége, adatgazdagsága, egész technikai arzenálja, a piac hatalmas kibővülése, a fociban mozgó pénzek megsokszorozódása. A VAR-tól független szabályváltozások is befolyásolják a játékot: a lábbal való hazaadások megfogásának tilalma, a lehetőség a mezőnyjátékosok felének lecserélésére, az „ivószünet”, amelyet úgy lehet kihasználni, mint az időkérést más sportágakban, az időhúzási lehetőségek beszűkítése stb.

*

A labdarúgás a változó világgal együtt változik, mint ahogy változott a múltban is.

Értelmes vitakérdés, hogy meddig terjedjen a VAR beleszólási lehetősége. A bővítése és a szűkítése mellett is lehet érvelni. De hogy éppen a pályán folyó ítélkezésből rekesszék ki azokat a technikai lehetőségeket, amelyek egyébként mindenki rendelkezésére állnak a nézőtéren, a kispadon és a képernyő előtt, ez olyan képtelenség, hogy nehéz megítélni, miként képviselhetik ezt a nézetet komoly emberek. De hát annyi képtelenséget képviselnek komoly emberek az élet minden területén…

A VAR által jelenleg befolyásolható döntések olyanok, amelyek közvetlenül és döntő mértékben módosíthatják az eredmény alakulását. Ezen belül kétfélék. Egyrészt pontosan mérhető dolgok, mint a les, az érintés, egy szabálytalanság elkövetésének pontos helye a tizenhatos vonala körül. Másrészt olyanok, amelyekből a mérlegelési lehetőséget nem lehet kizárni: a kiállítás és a büntető.

A büntető elvileg nem lenne ilyen, mert a tizenhatoson belül a védők által elkövetett szabálytalanságért annak súlyától és a szituációtól függetlenül büntetőt kellene ítélni. Elvileg a bírónak mérlegelési lehetősége nincs. Az általános gyakorlat szerint viszont van. Szakértők is, riporterek is azt latolgatják, „elég” volt-e, ami történt, egy büntetőhöz, tehát ahhoz, hogy nagy valószínűséggel gólhoz juttassák a támadó csapatot. Ez a hallgatólagosan elfogadott mérlegelési lehetőség (amelyet persze aktuálisan ritkán fogadnak el azok, akiknek a kárára mérlegel a bíró) bevezette az önkény uralmát a bíráskodásba. Ez másként nem is történhetett, mert enélkül a 11-esek uralnák a mérkőzéseket, valahogy úgy, mint a kiállítások a vízilabdában. Ahogy a vízilabdában az emberelőnyök kihasználása, úgy a labdarúgásban a 11-esek értékesítése döntené el a mérkőzések jelentős részét. Ez aztán valóban megölné a labdarúgást.

Ezt az önkényt szokták az esetek jelentős részében a VAR rovására írni, holott ezt a helyzetet nem a VAR teremtette meg, nem is lehet megoldani sem a VAR-ral, sem a VAR kikapcsolásával. A VAR a helyzeten nem rontott, csak javított. Egyrészt láthatóvá tette bizonyos esetekben, hogy a szabálytalanság nem történt meg, másrészt láthatóvá tette, hogy megtörtént. Harmadrészt konzultációs helyzetet teremtett, egyszemélyes döntést valamelyest kollektívvé tett. A probléma csak az, hogy miután a VAR kimutatta, valamilyen szabálytalanság történt, a bíró már nem ítélheti úgy, hogy a szabálytalanság a büntetőhöz nem volt „elég”.

Valóban sértheti az elfogulatlan néző, kommentátor, szakember igazságérzetét az is, ha ártalmatlan szituációban nem szándékos szabálytalanság – kezezés, kontakt – miatt büntetővel, vagyis góllal jutalmazzák az egyik és terhelik meg a másik csapatot. De sértheti az igazságérzetet az is, ha nem adnak meg egy büntetőt, amelyet a szabálykönyv betűje szerint meg kellene adni, tehát jár.

A kezezések megítélése pedig abszurd. A szabálykönyv szerint akkor ítélnek büntetőt, ha „nem természetes” tartásban van a kéz, amikor a labdát érinti. Ennek elkerülése végett a védők a legkevésbé természetes tartásban tartják a kezüket: a hátuk mögött. Ami éppenséggel gátolhatja is őket a védekezésben. De ha úgy tartanák a kezüket, ahogy egyébként természetesen tartanák, akkor azt nem minősítenék természetes kéztartásnak.

Nehezebb megpróbálkozni a büntetőkre vonatkozó szabályok megváltoztatásával, mint a VAR-t okolni azért a visszásságért, ami a VAR előtt is volt, és még rosszabb is volt, mert semmilyen külső kontroll nem létezett.

Le lehet kicsinyíteni a büntetőterületet, és akkor nagyobb valószínűséggel akadályoz gólhelyzetet a szabálytalanság, nagyobb valószínűséggel lesz arányos a büntetés. Vagy nyílttá kell tenni a mérlegelési lehetőséget, és a VAR-ral konzultáló bíróra bízni annak megítélését, hogy a szabálytalanság súlya büntetőt érdemel-e, vagy csak szabadrúgást. Csak hát sokkal nehezebb ilyesféle változtatásokat keresztülvinni, mint a VAR-t gyalázni.

A VAR-ellenes szövegekben a kazuisztikus, vagyis egyedi esetekre támaszkodó érvelés uralkodik: a VAR közreműködésével született rossz – legalábbis általuk rossznak ítélt – döntéseket emlegetnek. Ez az érvelési mód teljességgel érvénytelen.

Egyrészt egy eszköz rossz működtetéséből nem következik, hogy maga az eszköz elvetendő. Sokan használják például a gépkocsijukat életveszélyesen. Ez nem érv az automobilizmus ellen.

Másrészt a kazuisztikus érvelés mindenféle tudományos módszertannal szemben áll, amellyel eszközök, intézmények hatékonyságát mérni lehet. A helyes módszer az, hogy veszünk megfelelő nagyságú mintát. Ezt bemutatjuk pártatlan és kompetens bírálóbizottságnak. Ez megállapítja, hogy a VAR-intenció szerint született döntések milyen arányban változtattak jóról rosszra, rosszról jóra ítéleteket, hagytak helyben jó, illetve rossz döntéseket.

*

Meggyőződésem, hogy egy ilyen vizsgálat kimutatná, hogy a VAR összességében helyesebbé és igazságosabbá tette az ítéleteket a labdarúgásban, és a kételyek jelentős részét eloszlatta. Nem véletlen, hogy a VAR ellenzői nem szorgalmaznak ilyen vizsgálatot. Ők sem bíznak benne, hogy az őket igazolná.