hvg.hu, 2026. július 20.
RÉVÉSZ SÁNDOR
100 éve halt meg az első szovjet titkosrendőrség főnöke, Feliksz Dzerzsinszkij, a bolsevista terror megtestesítője, aki a Cseka élén kíméletlenül számolt a forradalom vélt és valós ellenségeivel, ártatlanok tömegeit is lemészároltatva. Élete drámákkal, fordulatokkal teli, Leninhez, Sztálinhoz és Trockijhoz ellentmondásos, feszültségekkel teli viszony fűzte.
Az 1877. szeptember 11-én született és 1926. július 20-án meghalt bolsevista politikus, Feliksz Dzerzsinszkij életét ugyanúgy egyszerűsítik le a bolsevizmus hívei és ellenfelei: ő volt a bolsevisták ügyének legkeményebb, legodaadóbb harcosa, a forradalom ellenségeire lesújtó legkeményebb ököl. Ő volt a bolsevista terror megtestesítője, legkegyetlenebb, legfanatikusabb úttörője. Ugyanaz a kép, ellentétes látószögből. Mintha az ő eseményekkel, fordulatokkal, drámákkal túlzsúfolt életéből, sokágú tevékenységéből, Leninhez, Sztálinhoz, Trockijhoz fűződő ellentmondásos, feszültségekkel teli viszonyából semmi, de semmi más nem lenne érdekes.
„Egy matematikatanár gyereke” – így hazudtak róla igazat a Kádár-kori Magyarországon (Magyarország, 1977. február 27.). Valóban tanított gimnáziumban az apja, Edmund-Rufin Dzierżyński, de alapvetően lengyel földbirtokos nemes volt. Lengyelország akkor orosz fennhatóság alatt lévő, ma Belaruszhoz tartozó részén terült el a birtokuk. A falujukat Dzerzsinszkij tiszteletére Dzerzhinovo névre keresztelték, ma is így hívják. A németek által a világháborúban felgyújtott kúriájukat újjáépítették, és ma Dzerzsinszkij emlékét őrző múzeum van benne.
A matektanár-földbirtokos apát fiatalon elvitte a tüdőbaj. Szintén lengyel özvegyére nyolc kiskorú gyermek, köztük a négyéves Feliksz gondját hagyta. Feliksz gyerekkorának tragikus eseménye volt lánytestvére halála. Egy családi vadászaton eltévedt golyó végzett vele. Sosem derült ki, melyik testvére puskájából szállt ki az a golyó. Ketten jöttek szóba, az egyik Feliksz volt.
Tízéves korában beíratták a mai Litvánia fővárosa, Vilnius orosz gimnáziumába. Későbbi nagy ellensége, egy másik lengyel nemes ifjú, Jozef Piłsudski, későbbi lengyel elnök is ide járt. Hiába oktatták Felikszet orosz iskolában, hiába fenyítették meg őt is, mint a többi lengyel gyereket, ha lengyelül szólaltak meg az iskola területén, élete végéig hibásan, erős akcentussal beszélte az oroszt. Nem volt valami jó tanuló. Elsőben meg is buktatták. Később már szinte minden tárgyból jó eredményeket ért el, csak oroszból és görögből bukdácsolt.
Két hónappal az érettségi előtt kirúgták felforgató tevékenység miatt, szocialista jelszavakkal ékítette az iskola falait. 17 éves korában belépett egy szociáldemokrata önképző körbe, 18 évesen pedig Litvánia Szociáldemokrata Pártjába. Ettől kezdve élete végéig a mozgalomról szólt az élete.
19 éves korában már ott volt pártja első kongresszusának 15 delegáltja között. Egy évvel később Kaunasba – ma Litvánia második legnagyobb városa – küldik, hogy a Lengyel Szocialista Párt ottani embereinek letartóztatása után vigye tovább a harcot. Könyvkötőműhelyben dolgozik, illegális lapot ad ki, cipészsztrájkot szervez, letartóztatják. A rendőrségi iratok megállapítják:
nézeteit, eltökéltségét, karakterét tekintve a jövőben nagyon veszélyes lehet, aki bármilyen bűncselekmény elkövetésére képes.
Az 1917-es forradalomig hátra lévő húsz évéből tizenegyet börtönben, munkatáborban tölt, pedig jó néhányszor megszökik vagy óvadékkal kiváltják.
A kaunasi börtönből egy év után száműzik Nolinszkba, s mivel ott is lázít és agitál, tovább küldik messze északra, egy kis faluba, de onnan is gyorsan visszatalál Kaunasba. 1899-ben már jelen van a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártjának alapításánál.
1902-ben ismét száműzetésbe küldik Szibériába. Csónakon szökik meg, emigrál. Berlinben megválasztják pártja külföldi bizottságának titkárává. Hamarosan az ő vezetése alá kerül a párt emigrációs szárnya. Vörös Zászló néven lapot alapít. Közelebbi kapcsolatba kerül Rosa Luxemburggal.
Svájcba utazik, ahol menyasszonyát, Julia Goldmant kezelik tuberkulózissal. Julia egyik testvére Boris Gorjev forradalmár író, akit majd 1938-ban ölnek meg a nagy sztálini tisztogatások, a csisztka során, másik testvére, Mihail Liber a zsidó munkáspárt, a Bund egyik vezetője, akit szintén a csisztka idején likvidálnak 1937-ben.
Julia Goldman kedvese karjaiban hal meg 1904-ben. Dzerzsinszkij mély depresszióba zuhan. Azt írja húgának, számára már semminek sincs értelme és értéke az életben.
Ebből a depresszióból ragadja ki őt az 1905-ös orosz forradalom. Azonnal Oroszországban terem, hogy ki ne maradjon az eseményekből. A forradalom bukása után a cári titkosrendőrség, az Ohrana fogságába kerül, de három hónap múltán amnesztiával szabadul. Jelen van az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt stockholmi kongresszusán. Rövid ideig Szentpéterváron él, aztán visszatér Varsóba, ahol 1906 végén ismét letartóztatják. Óvadékkal szabadul. 1907-ben, pártja londoni kongresszusán távollétében is beválasztják a központi bizottságba. 1908 áprilisában ismét letartóztatják Varsóban. Száműzik Szibériába, a Jenyiszej vidékére. Onnan is megszökik 1909 vége felé, és Olaszországba kerül, ahol Capri szigetén összebarátkozik és együtt gyógyulgat Makszim Gorkijjal. Egyik levelében ezt írja:
Gorkijjal elég gyakran találkozom, meglátogatom őt, vagy együtt megyünk sétálni. Egyszerűségével, vitalitásával, életvidámságával nagy hatást gyakorolt rám.
Hazatér Lengyelországba, és Krakkóban feleségül veszi a fiával várandós Zofia Muszkatot, egy forradalmár apa forradalmár leányát. Egyhónapos házasok, amikor a párját letartóztatják. Fiuk, Janek Dzerzsinszkij élete a Pawiak börtönben kezdődik. Zofiát száműzik Szibériába, a fiát annak nagyapjára hagyja. Dzerzsinszkij mindig kiteszi magát a letartóztatás veszélyének, amikor meglátogatja a gyerekét. Egyszer csapdát is állítanak neki az apósa házánál, de abból még kimenekül.
Az Ohrana dokumentumaiból az derül ki, hogy a titkosrendőröket frusztrálta Dzerzsinszkij konspirációs ügyessége, hogy olyan nehéz elkapni őt, pedig nagyon aktív. Ő irányítja a pártmunkát lengyel földön. Sztrájkokat szervez, felhívásokat terjeszt a munkások körében. Mintha egyszerre lenne jelen Varsóban, Krakkóban és Łódźban.
Azért olyan sokáig nem tudta elkerülni a letartóztatást. 1912 végén elkapják. Ekkor már nem tud megszökni. A legszigorúbb börtönökben tartják fogva Varsóban majd a világháború kitörése után Moszkvában. Ott varrja rabtársaival az uniformist a cári hadsereg katonáinak. Gyakorta verik, láncra kötik, sokszor kerül a moszkvai Butirka börtön gyengélkedőjébe. A láncok olyan súlyos sérüléseket okoznak a lábán, hogy az amputálás is szóba kerül, de ezt végül megússza. Négy és fél év után, az Alekszandr Kerenszkij nevével fémjelzett polgári forradalom szabadítja ki őt 1917 februárjában.
Dzerzsinszkijt a szovjet és általában a kommunista történetírásban Vlagyimir Lenin egyik legrégibb és legmegbízhatóbb elvtársaként mutatták be. Ez a kép azonban hamis. 1917 előtt kevés kapcsolatuk volt egymással, és a politikai nézeteik között is volt távolság. 1917 előtt Dzerzsinszkij sokkal inkább a lengyel forradalmár, Rosa Luxemburg és a mensevikek vezetője, Julij Martov befolyása alatt állt, ha voltak is olyan ügyek, amelyekben a bolsevikokat támogatta.
Lev Trockij az Életem című memoárjában (412.o.) így jellemzi Dzerzsinszkijt: „… robbanékonyan szenvedélyes ember volt. Energiáját állandó villamos kisülések tartották feszültségben. Minden kérdésben, még a másodrendűekben is azonnal tüzet fogott, vékony orrcimpái beleremegtek… Mintha állandóan elsőfokú készültségben lett volna. /…/ … őrült módon beleszeretett minden olyan ügybe, amin éppen dolgozott, szenvedélyesen, engesztelhetetlenül, fanatikusan elzárva munkatársait attól, hogy beleavatkozzanak a dologba, őt pedig megbírálják. Ebben a túlfűtöttségben azonban nem volt semmi egyéni megfontolás. /…/ Az önálló gondolkodás nem volt jellemző Dzerzsinszkijre. /…/ … mindig szüksége volt valakinek a közvetlen irányítására. Hosszú éveken át Rosa Luxemburggal tartott… 1917-ben csatlakozott a bolsevikokhoz.”
A Lenin hazatérése után megrendezett áprilisi pártkongresszuson kétszer is felszólalt, és hevesen elutasította Lenin álláspontját a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatban. Lenin áprilisi tézisei szerint a pártnak képviselnie kell a nemzeti önrendelkezés ügyét, mert ez a tömegek megnyerése szempontjából alapvető fontosságú. Dzerzsinszkij helytelennek és indokolatlannak tartotta ennek a kérdésnek a felvetését, mert szerinte a nemzeti kérdés előtérbe kerülése csak elodázza a szocialista forradalmat.
Rosa Luxemburg álláspontját követve úgy vélte, ha Lengyelország önálló államot alapít, akkor a lengyel munkásosztály ügye halálra van ítélve. Ezért a szocialista forradalom világméretű kiteljesedését kell elősegíteni, mert az nem mehet végbe nemzeti keretekben. Dzerzsinszki szerint a nemzeti önrendelkezés elismerése szembefordítja egymással a különböző nemzetek proletariátusát és a világforradalom ügye helyett a szeparatizmust szolgálja.
A kongresszus szünetében Lenin hosszasan győzködte Dzerzsinszkijt, de hiába. Ő lényegében Lev Trockijjal értett egyet abban, hogy a szocializmus nem építhető fel sikeresen egy országban. Meglehetősen szoros kapcsolatban is állt Trockijjal annak kiátkozása előtt.
Dzerzsinszkij a Szovjetunió megalakulása után sem vált a lenini nemzetiségi politika hívévé, igaz, nem is annak elvei érvényesültek azután a szovjet gyakorlatban, hanem a nagyorosz nacionalizmusé.
Egyebekben lelkesen támogatta Lenin irányvonalát: az ideiglenes kormánnyal való kompromisszumot nem ismerő harcot, a „minden hatalmat a szovjeteknek” jelszavát és az orosz csapatok kivonását a világháborúból. (A háborúból „maguktól kivonuló”, dezertáló orosz katonák ölték meg ebben az évben Dzerzsinszkij testvérét, Stanisławot a családi birtokukon. Egy másik testvérét ugyanott ölték meg német katonák negyedszázaddal később, mielőtt felgyújtották volna a kúriát.)
1917 júliusában, a következő kongresszuson, ahol nem a nemzetiségi kérdés került napirendre, hanem a „döntő ütközetre” készültek fel, már teljes támogatásáról biztosította a párt irányvonalát, és ekkor hagyta magát beválasztani a központi bizottságba. (Dzerzsinszkij és Lenin ellentéteit részletesen elemzi Rozgonyi Ildikó két tanulmánya a Múltunk 1990/4. és 1993/2-3. számában.)
A Katonai Forradalmi Bizottság tagjaként aktív részese, Pétervárott egyik vezetője volt 1917 októberében a bolsevista puccsnak, avagy forradalomnak. A puccs után magára vállalta a feladatot, hogy megszervezze a bolsevik hatalmi központ, a Szmolnij biztosítását, védelmét. Ez már jelezte, milyen területen várhat Dzerzsinszkijre fontos szerep. Az ekkori belügyi népbiztos, Grigorij Petrovszkij visszaemlékezése szerint, amikor szóba került, hogy kit kellene a „szabotázs, az ellenforradalom”, a belső ellenség elleni harc vezetésével megbízni, Lenin azt mondta:
Egy jó jakobinust kellene találni.
Dzerzsinszkij pedig tökéletesen megfelelt jakobinusnak. (Népszabadság, 1977. szeptember 11.) A jakobinus pozitív jelző volt a szovjet blokk történetírásában. A fenti történet is Dzerzsinszkij centenáriumára íródott méltatásból való.
1917. december 20-án megalapították és Dzerzsinszkij vezetése alá rendelték az Összoroszországi Rendkívüli Bizottságot, amelyet orosz nevének (Всероссийская чрезвычайная комиссия) második és harmadik szavából képzett rövidítéssel Csekaként ismerünk. Ez alakult át a polgárháború és a konszolidáció után, 1922 elején a Szovjet-Oroszország területén működő Állami Politikai Igazgatósággá. Ez volt a GPU (Государственное политическое управление). Amikor pedig 1922 végén megalakult a Szovjetunió, Egyesített Állami Politikai Igazgatóság, OGPU (Объединённое государственное политическое управление) lett belőle.
Haláláig valamennyit Dzerzsinszkij irányította. Mint minden megbízatását, ezt is maximális elszántsággal és keménységgel teljesítette. A szervezet szinte korlátlan erőforrásokkal és hatalommal rendelkezett. Állam volt az államban.
Az orosz polgárháború a legmocskosabbak közé tartozott. Az erőszak és a terror kulminált mindkét oldalon. A Cseka korszaka merőben különbözött a későbbi „nagy terrortól”. Akkor politikai szempontból ártatlan emberek tömegét irtották ki az állambiztonsági szervek. A Cseka azonban a polgárháború alatt működött, amikor a szovjethatalom fegyveres és fegyvertelen ellenségei igen nagy számban és erőkkel voltak jelen. Ettől persze még ártatlanok tömegét is megölhették és megkínozhatták, ha gyanúsnak találták vagy osztályhelyzetük alapján eleve ellenségnek tekintették őket. De a Cseka terrorjának áldozatai túlnyomórészt a szovjethatalom valóságos ellenségei voltak.
A csekisták nem válogattak az eszközökben, vagy, ha válogattak, a kegyetlenebbeket részesítették előnyben. Dzerzsinszkij kijelentette:
A szervezett terror intézménye vagyunk. Ezt világosan meg kell mondani.
A terror ebben az időben pozitív fogalom volt a szovjet szótárban. Voltak gyerekek, akiknek a Terrorka nevet adták a szülei.
A terror legelterjedtebb eszköze a gyorsított eljárás utáni – gyakorlatilag tárgyalás nélküli – kivégzés, agyonlövés volt. A meggyilkoltak számára vonatkozó becslések között hatalmas különbségek vannak. Van történész, aki 40 ezerre, és van, aki 200 ezerre teszi a Cseka idején, tehát a polgárháború éveiben kivégzett emberek számát. A legtöbb becslés 100 ezer körül mozog.
A csekisták persze nem csak öltek, kínoztak is. Hogy mennyit és miként, ez nagy mértékben múlott a Cseka helyi vezetőin. A legszörnyűbb kínzásokra is van adat. Élve megnyúztak, megskalpoltak, szögesdróttal „megkoronáztak” embereket. Volt, akit keresztre feszítettek, agyonköveztek, deszkára kötözve forróvizes kádba mártottak. Meztelen foglyokat télen vízzel locsoltak, míg jégszoborrá nem fagytak. Másokat szögekkel kivert hordók köré feszítettek. Olyan esetről is beszámoltak, hogy a megkötözött fogoly testére vascsövet rögzítettek, abba betettek egy patkányt, a cső végét lezárták, a csövet melegíteni kezdték, hogy aztán a patkány az áldozat belein átrágva magát próbáljon kiszabadulni.
A csekisták túszokat szedtek, gyerekeket raboltak. Gyerekek is voltak a kivégzettek között. Nagyon sok nőt megerőszakoltak, de ehhez nem kellett csekistának lenni, ez a reguláris seregek katonái körében is napi rutin volt mindkét oldalon. Sok csekista lett idegbeteg, alkoholista, drogfüggő.
Dzerzsinszkij javára szokták írni, hogy sok munkás és paraszt bűncselekményének enyhébb megítélését szorgalmazta, udvariasabb bánásmódot követelt a munkatársaitól, szorgalmazta a már kiszabott büntetések enyhítését, akár halálos ítélet esetében is. Azt tartotta, hogy a munka jobb nevelőeszköz, mint a börtön. Ez azonban csak a polgárháború utáni időszakra vonatkozik, amikor a valóságos ellenségeket már legyőzték, és még nem kezdtek kitalált ellenségeket üldözni. Ráadásul hatalmas munkaerőhiány is volt. És persze mindez csak a „dolgozó osztályokra” vonatkozott, a „burzsoáziával” szemben az elnyomás fokozását írta elő Dzerzsinszkij, a „burzsoázia” fogalmát pedig tágan és önkényesen határozták meg. A nagy kirakatperek időszakát „Vas Féliksz” már nem érte meg. Nyilván érdekelt lett volna azokban is vádlóként vagy vádlottként, vagy így is, úgy is.
A polgárháború kellős közepén, 1918-ban Dzerzsinszkij kiruccant Svájcba. Lenin és Jakov Szverdlov állítólag szinte összeesküdtek, hogy Dzerzsinszkijt szabadságra küldjék, mert úgy látták, hogy az egészségét, a munkaképességét csak úgy őrizheti meg, ha láthatja a családját. A feleségét azóta nem látta, amióta a házasságuk után egy hónappal letartóztatták Zofiát. A fiával pedig a saját letartóztatása óta nem találkozhatott. 1917 februárja óta ugyan a férj is, a feleség is szabadlábon volt, de távol egymástól. Zofia nem utazhatott Svájcból Oroszországba Leninékkel a leplombált vagonokban 1917 áprilisában, mert Janek akkor éppen súlyos beteg volt. Később sem utazhatott, mert útlevele nem lehetett. Álnéven, illegalitásban élt Svájcban.
Ez a svájci kirándulás végzetes is lehetett volna Dzerzsinszkij számára, mert a Luganói-tó partján szinte beleütközött Bruce Lockhartba, Nagy-Britannia moszkvai nagykövetébe, aki diplomáciai védettségben szervezte az „ellenforradalmi” erőket a polgárháború idején, s akit néhány héttel korábban Dzerzsinszkij ki is hallgatott a Cseka főhadiszállásán, a Lubjankán. Dzerzsinszkij külsejét az utazás előtt átalakították. Jellegzetes hegyes szakállát is leborotválták. Lockhart nem ismerte föl. Éppenséggel le is foghatták volna Svájcban a Cseka hírhedt főnökét. (Ld. Magyarország, 1977. február 27.)
Dzerzsinszkijt csak a Cseka főnökeként szokták emlegetni, de volt még azon kívül is számos funkciója. Kétszeres népbiztos is volt, belügyi és közlekedésügyi. Ambicionálta, hogy a népgazdaság irányításában is vezető szerepe legyen. Lenin életében ez nem történhetett meg, mert Lenin őt erre nem találta alkalmasnak, de Lenin halála után néhány héttel Joszip Sztálin kinevezte őt a Legfelső Népgazdasági Tanács elnökének. Az ő kezdeményezésére hozták létre a Gyermekvédelmi Bizottságot, amelyet ő is vezetett. Ebben a funkciójában ő hozta létre a hontalan gyermekek elhelyezésére szolgáló gyermekotthonok hálózatát. Özvegye azzal is bizonyítani igyekezett férje humanizmusát, hogy milyen sokan gondolnak hálával és szeretettel rá azok közül, akik a több száz Dzerzsinszkij Gyermekotthon valamelyikében nevelkedtek. Anton Makarenko híres nevelési kísérletei is Dzerzsinszkij-telepeken folytak.
Mindemellett természetesen tagja volt Dzerzsinszkij az ország vezető testületeinek is. A párt Politikai Bizottságának, a Védelmi Tanácsnak, a Szovjetek Összoroszországi Végrehajtó Bizottságának és még számos kisebb jelentőségű testületnek. Valamennyi funkcióját halálosan komolyan vette. Lenin testének bebalzsamozását is ő intézte. Hihetetlen munkabírással és kiemelkedő szervezőkészséggel szolgálta a pártállami diktatúra méltatlan ügyét. Intenzíven részt vett a párt vezetésének belső vitáiban, de az elfogadott határozatokat maximális párthűséggel szolgálta.
Írtuk, hogy az 1917-es októberi hatalomátvétel előtt a világháborúból való kiugrást támogatta ő is, de a Breszt-litovszki békeszerződés aláírását már hevesen ellenezte. Egykori pártjának, a Lengyel Királyság és Litvánia Szociáldemokrata Pártjának, valamint Rosa Luxemburg csoportjának, a későbbi Spartacus Szövetségnek az álláspontját követte, miszerint minden különbéke a világforradalmi folyamat kibontakozásának az akadálya.
Az 1920-21-ben lezajlott szakszervezeti vitában Trockij platformján állt: a szakszervezeteket be kell olvasztani az államapparátusba, a gazdaságot katonai eszközökkel kell irányítani. Közlekedési népbiztosként is a centralizált, militarizált gazdaságpolitika híveként látott munkához, de a közlekedés egész rendszerének áttekintése után belátta, hogy ezen az úton nem lehet eredményeket elérni, és 1921 végétől a piacgazdaságnak teret engedő Új Gazdasági Politika, a NEP egyik legkövetkezetesebb híve lett. Ennek szellemében vezette a Népgazdasági Tanácsot. A polgári szakemberek megnyerésének fontosságát hangsúlyozta. Ez volt az a kivételes intézmény, ahol pártonkívüliek, mensevikek, eszerek is vezető beosztásba kerülhettek.
Az 1930-as években azután szinte mindenki a Nagy Terror áldozata lett Dzerzsinszkij munkatársai közül. Valamennyi még életben lévő lengyel harcostársa. Egy kivételével a Cseka kollégiumának valamennyi tagja. A Népgazdasági Tanácsban dolgozó munkatársai közül először a polgárok és a mensevikek, eszerek, azután a bolsevikok is.
Lenin halála után először – Lenin intencióit követve – a Sztálin leváltására törekvő vezetőkkel tartott, majd őket leleplezve Sztálin mellé állt, és élete utolsó szakaszában minden beszédében a sztálini vonal ellenzékét támadta és a párt acélos – sztálini – egységének fontosságát hangsúlyozta.
Ezt tette 1926. július 20-án is a Központi Bizottság plénumán. Georgij Pjatakovot és Lev Kamenyevet ostorozta éles szavakkal, de nehezen követhető, zavaros beszédben. Látszott rajta, hogy nagyon rosszul van. A plénumról hazatérve szívrohamot kapott és meghalt.
Sztálin a régi lenini gárda egyik legjobb vezéreként, harcosaként méltatta őt a temetésen. A Kreml falának tövében nyugszik immáron egy évszázada.
Egészen a rendszerváltásig úgy kellett emlékezni rá a szovjet blokkban, mint a forradalom tántoríthatatlan harcosára, hősére, a fiatalok példaképére. Majakovszkij: Csudajó! című poémájában is így tűnik föl.
„ahogy
a képekről ismert
és megszokott,
hegyes szakálla van,
lépked gyűrött köpenyben.
Kemény
és szívós,
mint acélszalagok
Az ifjúnak,
ki tervez
és jövőjébe mélyed,
az eszményt kutatva
töpreng az életen –
habozás nélkül
mondom:
– Példaképed
Dzerzsinszkij elvtárs
legyen.”
Halálának tizedik évfordulóján a Kreml szócsöveként szolgáló Kanadai Magyar Munkás (1936. augusztus 29.) az 1919-es kommün Szovjetunióba emigrált népbiztosa, Bokányi Dezső megemlékező írását közli:
Nem kímélni magát, nem tűrni el a hibákat és mindenütt ott lenni, ahol dolgozni, cselekedni kell, minden igaz forradalmi harcosnak példamutató törvénye. Így élt és így harcolt Dzerzsinszkij Félix.
Bokányit két évvel később letartóztatták. Sztálin börtönében halt meg.
A Lubjanka teret, ahol a Cseka – később a KGB, ma a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB – központja volt, Dzerzsinszkij halála után Dzerzsinszkij térnek nevezték át. 1990-ben kapta vissza régi nevét. 1958-ban a tér közepén felállították Dzerzsinszkij szobrát. A szobrot 1991-ben eltávolították és egy szoborparkban helyezték el. 2023-ban a szobrot visszaállították eredeti helyére.
Idén áprilisban Vlagyimir Putyin orosz elnök rendeletével a Szövetségi Biztonsági Szolgálat Akadémiája, ahol a jelen csekistáit képzik, visszakapta Dzerzsinszkij nevét.