A zebrák hallgatnak

A hét elején Navracsics Tibor kritizálta a Tiszát, hogy éppen úgy jár el, ahogyan a Fidesz tette kétharmados többsége tudatában. Bejegyzésében arról írt, hogy az Alaptörvény 17. módosításával – amely többek között eltávolítja hivatalából Sulyok Tamás államfőt és Polt Pétert, az Alkotmánybíróság elnökét – a Tisza ugyanazt a hatalmi logikát követi, mint ami a Fidesz bukásához vezetett. Posztjában úgy fogalmazott: „Akármit gondoljunk is a Tisza módosító javaslatának tartalmáról, abban egyetérthetünk, hogy a párt és a kormány ennél a vitánál is pontosan úgy járt el, mint a Fidesz tette az elmúlt tizenhat év nagy részében.”

Ezt nem akárki gondolja így. Az egykori tárcavezető nem kevesebbet állít, mint hogy a Fidesz végigerőszakoskodott tizenhat évet. Navracsics 2006 és 2014 között mégiscsak a Fidesz országgyűlési képviselője, közben 2010-től 2014-ig miniszterelnök-helyettes, valamint közigazgatási és igazságügyi miniszter. 2014-ben külgazdasági és külügyminiszter, majd ettől az évtől 2019-ig az Európai Bizottság kulturális, oktatási, ifjúságpolitikai és sportügyi biztosa. 2022-től területfejlesztési miniszter. Sőt, a megnyilatkozásból arra következtetni, hogy a Fidesz egyik főembere már korábban is úgy érezhette, abba a gátlástalanságba, amit pártja a vele szövetséges kereszténydemokratákkal mint természetes szövetségessel a parlamentben meg úgy a teljes hazai közéletben művel, abba, ahogy szakírók fogalmazzák, bele volt kódolva ez az áprilisban elszenvedett, nemzetközi összehasonlításban is szokatlanul nagy politikai vereség. Navracsics úgy érzi, ő személy szerint hitelesen fogalmaz meg kritikát az új kormánnyal szemben: miniszterként ő volt az, aki kötelezővé tette a társadalmi vitát a jogszabályok elfogadásánál – és ez még akkor is így van, írja, ha emiatt párttársai a legtöbb esetben képviselői önálló indítványként nyújtották be a törvényjavaslatokat, hogy megkerüljék a társadalmi vitát.

„Én voltam az a miniszter, aki elleneztem az Alkotmánybíróság jogainak csorbítását, hogy aztán az is képviselői önálló indítványként menjen be a parlament elé. Én voltam az a miniszter, aki mindig minden médiumot meghívott a sajtótájékoztatóira, és interjút is adott mindenkinek. És én voltam az a miniszter, aki többször is szót emeltem a kormány és a kormánypártok kommunikációja és plakátkampányai és az Európai Bizottsággal szemben folyó kampányai ellen” – hangsúlyozta az egykori tárcavezető.

Jogos és indokolt a kérdés: de akkor mit keresett ezek között hosszú évtizedekig? Nehéz pályafutás lehetett az övé, a jelek szerint végig látta, hogy pártjának kamarillaszerű elzárkózásban működő vezetői tévpályán vannak, de hiába szólt, véleményét semmibe vették. Mindezek tetejébe működéséhez kapcsolható az elmúlt évek egyik legnagyobb visszhangot kiváltó ügye, Magyarországnak az Erasmus-programból történő kizárása.

Navracsics Tibor – mint az uniós forrásokért felelős miniszter és a kormány főtárgyalója – kezdetben bagatellizálta az ügyet, azt mondva, „félreértésről lehet szó”, és bízott benne, hogy az Európai Bizottság nem a magyar hallgatókat akarja büntetni. (Természetesen ő maga is pontosan tudta, hogy az unió nem a diákokat bünteti, hanem a magyar államot, de az évtized elején már napi rutinnal ment az unióra mutogatás. Bármi történt, azért az unió volt a felelős, és ennek az Erasmussal kapcsolatos mutogatásnak az élharcosa volt a most hirtelen tárgyilagosra váltó Navracsics.) Volt itt minden: a magyar szuverenitástól kezdve a fordítási hibáig, holott mindössze arról volt szó, hogy a magyar kormány által létrehozott alapítványi rendszerben súlyos összeférhetetlenségi és átláthatósági problémák voltak: a kuratóriumokban kormánytagok, állami vezetők ültek, akik közvetlen politikai befolyást gyakorolhattak és gyakoroltak is az egyetemekre. 2023 elején ígéretet tett arra, hogy törvénymódosításokkal rendezik a helyzetet, sőt kijelentette: ha március végéig nem sikerül megegyezést elérni, és ennek ő az oka, lemond. A megállapodás nem jött létre, de nem mondott le. Nem is lehetett semmilyen megállapodás, hiszen annyi történt, hogy a kuratóriumban ülő kormányembereket kormányközeliekre cserélték. Milyen ismerős ez: Fidesz-cég meg Fidesz-közeli, egész életükben ezt játszották. Nem az övé, hanem az apjáé, nem ezé, hanem amazé, hú, de unalmas ez már. Nincsenek is zebrák.