Városellenesség

Szédítően pörögnek az események. Az olvasó talán nem hallott róla, hogy a magát nemzetinek nevező oldalon az utóbbi két hétben új botrányt fedeztek fel. A kijelölt ellenség ezúttal Bart István helyettes államtitkár, klímapolitikai szakértő – a hasonló nevű néhai nagyszerű műfordító, író, szerkesztő fia. Egy podcastban hét évvel ezelőtt azt fejtegette, hogy nem érdemes olyan településszerkezetet fenntartani, amit azok sem akarnak, akik ott laknak. „A XXI. században már nem akarnak falun élni az emberek.” Megátalkodott eretnekségét azzal a kijelentéssel tetézte (mondom, 2019-ben), hogy a magyarországi népességcsökkenést „nem kéne kézzel-lábbal megpróbálni megakadályozni, hanem kezelni kell, és el kell fogadni, hogy ez egy ilyen ország, ahol ez a folyamat zajlik”.

A témát az orbánista média zsugormaradványa, a hetilappá sorvasztott Magyar Nemzet és a Hír TV kapta fel, viszont Toroczkai László, a Mi Hazánk elnöke és frakcióvezetője vitte be a parlamentbe. Ő így foglalta össze, miben áll a bűn: „Hát mi, vidéken élők, nem szeretnénk, ha a házunkat ledózerolnák. Azt a vidékellenes politikát, ami évtizedek óta van Magyarországon, most be akarják fejezni, le akarják dózerolni a falvakat.” Ami pedig a népességcsökkenés elfogadását illeti, „lefordítom magyarra, ez azt jelenti, hogy a családpolitikai intézkedések ellen beszél”. (Itt felvetődik a kérdés, hogy ha a radikális etnikai nacionalista párt – volt már ilyen a magyar történelemben – vezetője ennyire frappánsan, hibátlan gördülékenységgel tudja összefoglalni az orbánista üzenetet, akkor mi szükség van a teljhatalmától megfosztott Fideszre annak összes szentfazékságával, millennium-nosztalgiájával és költséges fontoskodásával egyetemben. Az ideológia hatásosabb a maga csupasz valójában, sallangok nélkül.)

De nézzük a két tételt. Bart István nem „a falvak ledózerolásáról” beszélt, hanem arról, hogy elnéptelenedő településeket nincs értelme mindenáron fenntartani. Ha mondjuk a száznál kevesebb lakosú falvakat nevezzük elnéptelenedőnek, ezekből körülbelül száznegyven van, és az ország lakosságának 1 ezreléke él itt. Ez semmi esetre sem „a vidék”. A 3700 lakosú Ásotthalmot nem fenyegeti semmilyen buldózer.

A családpolitikainak titulált intézkedések pedig semmi értékelhető demográfiai haszonnal nem jártak, az élveszületések aránya a Fidesz–KDNP-kormányzás utolsó teljes évére, 2025-re történelmi mélységbe süllyedt (7,6 ezrelék), a teljes termékenységi arányszám (hogy egy nő átlagosan, várhatóan, hány gyereket szülne) visszaesett a 2007-es szintre (1,31). Mintha nem történt volna semmilyen beavatkozás. De hát történt, és ennek lett a következménye – folytatódó népességcsökkenés mellett – az egész gazdaságot sújtó, az európai átlagot három-négyszeresen felülmúló, családalapítást nehezítő lakásár-infláció, mivel a lakásvásárláshoz nyújtott állami támogatások (CSOK, Babaváró, illetékkedvezmények, adókedvezmények) akkora pluszkeresletet generáltak, amit a kínálat nem tudott követni.

A magyar kormányoknak a hatvanas évek közepe óta – rendszertől függetlenül – az a mániájuk, hogy az anyák akkor szülnek többet, ha valamilyen formában több pénzt adnak nekik, és így menthető meg szocializmust építő népünk, Brüsszelnek harcosan ellenálló nemzetünk (nem kívánt törlendő). Valójában a népesedési ciklusnak ez a legújabb kori szakasza, vagyis a csökkenés megfordíthatatlan (és világjelenség Görögországtól Abu-Dzabin át Japánig). És a trend csak akkor törik meg helyenként, időlegesen, ha a szülők egy kicsit jobban bíznak a jövőben (okozhatja kedvező politikai változás, de azzal is egybeeshet, hogy valamilyen formában – lökésszerűen – több pénzt kapnak az államtól). Úgyhogy talán nem CSOK-ot kéne adni a szülőknek, hanem jövőt nekik és a gyerekeiknek.

És itt térjünk vissza a falvak féltéséhez meg a világfolyamatokhoz. Amilyen például az urbanizáció. A globális népességnek ma csaknem 60 százaléka városlakó az ötven évvel ezelőtti 37-38-hoz képest. Láttuk, a száznál kisebb lakosságú falvakban a magyar lakosság 1 ezreléke él. Ezresnél kisebb helyen 7-8 százalék. Viszont Budapesten lakik a magyarok 18 százaléka, Budapest agglomerációjában szerény becsléssel 27 százaléka, az agglomeráción kívüli megyei jogú városokban 20 százaléka.

Budapest és a megyei jogú városok lakossága azonban ismeretesen vagy csökken, vagy stagnál. Árnyéka nincs annak a dinamikus növekedésnek, ami a lengyel nagyvárosokra, Varsóra, Krakkóra, Wrocławra vagy Gdańskra jellemző. A magyar városok nem népességmágnesek. Lehet, hogy sokan, akik megtehetik, menekülnének faluról, de a jelek szerint nem annyira a magyar város a célpont, mint a külföld.

Hogy Varsó, Krakkó stb. kiket vonz – Lengyelországból és külföldről? Főleg a jól képzett fiatalokat, akik itt képzelik el az életüket, mert több a beruházás – olyan, nagy hozzáadott értéket termelő üzletágakban, mint az informatika, az innovatív technológiák, a bank és pénzügy, az üzleti szolgáltatások –, jók az egyetemek, és jobb az élet minősége, amiért egy kisváros vagy egy falu nem kárpótol a maga bukolikus örömeivel, csöndjével és illataival, ha vannak. Az előző magyar kormányok alatti, központilag vezérelt „fejlesztések”, átalakítások és betervezett mulasztások mintha mindennek az ellenkezőjét célozták volna meg. Tudatosan fékezték az urbanizációt. Bármit képesek voltak megtenni, hogy ne bővüljön a jól képzett fiatalok rétege, hogy a beruházások a kis hozzáadott értéket termelő ágazatokba menjenek, hogy az üzleti világ Orbán fogadott politikai családjának legyen kiszolgáltatva, s hogy a városok nehogy vonzóbbak legyenek a kelleténél. A városi önkormányzatoknak épp csak annyi bevételt engedélyeztek, ami az addigi infrastruktúra működtetéséhez kellett, nemegyszer még annyit sem, és ha szerencsétlenségükre a helyi iparűzési adóból az éhkoppnál több jött be, azt szolidaritási hozzájárulás címen elvonták, mintha a vegetáláson túli üzleti élet bűn volna.

Ahányszor azt merészeli mondani valaki, hogy Budapest, Pécs vagy Gödöllő ugyanúgy „igazi” Magyarország, mint egy zalai vagy zempléni kis falu, és semmi oka önleértékelésre vagy lelkifurdalásra, kezdődik a vércsevijjogás: a romlott, Soros-bérenc városiak elvetemült vidékellenesek. Közben a 2010 utáni magyar kormányok elszánt, tudatos városellenes politikát folytattak. Ezt hányan mondták ki, akár csak halkan?

Talán majd most.