444.hu, 2026. június 12.
UJ PÉTER
301.0.1. Hát megen tudnák orbánozni, orbanizálni napestig, hogy a tolvaj-bűnöző gátlástalan kurvasiten ne basszameg! Pláne hogy megnéztem az egyébként a remek Vitézy-interjúnkat (Vitézyt valahogy mindig bírtam, már csak azért is, mert Tarlós utálta), meg itt van ez az ukránkonvojos egészen félelmetes botrány is, meg ugye Sarka Katáék meg minden, tessék már leültetni valakit nagyon gyorsan! Tényleg. Kell ezeknél bűncsleekményebb? De aztán ne a huszadik szintű senkit!
Na, de végül passzolom a politikát, pihentetem.
Élménybeszámoló lesz helyette.
Meg még megemlítem, hogy vasárnap indul egy gasztropodcastunk, Vida Katával és Nemes Nórával, kurva jó, tessenek meghallgatni majd! Umami a neve.
301.1. Arany Alkony Streetpunk Gang vs. Őszidő Skinhead Crew
301.1.0.
„Because you old old old old old
You know you old old old old old
Tell me what’s it like to be old!”
301.1.1. Megemlékeznék arról a hihhtetlen kalandomról legitt, hogy V. Mihály barátommal a távoli kontinens Ausztriába látogatottunk, hogy elbúcsúztassuk a Cock Sparrer zenekart, amely minden valószínűség szerint utolsó koncertjeit játssza; a tagok hetven fölötti kelet-londoni proli bácsik, nem valószínű, hogy lesz kedvük, erejük még egyszer (kétszer) nekirugaszkodni.
A korai punk és a nyolcvanas évek eleji skinheadmozgalom törtenétében kevésbé tájékozott olvasónak elárulom, hogy a Cock Sparrert 1972-ben (jó három évvel a Sex Pistols előtt) alakította négy kelet-londoni (East End) proligyerek, pont ugyanazok, akik ma is alkotják, csak dobos poszton volt csere (1992-ben). A Small Faces és Who rock- (vagy akkor még beat-) zenéje után indultak, aztán jött az újabb, már glam rocknak nevezett zenekarok (Sweet, Slade) hatása, ezt nyersebbre formálták, erős, társadalomkritikus szövegeket írtak, kocsmákban játszottak a magukfajta, jól besörözött, meccsről beeső proligyerekeknek, pub rocknak is kezdték nevezni ezt a zenét, aztán 1975 után azt mondták, hogy ez a punk. A legenda szerint majdnem a Cock Sparrerből lett a Sex Pistols, amennyiben Malcolm McLaren (a Sex Pistolst összekasztingoló, majd világhódító menedzser) is leült velük tárgyalni, de Collin McFaull énekes és a többi East End-i srác úgy gondolták, hogy ez a punk vagy micsoda a nyugat-londoni gazdag hülyegyerekek hobbija, ők ugyan nem fognak piros nadrágban, párducmintás pólóban, szőkített hajjal bohóckodni, szarrá is vernék őket megszokott kocsmáikban, a dokkok környékén vagy a West Ham–Millwall meccseken. Ráadásul bunkónak is találták McLarent, még a sörüket sem fizette ki. Lett ugyan egy kislemezük a berobbanó punkőrület közepén új sztárokra vadászó Deccánál (Running Riot, 1977), de nem keltett különösebb feltűnést, úgyhogy a közben elkészült albumot (Cock Sparrer/True Grit) Angliában már ki sem adta a cég. (Csak Spanyolországban jelent meg.) 1978 végére pedig már McFaullék is úgy gondolták, hogy ebből nem lesz semmi, inkább húznak vissza melózni, a zenekart feloszlatták.
Aztán 1982-ban elindult az angol punk második hulláma (UK 82), az elsőnél nyersebb, brutálisabb hangzású, politikailag még radikálisabb zenekarokkal. Akkor már oi!-nak hívták ezt a nagyon nyers, de a futballstadionokban is énekelhető, dallamos refrénű rock and rollt, a közönség pedig az újjáéledő skinheadmozgalom (jellemzően egyáltalán nem szélsőjobboldali) munkásfiataljaiból állt. A Cock Sparrer korábban felvett számai rákerültek néhány válogatáslemezre, a váratlan érdeklődés újra összerántotta a zenekart, és megjelent az első hivatalos album, a műfaj nagy klasszikusának számító Shock Troops. Áttörés most sem lett, két év alatt újra feloszlott a zenekar. A harmadik nagy punkhullámmal (inkább retróhullám már), 1992-ben megint összeállnak, azóta tolják Élő Legendaként és Megkérdőjelezhetetlen Klasszikusként, kábé ugyanazokat a számokat, és én annyira odavagyok értük, hogy 2022 novemberében is kiröpültünk Barcelonába a fent említett V. Mihállyal az ötvenéves jubileumodik koncertre, a Razzmatazzban háromezer ember dobálta a söröket a Riot Squadra. A már hetven felé vagy inkább azon túl lépdelő kelet-londoni prolik népszerűbbek, mint valaha. A 2024-es Hand On Hart album (remek glamszerű streetrock az is) top százba került brit eladási listán, amire még egyik lemezük sem volt képes. Viszont a punkoskodásnak is megvannak az életkori határai, mégha alaposan kitolódtak is, úgyhogy nem nagyon terveznek további turnékat, a nyári, őszi koncertjeiket mindenhol „utolsóként” reklámozták.
301.1.2. Szóval megindultunk V. Mihállyal Felső-Ausztria irányába, a festői Wels városába, alig egy karlendítésnyire a festői A. Hitler gyermekkori sírjától. Ami azért is említendő, mert ezen a nácizmus szempontjából érintetlennek legkevésbé sem nevezhető vidéken, ezekben a náculásra hajlamos időkben is láthatóan igen erős az antifasiszta mozgalom és eszme, mint az a koncertet (fesztivált) szervező linzi SBAM! Records kínálatából és a helyszínen felfedezhető plakátokból, szórólapokból, matricákból, grafitikből, jelvényekből, fanzinekből, tetoválásokból, dzsekikre varrt miegyebekből is kiderült. Annyi antifa-relikvia torlódott össze, hogy Kocsis Máté sírva kiáltott volna Betyárseregért. Dehát ő sosem látta, ugyebár, az antifától az antierdőt.
301.1.3. V. Mihállyal felettébb rutinos koncertrejáró köteléket (kétfős triót) alkotunk idestova 41 éve, 1985-ben is együtt mentünk életünk első punkkoncertjére a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házába (Kretens, QSS, Marina Revue, CSÉB80, ha jól emlékszem, de lehet, hogy összefolyik itt egy s más). Ahogy megérkeztünk most, 2016. június 6-án a festői Wels festői főterére, festői szállodánk kapujában egy mohikántarajat viselő, koponyája két oldalán tetovált, UK Subs-pólós, piramisszögesöves-karkötős uszkvekvázi hatvanas urat pillantottuk meg: botjára támaszkodva botorkált. Húha, bazmeg, Misi, böködtem V. Mihály oldalát, nem szoktunk mi ilyen öregek lenni!
301.1.4. Nem áll jól a punknak az öregség, sajnos, alapvetően, ezt újra és újra meg kell állapítanom, ennek ellenére idén több punkkoncerten voltam, mint 2005 óta bármelyik évben, és harminc alatti emberrel tényleg csak elvétve találkoztam. Hatvan fölöttivel annál gyakrabban.
Tegyük magunkat túl ezen, modern idők, öreg idők, a fiatalság különben is – és per definitionem – bolondság.
301.1.5. A posztmodernizmus már a Booze&Glory egyébként remek kvázi-brit streetpunk-oi! zenekar koncertje alatt a csúcsra ért, amennyiben a londoni lengyel bevándorlók által alapított – jelenleg, ha jól tudom, már csak az énekes/főnök Marek lengyel, de minden tag más nemzetiségű– zenekar londoni (lokál)patriótáskodása, West Ham-fixációja már szinte ironikusan túlzó. De az egészben van egy ilyen parodisztikus izé nekem, hogy már a dalok is ilyen oi-paródiák, a dallamaos refrének már annyira dallamosak, mint egy óvodásdal, Süss fel Nap! punkban, mondta a feleségem, és kurvára igaza volt.
301.1.4. Maradandó intermezzo a vécé előtti sűrű sorban: Misivel dumálunk erős háttérzajban hangosan, egy idő után őszinte, buta rámcsodálkozással odafordul hozzám a nekem préselődve álldogáló német anyanyelvű, feltehetően osztrák, de legföljebb a környékbeli dél-bajor régióból származó harminc körüli arc: Where are you from? Ungran, mondom, de azt gondolom, baszd meg, oké, hogy száz éve halt meg a közös monarchia, és én sem beszélek németül, de azért, kurvaélet, nehogy má’ az legyen, hogy nem ismered föl a magyart?
Pláne hogy Welsben összesen talán négy üzletbe mentünk be, abból háromban dolgozott magyar. (A hivatalos statisztikák szerint körülbelül 1700 magyar él a hatvanezres városban.)
301.1.5. Aztán kezdődött is a Trú Nyugdíjas East End-i Prolik Tánczenekara, a szokásos intróval, szirénával, és a Riot Squaddal. Dobd el a söröm! – mondtam V. Mihálynak, és abban a pillanatban már ugrált és üvöltött kábé mind a kétezer ember a színpad előtt, ami nem is változott egy órán át, mert világsláger világsláger után, tökéletes előadásban, mert hiába hetvenes taták, ebben a hangzásban, ebben az előadásban nem volt semmi öreges, semmi fáradtság, úgy volt friss, brutális és lehengerlő, ahogy kell. A What’s It Like To Be Old alatt egy kicsit sírva is fakadtam, de ezt tudjuk be a felfokozott idegállapotnak, amiben – a műfaj tisztelete miatt néhány órára felfüggesztve nyolc éve tartó majdnem-absztinenciámat – hét korsó kiváló, lokális helles hatása is bőven szerepet játszott.
Minden esetre: a foglalkozás elérte a célját. Számos szép élménnyel gazdagodva, elégedetten tértünk nyugovóra. Tartalmas szórakozás, feledhetetlen este volt.
300. X. Kitűnő hirdetőnk még mindig hirdet! A Hold ajánlata csak itt, csak önöknek: