Tárgyilagosan

Márkus Bélának az Ungváry Rudolf írásával (Az MMA-val a jogállamiságért?, ÉS, 2026/21., máj. 22.) polemizáló hozzászólása (A „világ csúfjára”. Az MMA „dicstelen fogantatása”, ÉS, 2026/ 25., jún. 19.) a szerző kifejezett szándékai ellenére, ahelyett hogy tisztázná, sokkal inkább összezavarja a történteket illető tudásunkat. Ungváry itt érintett cikkében az MMA alapításáról, pontosabban arról beszél, hogy miért kerülhetett az MMA olyannyira kedvezményezett helyzetbe a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiával (SZIMA) szemben, és ma már tarthatatlan, hogy az utóbbi alárendelt státusa tovább öröklődjék. Ungváry tehát nem az MMA megalapítását nevezi a „világ csúfjára” való eseménynek, mint ahogy Márkus gondolja, hanem azt a tényt minősíti ekként, hogy két művészeti akadémia létezik hazánkban egymás mellett. Ami valóban visszás jelenség, különösen azért, mert az MTA égisze alatt működő művészeti akadémiát a 2010-től regnáló kormány látványosan diszkriminálta az MMA egyoldalú és feltűnő támogatása ellenében. Ungváry erre utal, amikor kijelenti, hogy a hatalom a SZIMA-t a „partvonal mögött tartotta” és mondhatni páriaként kezelte. Ezt pedig még az irodalomtörténész MMA-tag (?) Márkus Béla sem vitathatja, komolyan számba vehető érvek kíséretében.

Ami az MMA úgymond „dicstelen fogantatását” illeti, Márkus itt megelégszik Cseres Tibor naplóbeli feljegyzéseinek a kimerítő ismertetésével; ez valóban fontos forráshely, de semmiképp sem az egyedüli, és nem biztos, hogy a legpontosabb tanúságtétel is egyúttal. Az események közgyűjteményi dokumentációja (amit például az MTA Levéltára őriz) ismeretének a tükrében ugyanis kétségtelen, hogy a SZIMA és az MMA párhuzamos alakulástörténete nem a korabeli politikai közreműködéstől mentesen zajlott; amíg az MMA kezdettől élvezte az akkor regnáló MDF–Kisgazda-kormánykoalíció feltétlen támogatását, addig a SZIMA létrejötte mögött nem állt egy hasonlóan erőteljes és egyértelmű politikai hátszél. Ezt talán nem kell tovább részletezni, a dolog már akkor is meglehetősen közismert volt, és az ma is.

Kosáry Domokos mindenesetre kompromisszumos megoldásra törekedett (volna), ezért 1992 elején, mielőtt az MMA február 27-én hivatalosan megalakult, megbeszélésre invitálta Makovecz Imrét a párhuzamos akadémialapítás elkerülése érdekében. Kettőjük megbeszéléséről nem készült, legalábbis nem maradt fenn részletes feljegyzés. Az viszont tény, hogy sikertelennek bizonyult. Makovecz magabiztosságát minden bizonnyal növelte, hogy ebben a kérdésben (is) élvezhette a kormány őt támogató akaratát! S hogy miért előzte meg az MMA megalakulása a SZIMA létrejöttét? Egész egyszerűen azért, mert egy, az MTA kebelén belül létrehozandó szervezet megalakításának a jogi-intézményes feltételei kötöttebbek (nehézkesebbek), mint egy társadalmi egyesületé, így például meg kellett vele várni az Akadémia soron következő közgyűlését.

A történet további menete viszont arra is jó példa, hogy noha formailag mindmáig valóban két művészeti akadémia létezik hazánkban, egyértelmű politikai elismerés (és egyúttal bőséges anyagi támogatás) egyedül csak az MMA-nak jut(ott): az Orbán-kormány az MMA-t 2011-ben köztestületté nyilvánította, mely tényt 2012-ben – az Alkotmány helyébe lépő Alaptörvényben – még külön rögzítette is! Ilyen kivételes státuszt a SZIMA soha nem mondhatott magáénak. Ráadásul a SZIMA tagjai, az MMA művész és ezek szerint tudós tagjaitól eltérően, természetesen egy fillér tiszteletdíjat sem kaptak és kapnak. Mindez jól megfelelt a NER határozott és élesen MTA-ellenes politikájának.

Márkus, forrásának a hiányossága miatt, nem érti, hogy mi okból maradt ki például Csoóri Sándor mindkét Akadémia tagságából („ki tudja, miért”? – írja). Elárulom: azért, mert Csoóri mindkét Akadémia alapító tagjaként vett részt az előkészületekben, és amikor a „világ csúfságára” kiderült, hogy mindkettő egyszerre megvalósul, akkor az egyik és a másik tagságától egyaránt visszalépett. Ezt egy Kosáry Domokosnak írt levelében adta az elnök tudtára.

A két Akadémia közötti különbséget érintve Márkus kijelenti: az MMA-ban az írókhoz képest többségben vannak a képzőművészek, a „Széchenyiben viszont az írók, költők között alig akad közülük [mármint a képzőművészek közül] néhány”. Ez kétségkívül erős túlzás. Hiszen a SZIMA-t 26 fő alapította, és ebből 16-an képviselték az írókat és költőket, negyven százalékuk azonban más művészek soraiból került ki, és persze tudósokat nem foglal magában (Akadémiai Levéltár E-4/92.).

Ha Márkus kezébe került volna néhány levéltári forrás vagy az azok feldolgozásán nyugvó dolgozat, akkor bizonyára ő sem fogalmazott volna meg számos „súlyos állítást” (ezzel a kifejezéssel illeti ugyanis Ungváryt), amikor az MMA és a SZIMA megalakulásának a körülményeit ecseteli. Nem szólva arról, hogy talán némileg önkritikusabban kezeli azt a kényes kérdést, hogy jogos volt-e egyáltalán a kormányzat részéről, különösen 2010 után, olyannyira semmibe venni a SZIMA létét, szemben az MMA igazán bőkezű felkarolásával. Mert az valóban olyasmi volt, amit joggal a „világ csúfságának” nevezhetünk.