A sajtó mindenkié

Dolga van az új kormánynak a médiával, és kegyelmi pillanatból indulhat: nem tudja rosszabbul csinálni, mint a Fidesz. Sem a közszolgálatban, sem a sajtófinanszírozásban nincs lejjebb.

A legrosszabb szándékkal sem tudnának összesöpörni olyan szakmai és erkölcsi hulladékot, mint ami a közmédiában lerakódott tizenöt év alatt. És ha lennének rövid pórázon tartott propagandistáik, és csak azokat támogatnák, az is csak a Fidesz másolása volna. A benyújtott törvénytervezet ennél sokkal szebb jövőt rajzol fel – de megvannak a buktatói is. És mivel a sajtóról van szó, minden hiba látványos lehet.

A törvényjavaslat fontos eleme a Sajtóalap létrehozása. A média reklámtortáját felfalták a techóriások, míg a fizetőfalak szűkítik a tartalmak elérését. Az pedig nem normális, hogy egy büszke európai ország sajtóját Soros György tartsa el. Sajtó nélkül nincs demokrácia, és ezt épp a most megtörtént rendszerváltás igazolja.

A magyar költségvetés simán elbírja azt a pár milliárdot, amit külföldi pályázatokból és koldulásból teremtett elő a média. A Fidesz ezt is el akarta venni, a Sajtóalap viszont adni akar. Szép tőle. Csak az a kérdés, kinek és hogyan. A törvényszövegből az derül ki, hogy a Sajtóalap kiírja a pályázatait, aztán ezekről „a szakmai bizottságok döntenek”.

Ebből lesz a baj. Kivédhetetlenül, törvényszerűen.

Kik ülnek a szakmai bizottságokba vajon? Nyilván szakmabeliek. Nos, az újságíró-társadalom tele van nagyszerű emberekkel. Kiváló stilisztákkal, remek szerkesztőkkel, érzékeny riporterekkel, okos lányokkal és fiúkkal. Emellett ha a féltékenységgel turbinát lehetne hajtani, akkor a sajtó karbonsemleges iparág lenne.

Személyes sérelmek, szimpátiák, klikkek, bajtársi szövetségek és évtizedes ellentétek tagolják a szakmát. Ehhez jön egy kikerülhetetlen, a Holdról is látható törésvonal: a fideszesek és a többiek. A szabad sajtó képviselői nem ok nélkül mondják, hogy nekik a fideszes propagandisták nem kollégáik – de ettől még a nyilvánosságnak részei ők is. Természetesen az eddigi dőzsölésüknek vége van. De azért van egy jelentős közönség, amely igenis HírTV-t akar nézni és Demokratát olvasni.

Képes-e egy ilyen bizottság pártatlanul elbírálni az ő pályázatukat? És aztán kiállni a kedvezményezettet gyűlölő többség elé megindokolni? Vagy elkaszálják csuklóból, és akkor magyarázhatják, hogy járni jár, csak nem jut?

Kamerák és mikrofonok előli iszkolást vetít előre ez a mechanizmus. Senki se szívesen írná alá, hogy kap ötvenmilliót valamelyik posztmegafonos hajléktalankonyha. De azt se, hogy nem kap.

Mi lenne, ha ezt a kínos döntést egyszerűen áttolnánk a népre? Főzzenek maguknak, és egyék is meg. Jó, ha van Sajtóalap, de a pénz elosztása sehogy sem lehet igazságosabb, mint ha az olvasók és nézők szavazzák meg. Nincs az a bizottság, amely átlátja a teljes nyilvánosságot. Hiába ültetjük be a komplett média tanszéket, nem fogják tudni, hogy kell-e ennek az országnak még egy katolikus podcast vagy macskás magazin. És akkor kezdődhet a kilincselés, a hajbókolás – és a korrupció. Mert az ebbe bele van kódolva.

Apránként kezdődik, barátságokkal és szívességekkel, és Hankó Balázsokba meg Fásy Zsülikékbe torkollik.

A sajtónak napi kapcsolata van a közönséggel. A jó újságok és műsorok mögött lelkes és áldozatkész közönség áll, akik képesek lesznek évente egyszer belépni az Ügyfélkapuba, és sorba rendezni azt a három vagy öt médiumot, amelyet támogatásra érdemesnek tartanak.

Nem mellesleg véget érhet az őrület, hogy lapigazgatók és főszerkesztők pályázatok pontrendszerei fölött görnyednek a normál munkájuk helyett. Amely pontrendszereknek általában nincs közük a valósághoz, hanem valahol valaki kigondolta, hogy mi lesz „mérhető” meg „szakaszolható”. Megírják ők a maguk pályázatát minden áldott nap: abból lesz a címlap. Legyen ez elég.

És szavazza meg a szegény fideszes polgár a sajátjainak is azt a pár milliót. Nincs ebben olyan politikai kockázat, amit felkent kerubokkal kéne elhárítani.

Az orbánista média annyira silány minőséget képvisel, hogy még az elkötelezett szavazók is utálják és megvetik. Ebből nekik ma nem teremne sok babér. Csak akkor, ha a párt helyett a közönségnek kezdenek játszani – ami szét is kapja azonnal a falanxot. A nyilvánvalóan törvénysértő kiadók pedig kaphatnak a nyakukba egy büntetőszorzót az elvesztett perek alapján, vagy akár kizárhatók, ha annyira nem tud viselkedni valamelyik igeforrás.

A bizottságokért végül mindig a kormány tartja a hátát, és láttuk, az milyen fájdalmas lehet. A közönségszavazatért viszont nem felelős. A szabadság vadvirágos mezőt nevel, nem monokultúrát.

Az új kormány egész intézetet állít fel a társadalmi egyeztetéshez. A cél az, hogy a politikai döntésekhez folyamatosan szondázzák és bevonják a közvéleményt. Hogy milyen média érdemel támogatást, az pont az a téma, amelyről érdemes megkérdezni a kedves vevőt. És akkor a szakbizottságok tagjai szépen visszamehetnek a szerkesztőségeikbe.

Ott aztán a munkájukkal meggyőzhetik az istenadta népet, hogy szavazzon rájuk. Ahelyett, hogy ők szavaznának a fejük felett.