Élet és Irodalom,

LXX. évfolyam, 24. szám, 2026. június 12.

VÁNCSA ISTVÁN

Kezdjük az alapoknál. Az ismeretlen okból gondosórának nevezett készülék részint nem gondos, részint pedig nem óra, hanem egyfelől segélyhívó, másfelől viszont az előző kormánypárt propagandaeszköze. Van rajta egy gomb, azt a szépkorú hazafi baj esetén megnyomja, utána pedig segítséget kap. Hogy milyet, az nem tudható, nyilván annak megfelelőt, hogy a baj milyen természetű és mekkora. Ha mondjuk arról van szó, hogy a szépkorú erős fájdalmat érez a mellkasában, akkor esetleg mentőt küldenek neki, pár óra vagy nap múlva odaér, ha mégse, sztornó, és jön a halottaskocsi, ha viszont azért kér segítséget, mert nem tudja, hogy megsózta-e a csirke far-hátat, van-e otthon hozzá elég pirospaprika, s egyáltalán, elegendő mennyiségű sör van-e a spájzban a hétvégére, és az vajon Kőbányai világos vagy Pilsner Urquell, mert az utóbbi jobb volna, vagy azért hívja a diszpécsert, mert a sógora állandóan csal az ultiban, akkor tájékoztatják, elég-e a sör, vagy azt a tanácsot kapja, hogy nézzen más kártyapartner után.

Viszont akinek szerencséje van, az a gondosórával együtt némi ideológiai továbbképzésben is részesül. Megtudja egyebek között, hogy a korábbi ellenzék a nyugdíjak megadóztatásának tárgyában fondorkodik. Ilyesmiről persze a valóságban szó sincs, de még lehet, az univerzumban bármi előfordulhat, a Bermuda-háromszögben bármi eltűnhet, a fekete lyuk akár a fél Tejútrendszert is lenyeli, ha aznap éppen jó étvágya van, az ellenzék orcátlansága nem ismer határokat, volt pártunk és kormányunk tehát akkor jár el helyesen, ha minden efféle ármánykodásra jó előre felkészül. Például oly módon is, hogy a nyolcvan fölötti állampolgárok az előző év április elsejétől, azaz a bolondok napjától kezdődően a gondosórát akkor is megkapják, ha ilyesmit igényelni soha még csak eszükbe se jutott. Jön tehát a postás, és odaadja, ha kell a címzettnek, ha nem. Tisztán szívjóságból, minthogy mi személyünkben is és pláne államilag tiszteljük és szeretjük az időseket, akik lám mostantól a gondosórán nemcsak egészségügyi vészhelyzet esetén, hanem bármely egyéb esetben is segítséget kérhetnek, ahogy ezt a volt miniszterelnök főtanácsadójától korábban már megtudtuk. Vagyis a nyolcvan fölötti magyarok torkán a gondosórát így vagy úgy, de lenyomják, apelláta nincs, egyébként pedig maga a szerkezet nem túl nagy, elfér a zsebben, enni nem kér, a villanyszámlát nem növeli, semmi gond vele, azaz a szépkorú személy hű társa lesz a mindennapokban, használóját folyamatos ideológiai továbbképzésben részesíti, tanácsokkal látja el minden lehetséges élethelyzetben, olyannyira, hogy a szépkorú személy egy idő után az egész család legtájékozottabb tagja és fáradhatatlan tanácsadója lesz.

Minden tekintetben, azaz a politikai életben is. A szépkorú személy időnként tudni szeretné, kik azok a figurák, akik ismétlődő jelleggel felbukkannak a tévé képernyőjén, s akiknek a látásáért őneki előfizetési díjat vagy valami ilyesmit kell fizetnie, noha ő sohasem ambicionálta, hogy ezek a pofák az ő képernyőjén előforduljanak. Mért vannak ott mégis, kérdezi, és tanácstalanul néz maga elé, de fájdalom, ezen probléma megoldásában a gondosóra sem tud segíteni, noha a szépkorú elvárná.

Kap viszont propagandát, azon belül is olyat, amely a legorcátlanabb hazugságokkal dölyfösködik a piacon, egyebek között a föntebb említett fenyegetéssel, a nyugdíjak várható galád megadóztatásával. Noha tudvalévő, hogy épp a Fidesz törölte el a vegyes indexálást és vett ki evvel minden egyes nyugdíjas zsebéből ötmillió forintot. A legnagyobb pofátlanság ebben az, hogy mindezt uniós támogatással művelték, noha az unió nem hazug propaganda terjesztésére adott támogatást, hanem arra, hogy az idős emberek rosszullét esetén azonnali segítséget kapjanak.

Abban egyébként, hogy a kormánypropaganda olykor füllent, vagy mondjuk meg úgy, ahogy van, folyamatosan hazudik, semmi nóvum nincs. A korombeliek szokva vannak az ilyesmihez, a gondosóra elődjét vezetékes rádiónak hívták, pompásan működött. Az MTI diadalittasan adta hírül, hogy „[m]egszületett a Telefonhírmondó korszerű utódja: a hangszórós vezetékes rádió. Népi demokráciánkban a kultúra nem szűk rétegek kiváltsága, hanem a dolgozók közkincse. A kultúra közkinccsé tételében nagy szerep vár a rádióra. Annak érdekében, hogy minél több dolgozó juthasson rádióhoz, egymás után hozták piacra a típusrádiókat. A rádiózás oIcsóbbá tételében most újabb döntő lépés következik.” Dolgozó népünk ujjongva vette tudomásul, hogy népi demokráciánk a fejlődés új szakaszába érkezett. Ezt adta nékünk a Párt, mi pedig ujjongtunk, részint azért, mert ez volt a dolgunk, értsd az ujjongás, részint pedig azért, mert beköltözött a konyhánkba egy kis méretű doboz, volt az oldalán egy forgatógomb, avval lehetett bekapcsolni-kikapcsolni, és ez még semmi.

A hangszórós vezetékes rádióval fémjelzett fejlődési fokon hamarosan túljutottunk, szobánkban megjelent egy sublótnyi méretű készülék, hangereje és vételkészsége soha nem tapasztalt szintet képviselt, ’56-ban lett ennek kiemelkedő jelentősége, amikor szomszédok, rokonok, utcabeliek gyülekeztek nálunk Szabad Európát hallgatni, szobánk pedig egyfajta agorává avanzsált.

Aztán ide jutottunk, ahová.