Hát érdemes? – 50 éve halt meg Latinovits Zoltán, a színészkirály

1976. június 4-én Balatonszemesnél a vonat halálra gázolta a magyarországi színészet történetének meghatározó egyéniségét. Aki életével is, halálával is megosztotta azokat, akiknek magánemberként, nézőként, munkatársként, színházi emberként közük volt hozzá. Ma sem tudjuk biztosan, öngyilkos lett-e, vagy baleset áldozata.

„Le a Halállal, ki a csókkal…”
(Ady Endre: A »Dies irae«)

Anyai részről a vendéglős Gundel családhoz tartozott. Anyai dédapái Bajorországban, Itáliában születtek. Apai fölmenői földbirtokos bárók voltak. Dalmáciából menekültek a török elől Magyarországra.

Nagyapja, Gundel Károly éttermében született. „A gyermeklélek számára csodás-misztikus állatkert és a nevezetes étterem alkotta hangulatos légkörben nevelkedett.” (Petőfi Népe, 2013. december 5.)

Édesanyja, Gundel Katalin mindhárom fia művész lett. Latinovits egyik féltestvére, Bujtor István színész, a másik, Frenreisz Károly zenész. Apja, aki nem sokkal fia születése után elhagyta a családot, kitűnően zongorázott, földbirtokai elvesztése után egy ideig ebből élt, végül kazánfűtőként halt meg még az ötvenedik születésnapja előtt. (Heti Válasz, 2008. december 18.)

Pikinek becézett Zoltán fia már kiskorában kitűnt előadóképességével és memóriájával. A VII. kerületi Tanítóképző Intézet Damjanich utcai gyakorló iskolájában kezdte meg iskolai tanulmányait hatodik születésnapja előtt egy héttel. 1941-ben beíratták a Villányi úti Ciszterci Szent Imre (később József Attila) Gimnáziumba, amelyet már államosítottak, mire Latinovits Zoltán 1949-ben leérettségizett, de még viselte Szent Imre nevét. A cserkészcsapatát is így hívták.

A gimnáziumban előadták Sárközi György Dózsa György című darabját. Latinovits ebben egy kis szerepet kapott. Bajor Gizi az előadás után megkereste, és javasolta neki, menjen színésznek.

Érettségi után nem vették föl a Műegyetemre. Asztalostanoncnak állt, aztán a MÁVAG-ban dolgozott hídépítő munkásként. Ott színjátszókört alapított.

A Népművelési Intézet színjátszócsoportjának előadásában Mátyás király szerepét kapta. A Népszava kritikusa, Rajk András már a műkedvelők között is meglátta benne az elhivatott színészt:

Latinovics (sic!) Zoltán Mátyás király alakítását kell kiemelni. Talán az egész este legjobb művészi teljesítménye volt. Minden műkedvelő színjátszó – s néhány hivatásos színész is – tanulhat ebből a játékból mértéktartást. Szép, egyenletes beszédével, a felesleges mozdulatok, a túlontúl nyomatékos közjátékok lecsiszolásával, szeretetreméltó, ifjúságában is bölcs Mátyás királyt varázsolt a színpadra; olyant, amilyennek a népi hagyomány őrzi.

1951-ben a MÁVAG javasolja az ifjú munkás felvételét az egyetemre. Föl is veszik, és 1956-ban kitüntetéssel diplomázik építészmérnökként. Verset mond az egyetemi rendezvényeken, minden évben megnyeri a szavalóversenyeket. Lehotay Árpádnál és Galamb Sándornál tanul színészmesterséget. Közben tartalékjátékos a Haladás legfelső osztályban szereplő kosárlabdacsapatában és vitorlásversenyzőként is megállja a helyét.

Diplomás mérnökként nyomban elszegődik segédszínésznek Debrecenbe, a Szendrő József igazgatta színházba.1959-ben Miskolcra megy, ahol már a színház vezető színészeként tartották számon.

Páratlanul gazdag és sikeres filmszínészi pályája is elkezdődik. A Gyalog a mennyországba című, 1959-ben bemutatott filmdrámában főszerepet játszik Törőcsik Mari oldalán.

A gimnáziumi osztálytárshoz, Vajda Miklóshoz írott – a Mozgó Világ, 2016/2. számában közölt – levelei azonban arról tanúskodnak, hogy rossz lelki állapotban élte át ezt az időszakot. 1959 őszén írott levele szerint: „Nagyon, nagyon rosszul érzem magam, nemcsak a színházban, a városban is. Teljesen elvesztettem magam, és ha Pesten 1200 körüli állást tudnék kapni, bármilyen vonalon, azonnal itt hagynék csapot, papot. Rettenetes állapot ez. Eddig még minden évben visszatért. Szorongásaim vannak, izzadok csak a színpadon. Sajnos nem tudom elképzelni a jövőmet színháznál”. 1960 áprilisában ezt írja:

Novemberben és decemberben kb. másfél hónapot feküdtem a Magdolnavárosi Kórház idegosztályán „depressio reactiva” címszó alatt, valami új svájci injekció sorozatot kaptam, sajnos nem használt, így hát jobb híján januárban ismét visszajöttem. Azóta megint csak feszült, szorongásos és célnélküli reménytelen „életet” élek, teljesen elzárkózva a világtól, tele kisebbségi érzésekkel; sajnos szeptember óta ismét sexuális abstinentiában élek jobb híján. Freudista analízis nyilván ezt állítaná minden baj alapokává.

Aztán döntő változás közelített a színész életében. 1958 májusában az akkor a Néphadsereg Színházának nevezett Vígszínházban bemutatják Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című darabját Ruttkai Éva és Pálos György főszereplésével. A cseh drámaíró színművét azon nyomban színpadra állították több vidéki városban is. Debrecenben a női főszerepet, Lida szerepét Szabó Ildikó kapta, a szerelméért küzdő Pétert pedig Latinovits Zoltán játszotta.

1960 novemberében Ruttkai Éva vendégszerepelt Miskolcon Lida szerepében. Miskolcon addig Csiszér András játszotta Pétert. Ruttkai mellé azonban a Debrecenben már bevált Pétert, Latinovits Zoltánt állították be.

A megyei lap kritikusa így írt az előadásról: „Az ünnepi előadás alkalmából a színház Péter szerepére is új szereplőt állított be: Latinovits Zoltánt.

Méltó párja volt Ruttkainak, alakításában nagyszerűen tükröződött Péter újratámadt szerelme, majd súlyosan bűnös határozatlansága, végül összetörtsége.

A bonyolult figura jó alakítóra talált benne, legfeljebb a második egyetemi előadás jelenetében mérsékeltebb érzelmi kitörést javasolnánk. A Ruttkaival közös párosjelenetei, különösen az országúti jelenet, igen emlékezetesek.” (Észak Magyarország, 1960. november 17.)

Ekkor kezdődött a mindkét színész életét meghatározó kapcsolat. Fél hét tájt, előadás előtt… És azután Ruttkai Éva minden premier előtt fél hétkor virágcsokrot kapott. A szerelmi kapcsolat 1965-ben, Ruttkai Éva és Gábor Miklós válása után élettársi kapcsolattá vált.

1962-ben Latinovits a Vígszínház színésze lett. Egy társulatba került Ruttkai Évával. 1963-ban eljátszották a század egyik legemlékezetesebb Rómeó és Júliáját.

1962-63-ban Latinovits már hat filmben játszott. A legkeresettebb filmszínészek közé tartozott, másfél évtized alatt több mint ötven filmben kapott szerepet. Ezek között a legnépszerűbb közönségfilmek, az Egy magyar nábob, a Kárpáthy Zoltán, Az aranyember, a Sellő a pecsétgyűrűn, az Alfa Rómeó és Júlia stb. mellett ott vannak a magyar filmművészet korszakos alkotásai. Az Isten hozta őrnagy úr őrnagya, az Utazás a koponyám körül Karinthy Frigyese, a Szindbád címszerepe a magyar filmtörténet legjelentősebb alakításai közé tartoznak.

A depressziós időszakok végig kísérték Latinovits életét. Időről időre az idegosztályok foglya lett. Ezzel a súlyos teherrel dolgozta végig pályája két évtizedét a 75 színészi, 3 rendezői premierrel, a több mint ötven filmszereppel, a hatalmas versmondó életművel és az írásaival, a színházi közéletben lefolytatott harcaival.

Latinovits volt korának legnagyobb hatású és legeredetibb versmondója. Még országosan ismeretlen fiatal, vidéki színész volt, amikor a Hajdu Bihari Napló (1958. december 11.) így áradozik a versmondó Latinovitsról:

A legjobb szavaló kétségtelenül Latinovits Zoltán. Akik tanúi voltak Latinovits versmondásának, igazolhatják, hogy ez a megállapítás semmiképpen sem szentencia. Azok a versek, amelyeket ő szólaltatott meg, éltek, hatottak, s azokat a rejtelmeket is feltárták, amelyek sokszor a sorok árnyéka mögött lappanganak.

Latinovits a költőt, az alkotási folyamatot játszotta el. Nem vált szavalóvá, hanem színész maradt, színészetének erejével jelenítette meg a verset. A maga versmondói felfogását így foglalta össze a élete utolsó interjújában, amely már halála után jelent meg az Új Tükör 1976. június 15-i számában:

Egy időben a naturalista színjátszás korában elterjedt az a nézet, hogy az előadóművész felejtse el színész voltát. Ez természetesen helytelen. Verset mondani csak színész tudhat. Sajnos az is elterjedt dolog ebben az országban, hogy a rossz színészekből lesz a versmondó. De nem lesz jobb versmondó, mint amilyen színész, ugyanis a színésznek a költő szerepét kell eljátszania – hol Petőfiét, hol Adyét, hol Weöres Sándorét. Ahogy Illyés írja, az alkotás hosszú folyamatát kell összesűríteni egy vers előadási idejére.

Surányi Ibolya ezt írta Latinovits versmondásának lényegéről: „Latinovits mindig újrafogalmazta a verset. Egyfelől – tanult szakmájának törvényei szerint – szinte mérnöki pontossággal, kiváló arányérzékkel rajzolta ki a vers architektúráját, belső struktúráját, másfelől végsőkig érzékeny művészegyénisége mindig rátalált a költeménynek arra a pontjára, ahol a mai közönségnek valami merőben újat tudott mondani. Ez azután a vers fókuszává vált; más, új fénnyel világította meg a vers többi részét.” (Latinovits Zoltán: Verset mondok, Bevezető, 14.o.)

1966-ban távozott a Vígszínházból. Egy szovjet szerző darabjának a példányát vágta földhöz, és a fegyelmi tárgyalást úgy irányította, hogy ő kérje a szerződése felbontását. Molnár Gál Péter alias Luzsnyánszky erről az esetről írta az egyetlen ismert jelentését Latinovitsról: „Ennek a felmondásnak egyesek valamiféle politikai tüntetésízt igyekeztek adni, jóllehet csak színházi hisztériáról van szó”. Így igyekezett a kritikus a politikai megbélyegzéstől védeni a színészt.

Latinovits ekkor a Thália Színházhoz szerződik. Első szezonjában megtalálja őt élete legnagyobb szerepei közül kettő. Cipolla lovag a Mario és a varázsló színpadi változatából és az Őrnagy Örkény színművében, a Tótékban. Ekkor írja róla a Tükör, 1967. március 21-i számában Molnár Gál Péter:

El tud játszani mindent. Megbontja a szerepkörök korlátait. A színészi Midás-korban van, amikor bármihez nyúl, arany lesz abból.

1969 és 1971 között ismét a Vígszínházban játszik. E sorok íróját, akkor kezdő gimnazistát, ekkor nyűgözi le Ványa bácsiként Csehov és IV. Henrikként Pirandello drámájában.

1971-ben ismét viharos körülmények között távozik a Vígből. Veszprémben kap lehetőséget a rendezésre (is). „A Vígszínházban fegyelmezetlenkedett. Veszprémben mint rendező, maga tartott fegyelmet.” Így jellemzi Szigethy Gábor (Valóság, 1973/5.) a különbséget aközött, ahogy Latinovits egy általa alapvetően rossznak ítélt közegben működik, és ahogy számára elfogadható körülmények között dolgozik.

A Vígszínházból való távozása után megírja lesújtó véleményét a színház vezetéséről, az ott uralkodó légkörről, az alkotó közösség hiányáról, a vele való méltánytalan bánásmódról. És általában a magyarországi színházi kultúra állapotáról. Az alábbi részlet Emlékszem a röpülés boldogságára című kötetében olvasható:

Színházi előadásaink túlnyomó része hasonlatos egy korszerűtlenül játszó labdarúgó-csapat játékához, ahol szervezetlen a támadás-építés, és a gólok, ha esnek: nem csapatmunkából születnek, hanem egy-két ördögi ügyességű játékos egyéni játékából. A bajok forrása a színházi alapelvek bomlottsága, a csapatmunka hiánya, szervezetlenség, az előadások szervezetlensége. /…/ A színház a kor emberének gondolati, érzelmi szenvedély-szintézise. Úgy vélem, ez az emberi alap csúszott ki a színházból, pedig enélkül a színház kutyakomédia.

Ködszurkáló című könyve publikálásából hatalmas botrány lett. A Vígszínházban rendkívüli társulati ülést hívtak össze, ahol mindenki felháborodásának adott hangot. Végzetes hibának tartották, hogy a könyv megjelenhetett, holott Várkonyi Zoltánt, a színház igazgatóját illetékes helyen biztosították arról, hogy a könyv nem jelenhet meg. A Vígszínház jelenlévő tagjai határozottan és egyöntetűen követelték a terjesztés leállítását. Ezt a követelést magáévá tette a minisztérium színházi főosztályának jelenlévő vezetője, Malonyai Dezső. (Ruttkai Évát tapintatosan távol tartották a társulati üléstől.)

Mire intézkedhettek volna, ha egyáltalán volt ilyen szándék, már nem is lett volna értelme, mert a Ködszurkálót pillanatok alatt elkapkodták.

Latinovits egyik sarkalatos állítása az volt, hogy a színházi élet megzápulásáért alapvetően az a négy vezető állású ember tehet, akiknek kezében vannak Budapest legfontosabb színházai.

Mindezek után Latinovitsnak már nem lehetett állandó helye, otthona a főváros színházi életében. Volt helye a filmekben, járta az országot önálló estjeivel. Az Irodalmi Színpad tagja lett, ahol színműveket nem adtak elő.

A rendszerhez való viszonya ambivalens volt. Egyrészt alapvetően pozitívan viszonyult a létező szocializmushoz, Magyarország jelenéhez. Másrészt hatalmas indulattal támadta ennek a rendszernek az embereit, intézményeit abban a körben, amelyben az életére, a munkájára hatottak.

1976. február 13-án a Fészek Klubban utolsó önálló estjének bevezetőjeként egyebek között ezt mondta: „Az ezeréves átok, a fátumérzés, a magyar búbánat lefoszlott az országról. Ezer éve Európa ütközőpontján élő, nagy múltú, hősi nép földjéből Európa kereskedelmi centruma lett, a békés szocialista építés hazája, a demokrácia bölcsője. Most itt rakodik át Nyugat Kelet felé, és az északi nép fia itt cseréli ki áruját a délivel. Lakótelepek, óvodák, bölcsődék, iskolák, kórházak nőnek ki a földből, városok és gyárak. Termelőüzemek, ahol a dolgos nép világraszóló eredményeket produkál. Hárommillió paraszt él demokráciában ezen a földön, először Európában. Ezer év óta először építhet a nép, ezer év óta először nem szántja háború a földünket. És mindez az utolsó húsz esztendőben született.” 1956 óta tehát. A szöveget Szigethy Gábor, a kötet szerkesztője közli a rádiófelvétel alapján. (Emlékszem a repülés boldogságára, 469.o.)

Ez az érem egyik oldala. A másik az, hogy úgy érezte, egész gépezet dolgozik hatalmi támogatással ellene. E sorok írója az ELTE Balassi Bálint szavalókörének legjelentéktelenebb zöldfülűje volt, amikor Latinovits Zoltán élete utolsó évében a szavalókör Balassi-estjét rendezte. Egyszer egy próba alkalmával, valamilyen vita végén azzal a felkiáltással rohant el autóba vágva magát az ELTE visegrádi üdülőjéből, hogy „egy egész bizottság van arra, hogy velem kiszúrjanak”. Igazából drasztikusabb kifejezésre emlékszem, de fél évszázad távolából nem bízom annyira a memóriámban, hogy azt a drasztikusabbat Latinovits szájába adjam.

1975-76-ban bejárta az országot önálló estjével, amelyen a Kaláka együttes, a Sebő együttes vagy a Tolcsvay együttes működött közre. Ennek az országjárásnak a betetőzése volt februári estje a Fészek Klubban, melynek bevezetőjéből fentebb idéztünk. Könyvet írt a versmondásról, amelynek töredékes kéziratát Surányi Ibolya szerkesztette kötetté Verset mondok címmel. Ennek bevezetőjében írja a szerkesztő:

Munkabírása ekkor döbbenetes. Aznap, amikor este a 3 órás műsort tartotta – délelőtt volt A kutya, akit Bozzi úrnak hívnak összpróbája a Fővárosi Operettszínházban (a zenekar megtapsolta). Utána előadóest az Ügyészségen, majd a Nemzeti Bankban. Este 8-kor pedig teljes intenzitással, rendkívüli sikerrel a Fészek Klubban.

1975-ben a magánéletében is voltak fejlemények. Egy időre megszakadt élettársi kapcsolata Ruttkai Évával, és eljegyezte a nála 22 évvel fiatalabb színésznőt, Csongrádi Katát. „1976. február 5. A világ úgy tudta: Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva végleg és örökre ’szakítottak’. Valójában már hetek óta – Latinovits Zoltán szavait idézve – visszaköltöztek egymásba. Február 5-én feljegyzi: Évának, Krúdy-premier, küldök virágot. Nyolc nappal később Latinovits-est a Fészekben. Ruttkai Éva hátul, a fal mellett áll. Mindenki látja őt. Latinovits Zoltán őt nézve mondja a verseket: Anna örök… Őrizem a szemedet…” (Szigethy Gábor. Latinovits Zoltán vallomásai, a 2000 / 1995. szeptemberi szám.)

Békeffi István és Fényes Szabolcs A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című musicaljét február 27-én mutatták be az Operettszínházban. Latinovits öt év után először lépett színpadra a fővárosban. Egy jutalomjátéknak beillő főszerepben. A musicalnek és Latinovitsnak hatalmas sikere volt. Magasztalták a kritikusok az Új Tükörben, az Esti Hírlapban, a Film Színház Muzsikában, az Élet és Irodalomban. Molnár Gál Péter kritikája lógott ki a sorból. Ezt írta: „Latinovits Zoltán esetében – ő a kutya, akit Bozzi úrnak hívtak – nem az a kérdés, van-e hangja az énekléshez, hanem hogy a számait kellő belső intenzitással előadói számmá, színészi attrakcióvá tudja-e tenni. Latinovits föllépése azonban elmarad a várakozástól. Nem veszi tekintetbe ennek a színpadnak a követelményeit, kivált, ha a muzikalitás, a mozgás igényeire tekintünk.” (Népszabadság, 1976. március 3.)

Ez nem volt gyilkos kritika, pláne MGP valóban gyilkos kritikáihoz képest, de mégis a legtekintélyesebb ítésztől a párt központi lapjában megjelent bírálat volt, attól az embertől, aki számtalan írásában emelte Latinovitsot a legmagasabb rangra. A színész állítólag két szóval reagált MGP írására: „belém mart”. (Index, 2022. április 19.)

Április 12-én Latinovits bekerült az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet Völgy utcai részlegébe. Május utolsó napján hagyta el a kórházat. Gyógykezelése idején is kijárt, dolgozott. Ekkor forgatta utolsó filmjét, Az ötödik pecsétet.

Utolsó napjainak történetét Szigethy Gábor írja le részletesen (Beszélő, 1998/7-8.):

„Június 3-án délután a rádióban járt, Bozó László rendező irányításával készült el egy Ady-vers hangfelvétele. Este nagyon sokáig nem tudott elaludni, hajnalig beszélgettek Ruttkai Évával. Altatót vett be, de korán ébredt. Ruttkai Éva még aludt, amikor elindult Bagó kutya társaságában sétálni, bevásárolni. És beugrott a kórházba, cédulát hagyott kezelőorvosának, Pertorini doktornak, hogy lemegy Szemesre, vasárnap este jön vissza Pestre, s hétfőn, június 6-án jelentkezik majd nála. /…/ Megbeszélték, hogy Bujtor István délelőtt leviszi Latinovits Zoltánt édesanyjához Balatonszemesre. A színésznő aznap este játszott a Pesti Színházban (Natalia Ginzburg: A hirdetés, tv-felvétel), utána a Fészek Klubban fellépés, és vasárnap délután találkoznak Szemesen, majd este ő hozza vissza Latinovits Zoltánt Pestre. /…/ Indulás előtt még telefonált. Felhívta – gyors egymásutánban háromszor Vámos Lászlót és Fényes Szabolcsot (vele nem tudott beszélni, nyaralt), megnyugtatta: történt, ami történt, sok keserűség halmozódott fel benne, de ősztől újra játssza a Bozzi úr főszerepét. Aztán Bozó Lászlót hívta, hétfőre megbeszéltek egy randevút, Latinovits arról beszélt: nem akar színházhoz szerződni, sőt színpadra lépni is egyre ritkábban szeretne, a versmondás izgatja, az írás, és a rádióban szeretne rendezni. /…/ Tevékeny volt, tervei voltak. Balatonszemesen aznap borús az idő. Latinovits Zoltán nyugtalannak látszott, jött-ment, fecsegett. Aztán nagyokat hallgatott. Déltájban levelet írt Cserhalmi Györgynek. ’A depressio vagy vélt depressio ellustított, teljesen elpuhított. Tegnap még a fél napot ágyban töltöttem…’ – kezdi levelét, de a következő mondatban fordulat: ’Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap is megcsinálom a gyakorlatokat.’ /…/ Ebéd után lepihent. Édesanyja egy gyerekágyat festegetett. Dajka Margitnak úgy mesélte: fia jött-ment a házban, nézte őt, mit csinál, aztán sétálni indult. Utolsó szavai:

Hát érdemes?

Hét óra múlt, amikor kilépett a házból. A mentőket 19.44-kor riasztották, a rendőrségre 19.55- kor érkezett telefonhívás.”

A mentőben halt meg. Június 6-án az országos napilapok a Kulturális Minisztérium és a Színházművészeti Szövetség közleményét publikálták a nekrológok előtt. A közlemény szerint a színész a hosszan tartó súlyos betegsége után „véget vetett az életének”.

Nem hagyott hátra búcsúlevelet, nem búcsúzott el senkitől, tervei voltak. Mindez még nem bizonyítja, hogy nem lehetett öngyilkos, hiszen ezt elhatározhatta akkor is, amikor „hát érdemes?” felkiáltással elhagyta édesanyja házát, vagy amikor látta a közeledő vonatot. Az azonban bizonyos, hogy nem vizsgálták ki kellő alapossággal a haláleset körülményeit.

Szigethy Gábor szerint a helyszíni szemlén nem volt jelen a két vonatvezető. A vonatvezetőket nem hallgatták ki a baleset után. A vonatot nem vizsgálták meg. A helyszíni szemle idején a vonat már Pest közelében járt. Nem rögzítettek nyomokat. Stb. „De a fizika legelemibb törvényeit figyelembe véve végiggondolta valaki, miképpen lehetséges, hogy valaki a vonat elé veti magát, és a gázolás pillanatában a homlokán sérül meg, és a ’jobb lábszár alsó harmadán a gázolásos sérülés következtében a lábszár csonkolódik’?”

Arra is volt szemtanú, hogy az áldozat a vonat elé vetette magát. Arra is, hogy fel akart ugrani a vonatra. Ruttkai Éva emlékeztetett rá, hogy Latinovits gyerekkorában a kereplőnél, ahol lassít a vonat, a társaival többször felugrott rá, úgy mentek az állomásig. Latinovits a gyógyszerétől felpörögve esetleg újra képesnek érezte magát erre.

Az élettárs és az anya nem hitt az öngyilkosságban. A két testvér azonban igen. Ők be is perelték Molnár Gál Pétert azzal a váddal, hogy az ő kritikája miatt lett öngyilkos a színész. Erre a kritikus viszonváddal élt: az orvosa szerint Latinovitsot nem lett volna szabad őrizetlenül hagyni, a két testvér viszont ezt tette, tehát őket terheli a felelősség. A bíró nem tett igazságot.

A mozdonyvezető majd négy évtizeddel később egy rádióműsorban ezt állította: „Föltartott kezekkel, szemben velem lépett a mozdony elé, jóval féktávolságon belül.” (nlc, 2015. december 7.)  

Tarics Péter 2012-ben az (I)gazság és lehetőség között – Hogyan élt és halt meg Latinovits Zoltán? című könyvében viszont bizonyítani véli, hogy Latinovits nem lett öngyilkos.

Akárhogy is történt, annak biztosan nem lehetett politikai oka, hogy öngyilkosságnak állítsanak be egy balesetet, ugyanis a hatalom szempontjából a baleset lett volna kedvezőbb változat. A baleset politikai szempontból semleges esemény, míg az ország vezető színészének öngyilkossága az előzmények, a korábbi konfliktusok után nem vet jó fényt a hatalomra.

Valószínűleg az történt, hogy a színész öngyilkosságra hajlamosító betegségére való tekintettel, eleve egyértelműnek tekintették az öngyilkosságot, és ezért nem sokat törődtek ennek vagy a balesetnek a bizonyításával.