Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 23. szám, 2026. június 5.
VÁNCSA ISTVÁN
Tíz InterCity-kocsit vesz igénybe a MÁV a nyári balatoni forgalomra az osztrák vasúttól, ahogy ezt az illetékes miniszter a minap bejelentette. Vagyis addig kuncsorogtunk a sógoroknál, amíg rá nem bólintottak az ügyletre, nyilván nem rágódtak rajta túl sokat. Ausztria mégiscsak civilizált vidék, különféle földi javakban bővelkedik, noch dazu hajdanában közös birodalmat alkotott velünk, ergo az ő vagonjaik egy kicsit a mieink is, mért ne adnák őket ide. Vitézy Dávid közlekedési és beruházási miniszter szerint az elmúlt évek vasútromboló politikájának egyik következménye az volt, hogy a MÁV képtelen menedzselni a nyári balatoni szezon okozta forgalomnövekedést, olyan pedig csakugyan létezik. Nyaranta vonatozni szeret a magyar, de valójában a lényeg nem is csak ez, hanem Mária országának generálisan lepusztult valósága, amely az egész létezésünket jellemzi, és amelybe az InterCity-kocsik valójában nem is passzolnak bele igazán.
Kisegítő, harmadosztályú, ló húzta vasúti kocsikat viszont mégse kérhettünk a sógoroktól, mert olyan nekik egy ideje már nincs.
A helyzet tehát súlyos, ráadásul a dunakeszi járműjavító összeomlása és a leállt IC-kocsi-fővizsgák miatt súlyosabb, mint az elmúlt években bármikor. A MÁV-nak jelenleg kevesebb üzemképes InterCity-kocsija van, mint akár tavaly, akár tavalyelőtt, pedig akkor se bővelkedtünk ilyesmiben, a helyzet tehát eleve rossz volt, és azóta is kitartóan romlik tovább. Valódi megoldás ez idő szerint nem körvonalazódik, hacsak a sógoroknál való folyamatosan ismételgetett kuncsorgásainkat annak nem tekintjük, de hát egy ország vasúthálózatának üzemeltetését ilyesmire bazírozni mégse igazán lehet, de legfőképpen nem elegáns.
Voltaképp az a megmagyarázhatatlan, hogy a MÁV maradék InterCity-kocsijainak egy része, ha légkondicionáló, normális lépcső vagy kerekek nélkül is, de még mindig működik, ez ugyanis kész csoda, legalábbis azok szerint, akik a balatoni járatokat nagy gyakorisággal veszik igénybe, és akik közé jómagam is tartozom. Józanul gondolkodva azt kéne mondanunk, hogy ami itt folyik, az valójában nem is lehetséges, de lám, a vonat, amelyen ülünk, ismét elindul, és gyorsulva halad a magyar tenger felé, sőt előfordul, hogy eljut A pontból B pontba, egyre-másra ejtve ámulatba utasait, akik ezt a jelenséget hovatovább csak természetfölötti erőkkel képesek magyarázni, már ha egyáltalán megpróbálkoznak vele. A kép teljességéhez tartozik viszont, hogy a fönt említett természetfölötti erők az esetek jelentős részében az osztrák sógorok nyájas ábrázatát szokták felölteni.
Vitézy Dávid állítása szerint az e tárgyban avatott személyek erősen gondolkodnak a tartós megoldáson, ami mifelénk úgy szokott végbemenni, hogy négy-öt magyar összehajol, és úgy marad – persze ezt már nem Vitézy mondja, hanem több évtizedes tapasztalataink mondatják mivelünk.
Az arra illetékes személyek azonban a mi évtizedes tapasztalatainktól meg sem érintetve, az ártatlanok naiv lelkesedésével már dolgoznak a távlatos megoldáson, azaz a teljes távolsági flotta megújításán, amit szinte a nulláról kell kezdeni, mert az erre vonatkozó tendereket Lázár János 2022 végén visszavonta. Vitézy szerint az osztrák vasúttal való tárgyalás már önmagában is jelentős fordulat a korábbi kormányzathoz képest, hiszen Lázár János mindent megtett azért, hogy az osztrákokkal a lehető legrosszabb viszony alakuljon ki. 2023 novemberében azonnali hatállyal menesztette a Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút osztrák vezérigazgató-helyettesét, és megpróbálta az osztrákokat kitolni a GYSEV-ből, amire válaszul az osztrák állam beperelte a magyar felet. Lázár a jelek szerint kissé sután próbálkozott megkedveltetni magát a sógorokkal, nem csoda hát, hogy igyekezetét mindeddig nem koronázta siker. Ilyen esetekben egyébként leghelyesebb, ha magunkba tekintünk, belátjuk, hogy ez így nem mehet tovább, személyiségfejlesztő tréningen veszünk részt, ott terapeuta irányításával, lépésről lépésre megtanuljuk, hónapokon át próbababa vagy homokzsák segítségével gyakoroljuk, hogyan tehetjük magunkat felebarátaink szemében rokonszenvessé. Nem úgy, hogy szisztematikusan bokán rugdaljuk őket, és evvel párhuzamosan a zakózsebükbe hugyozunk, hanem egészen másképp, a részleteket elsajátíthatjuk a kurzuson.
Ha pedig ebben már némi sikert arattunk, ideje lesz a személyiségünket más területeken is továbbfejleszteni. Bizalom, illetve bizakodás, az első szó felebarátaink általunk való megkedveltetését irányozza be, a második pedig a tulajdon lényünket iparkodik emberszabásúbbá dresszírozni. Sikerrel egyik se kecsegtet, gyors haladással meg pláne nem, de azért csak iparkodjunk. Avval, ha mást nem érünk is el, a türelem erényét gyakorolhatjuk, az pedig ebben a mostani, fejre állított világban esetleg hasznunkra lehet. Reménykedni mindazonáltal ne reménykedjünk, abból semmi jó nem fog kisülni, a legjobb, ha ehelyett fellapozzuk Csokonait. „Főldiekkel játszó / Égi tűnemény, / Istenségnek látszó / Csalfa, vak Remény! / Kit teremt magának / A boldogtalan, / S mint védangyalának, / Bókol úntalan. / Síma száddal mit kecsegtetsz? / Mért nevetsz felém? / Kétes kedvet mért csepegtetsz / Még most is belém? / Csak maradj magadnak! / Biztatóm valál; / Hittem szép szavadnak: / Mégis megcsalál.”
Közben a NER, amiről jó darabig hajlamosak voltunk azt gondolni, hogy elpusztíthatatlan, csendben omladozni kezd, falai repedeznek, tetőszerkezete megroggyant, pincéjében patkányok tanyáznak. Jó részük már fel is fordult, más részük viszont ránk feni tűhegyes fogait, szemük a sötétben vészjóslóan ragyog. El kéne mennünk innen, de nincs hova, úgyhogy jobb híján imádkozzunk. Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum, fiat voluntas tua sicut in caelo et in terra. Panem nostrum quotidianum da nobis hodie, és így tovább. Az imától semmi se változik, pláne nem pozitív irányban, viszont mi úgy fogjuk érezni, hogy tettünk valamit, ergo méltók vagyunk arra, hogy cudar helyzetünkben némi segítséget nyújtson minékünk az Úr.
Aztán vagy nyújt, vagy nem nyújt, mi mindenesetre úgy érezhetjük, hogy a teremtő kiterjeszti fölénk védelmező karjait, nagyobb bajunk tehát többé nem lehet.
Vagy ha mégis, akkor pechesek vagyunk.