Miért nem jó az arányos képviseleti rendszer?

A választások előtt sorra kerültek fel a YouTube-ra az olyan videók, amikre viszonylag nagy buborékomban sokan azt mondták, hogy „kötelező megnézni”, vagy „ebből végre megtudhatod, mi van Magyarországon”.

Gundalf, Szabó Bence, Pálinkás Szilveszter, A szavazat ára. Most induljunk ki az utóbbiból.

Ezekben a filmekben egyrészt az a közös, hogy nem a Tisza Párt, avagy a mozgalom kezdeményezésére készültek. Tény viszont, hogy az első kettő érinti a Tiszát, a DE! Akciócsoport filmjének pedig alighanem nagy szerepe van a kétharmadban, mert felhívta az aktivisták figyelmét azokra a szavazatvásárlási és -kizsarolási módszerekre, amik nem egy „vidéki” választókerületben a Fidesz felé billenthették volna a mérleg nyelvét, ha nem avatkoznak be a választás tisztességesebbé tétele érdekében.

A másik közös vonás hogy nem közvetlenül a Tisza fő kampánytémáival, a rossz kormányzás mindenkinek látható következményeivel, esetenként bűneivel foglalkoznak, azzal, amit a zsarnoki rendszer lehetővé tesz, hanem a rendszer működésével magával. Mondhatni, nem a pofa rondaságával vagy a bőrhibákkal, mert arra ott a plasztikai sebészet vagy enyhébb esetben a smink, hanem a mozgási szervrendszer, a csontváz és a vázizomzat bajairól, amiket csak radikális életmódváltással vagy protézisbeültetéssel lehet helyrehozni, ha egyáltalán, és azt sem egyik napról a másikra.

Nagyvárosi polgár vagyok, buborékom lakóinak nagyobbik része is a budapesti középosztályból kerül ki, és ilyen szemmel nézve A szavazat ára elsőre azért lehet sokkoló, mert kiderül belőle, hogy micsoda nyomor van Magyarország némelyik vidékén, és hogy ezt a nyomort az érte nagyrészt felelős bűnözőállam milyen gátlástalanul használja ki a saját hatalmának megőrzése végett.

A film erős és hatásos figyelmeztetés volt: ezen múlhat a választás. Megvolt az eredménye: a külföldön leadott szavazatok összeszámlálása után kiderült, hogy még ebben a 2010 óta stabilan, sőt fölényesen fideszes választókerületben is a Tisza Párt jelöltje győzött. (Megjegyzem, előtte meg szocialista hitbizomány volt Veres János emlékezetes személyiségén keresztül.)

De A szavazat árából nemcsak a magyar parlamenti választások nyomort kihasználó tisztességtelenségéről lehetett értesülni – mely körülmény már 2010 előtt fennállt –, hanem kiváló szemléltető előadás volt a magyar politikai-gazdasági-társadalmi rendszer számos betegségéről. Ebben a cikkben maradjunk a parlamenti választással összefüggő bajoknál.

Az a doktornő, aki monopolhelyzetben van a városban (bocsánat a lokálpatriótáktól, de meglepetéssel olvastam, hogy a szegény, agrárius térségben lévő, szegénységben vergődő, háromezer lakosú település 2021 óta város), tehát az a háziorvos, akihez felnőttnek-gyereknek minden ügyben menni kell, mert nincs más, és aki a beszámolók szerint politikai engedelmességhez köti a gyógyszerfelírást – Simon Miklós 2010 és 2026 közötti fideszes képviselőnek a felesége.

Simon Miklós tehát – mint afféle új járási párttitkár – szó szerint élet-halál ura volt, helyi politikai-gazdasági főhatalom Nyírbátorban és körzetében. Abból az egyetlen okból kifolyólag, hogy a körzetben úgy tudják, S. M. az „ő képviselőjük” a Duna-parti soktornyú palotában.

Itt egy pillanatra: eredetileg az lett volna a cikk címe, hogy „Miért jó az arányos képviseleti rendszer”, de mivel a köztudatban az rögződött meg, hogy az egyéni választókerületi rendszer, teháta (szíveskedjék megtenni ezt a logikai lépést) az aránytalanság a normális, nem akartam már a belépéskor provokálni.

Az a feltevés ugyanis, hogy a Nyírbátorban (Nyírbogáton stb.) megválasztott „egyéni” képviselő Nyírbátort (Nyírbogátot stb.) képviseli a parlamentben, egy gondosan és lankadatlanul ápolt tévhit. Praktikusan is közjogilag is. Praktikusan azért, mert az ilyen munka abban merülne ki, hogy a központi államháztartásból érveinek erejével, szabad vitában, átláthatóan a választókerülete javára térít el összegeket. Erre már csak matematikailag nagyon kicsi az esély, egyrészt mert nagyon kevés az ilyen vitaalkalom, másrészt mert a rendelkezésre álló idő és érvelési tér százhat „egyéni képviselő” között oszlik meg. Az újkori demokráciákban többpártrendszer van, a választópolgárok pártokra szavaznak, a pártok pedig nem hetvenes fős térképdarabokat képviselnek, hanem az érdekek és szenvedélyek szerint tagolódó társadalom országos csoportjait.

Közjogilag meg az van, hogy sem az alkotmányban, sem a képviselők jogállásáról szóló törvényben sem találni egy szót sem arról, hogy az „egyéni” képviselőt bármivel több felelősség kötné az őt megválasztó térség választópolgáraihoz, mint egy „listásat”. Ellenkezőleg, a magyar alkotmányos rendszerben – elméletileg és alkotmánybírósági döntések szerint is – a szabad mandátum elve érvényesül. Eszerint a megválasztott képviselő nem utasítható, és nem köteles egy adott választói csoport akaratát „végrehajtani”, hanem az egész népet képviseli, saját lelkiismerete és meggyőződése szerint dönt.

Ezt a koncepciót azonban tapasztalatom szerint nagyon-nagyon nehéz megmagyarázni bárkinek, mert a racionális gyakorlati és közjogi érvekkel szemben egy teljes politikai osztály harminchat éve tartó sulykolása áll. Az, hogy a Zuglóban vagy Kisújszálláson megválasztott képviselőnek kötelessége Zuglót vagy Kisújszállást képviselnie, Magyarországon megdönthetetlen axióma. Ennélfogva az is, hogy a választási rendszernek alapvetően aránytalannak kell lennie. Mert az úgy jó.

Létezik arányosság a kis helyi választókerületek megtartásával is. Erre tett kísérletet 2017-ben az ellenzék a német rendszer átvételével, ahol az „egyéni” mandátumok számát nem hozzáadják a „listásakéhoz”, hanem kivonják belőle, azaz vannak helyi képviselők, de a képviselőház összetétele a pártarányokat tükrözi. Ezt úgy elfelejtették a mélyen tisztelt ellenzéki pártok, mintha sohasem lett volna. Aztán mintha már ők sem lettek volna.

Hasonló eredménnyel működik az „egyetlen átruházható szavazat” (STV) elég bonyolult módszere, amit Puzsér Róbert javasol, de ezt Európában csak két helyen, Írországban és Máltán használják, talán nem véletlenül, és a cél vélhetően a brit típusú egyéni választókerületi, egyfordulós rendszer puhítása volt.

Az előbbi megoldás tehát nulla mélységben hatolt be a politikai osztály tudatába, az utóbbi pedig szerintem túlságosan szokatlan és bonyolult ahhoz, hogy behatoljon. Aminek van némi magyar hagyománya, és érthetőbb lenne, az a tisztán listás választási rendszer, ami legalább annyira arányos, mint a kis választókerületek mégoly okosan kompenzált rendszere volna. (Ha csak megyei listák lennének, és Budapestet mondjuk három részre szednék, akkor egy belföldi választókerületre átlagosan 9 mandátum jutna; még ez is sokkal jobban megközelítené az arányosságot, mint a mai szisztéma.)

A dokumentumfilmben lefestett botrányok nem történhettek volna meg, ha nem létezik az egyéni választókerület intézménye. Ahogy az Európai Unió tagállamainak többségében nem létezik. Hogyan bírják ki?

Tisztán listás, azaz arányos választásokról azonban tudtommal senki sem akar hallani. Részben szellemi restségből, részben mert az 1990 utáni magyar hatalmi eliteknek érdekük volt, hogy elhitessék: a parlament egyfelől kormánypárti szavazógyár, másfelől kistérségi lobbizók klubja. Az utóbbi kamunak a szuggerálása hatásosan elfedi a települési és főleg a területi önkormányzatok módszeres elsorvasztását. Az osztatlan központi hatalomnak ne legyen konkurenciája; hogy is képzelheti bárki, hogy egy városnak olyan fix alapbevétele legyen, amit megkap, ha fene fenét eszik is, és nincs kiszolgáltatva a központi költségvetésnek?

A jelek szerint a rendszerváltó helyzetbe került új elit nem akar arányos képviseletet, csak „arányosabbat”, ami a bulgakovi „másodlagos frissességű tokhal” esete. Ruff Bálint tavaly szeptemberben ezt mondta: „A vegyes rendszert jónak találom, a győzteskompenzációt eltörölném és a választási alapelveket betartatnám és szigorúan számonkérhetővé tenném. Az átrajzolt körzeteket a helyi demográfiához igazítanám és lehet, hogy a 106-ról a listás mandátumok terhére növelném az egyéni körzetek számát.” Azaz maradna az aránytalan rendszer, sőt még aránytalanabb lenne, amennyiben „növelné az egyéni körzetek számát”. Magyar Péter maga a Fidesz egy választási machinációjára (a Magyar Péter nevű jelölt elindítására) válaszolva úgy nyugtatja meg hallgatóit, hogy a kistérségi képviselet téves dogmájára hivatkozik: „Észak-Vas megye mindig képviselve lesz”.

Egyszerűen nem érdek az egyéni választókerületektől mentes, arányos képviseleti rendszer. Nemcsak azért, mert „az emberek a mostanit szokták meg”, és nem kell kockáztatni holmi demokratikus felvilágosítással. Hanem mert nem érdek a bámulatos módon megszerzett, rendszerváltó erejű hatalom megosztása. Egyfelől a valóban szuverén helyi önkormányzatokkal, mivel a város, a megye jóléti ellátása és nagyrészt a fejlesztése, vonzóbbá tétele az ő dolguk volna; másfelől potenciálisan más pártokkal.

Az arányos képviselet ugyanis nem esztétikai kérdés, nem azt jelenti, hogy a képviseletnek van valamilyen tökéletes formája, és ahhoz kell közelíteni. Hanem a kontinentális politikai rendszerekben nagyon megnehezíti az egypárti kormányzást. Ha jól megnézzük, a kormányzás alapformája Európában a koalíció. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy sehol máshol nem létezik a sarkalatos törvények ennyire kiterjedt rendszere, amelyik nagyrészt fölöslegessé teszi a választásokat.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy olyan felszabadulást élhettem át, mint 2026. április 12-én. De olyan sohasem lesz, hogy a Jók egyszer s mindenkorra győznek. Ha valaki Magyarországon valódi demokráciát akar, elsőrendűen ezen a két dolgon kellene változtatnia: arányos képviseletet bevezetni, és eltörölni vagy minimálisra redukálni a kétharmados elvet. Nem vagyok optimista.

Folytatása következik, vannak még abban a filmben tanulságok.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.