hvg.hu, 2026. május 9.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Imperialista államdisznóként azonosította ellenfelét, a Német Szövetségi Köztársaságot az 1968-as diákmozgalmakból véreskezű terroristává radikalizálódott kommunista-anarchista csoport, a Rote Armee Fraktion (RAF) ideológusa, Ulrike Meinhof. Társaival gyújtogattak, bankot és embereket raboltak, gyilkoltak. A RAF első generációjának vezéregyéniségei összehangolt öngyilkosság, némelyek szerint öngyilkosságnak álcázott gyilkosság áldozatai lettek. Elsőként Meinhof ötven évvel ezelőtt, 1976. május 9-én.
Ulrike Meinhof egy közepes méretű alsó-szászországi városban, Oldenburgban született 1934-ben. Még nagyon kicsi volt, amikor apját, Werner Meinhof kultúrtörténészt kinevezték a Jénai Múzeum kurátorának, és a család Jénába költözött. Ulrike hatéves, amikor az apja rákban meghal. Édesanyja, Ingeborg Meinhof bentlakó diáknak adta őt az életében később meghatározó szerepet játszó Renate Riemeckhez.
Amikor a tönkre bombázott türingiai várost az amerikaiak a Jaltai Megállapodásnak megfelelően átadták a szovjet hadseregnek, az özvegy a két lányával Nyugatra költözött. Először Bajorországban próbáltak szerencsét, majd visszatértek Oldenburgba. Az édesanyja művészettörténetet tanított. Ő is rákban halt meg 1949-ben.
A tizenöt éves Ulrike árván maradt, Renata Riemeck lett a két lány gondviselője. Riemeck békeaktivista volt, a civil ellenzéki aktivitás példáját mutatta nevelt lányainak.
Érettségi után, 1952-ben Ulrike megkezdte egyetemi tanulmányait. Tanult filozófiát, szociológiát, pedagógiát, német irodalmat. Először Marburgban, aztán Münsterben. Itt egy spanyol marxista bűvkörébe került. Csatlakozott a Német Szocialista Diákszövetséghez (SDS, Sozialistischer Deutscher Studentenbund), bár rejtett nőgyűlölettel, a nők elleni diszkriminációval vádolta a szervezetet. Részt vett a pacifista tüntetéseken. Tiltakozott az atomfegyverek esetleges németországi telepítése ellen. Az Atomhalál Elleni Bizottság (Anti-Atomtod Ausschutz) helyi szóvivőjeként tevékenykedett.
1959-ben belépett a betiltott nyugatnémet kommunista pártba. Szerzője és szerkesztője lett a szélsőbaloldali Konkret című folyóiratnak, amelyet egy ideig az NDK támogatott titokban. A Konkretet sok diákaktivista és társadalomkritikus értelmiségi olvasta. 1962–1964 között Meinhof volt a lap főszerkesztője, tekintélyes értelmiségieket, befutott újságírókat is sikerült a lap köré gyűjtenie.
1961-ben Meinhof férjhez ment a Konkret alapítójához és tulajdonosához, Klaus Rainer Röhlhöz. A következő évben ikerlányaik születtek. 1968-ban elváltak. Röhl ekkor a kommunista párt titkos tagja volt. A hatvanas évek végén, nagyjából akkor, amikor elvált felesége terroristává radikalizálódott, ő elfordult a szélsőbaloldali irányzatoktól. Később a szociáldemokrata SDP-ben, még később a liberális FDP-ben politizált.
A lányokat az anyjuk megpróbálta mindenféle törvényes és törvénytelen módszerrel elszakítani az apjuktól. A RAF segítségével kirabolta őket az országból.
Egy palesztin árvaházban kívánta neveltetni az ikreket az általa helyesnek vélt irányba.
Végül Szicíliában sikerült megállítani az akciót, és a gyerekeket átadták az apjuknak. A továbbiakban ő nevelte őket, ami persze anyjuk bebörtönzése és halála után nem is lehetett volna másként.
Meinhof egyik leánya, Bettina Röhl neves újságíró, aki sokat ír édesanyjáról, a RAF-ról és más szélsőbaloldali mozgalmakról, többek között a külügyminiszterré avanzsált Joschka Fischer életének kritikus szakaszáról.
Írásaiban élesen elítélte a terrorista akciókat, viszont elszántan védte anyja kegyeleti jogait. Ő harcolta ki, hogy Ulrike Meinhof boncoláskor kivett és mindenféle vizsgálat alá vetett agya bekerüljön édesanyja sírjába.
A Nobel-díjas Elfriede Jelinek Ulrike Maria Stuart című bohózatából is kivetetett – perrel fenyegetőzve – anyjára vonatkozó részeket.
1967-ben Meinhof leleplező cikket írt a Konkretban arról, hogy a német kormány titokban együttműködött az iráni titkosrendőrséggel a sah németországi látogatása ellen tiltakozó diákok lerohanásában. A Reza Pahlavi titkosrendőrsége által szervezett ellentüntetők valóban a német rendőrséggel együttműködve verték szét a tüntetést, és egy diákot, Benno Ohnesorgot agyon is lőtték. A Konkret megállapította: „a diákellenes pogrommal a fasizmus levetette álarcát”.
1968 februárjában a Nemzetközi Vietnám Konferencia zárónyilatkozata megállapította, hogy Vietnám korunk Spanyolországa, és a nemzetközi közvéleményhez fordult, hogy lépjenek fel a vietnámi nép kiirtása ellen. A nyilatkozatot Ernst Bloch, Noam Chomsky, Eric Hobsbaum és mások társaságában Ulrike Meinhof is aláírta.
Az ekkor már eléggé ismert újságírónő elfoglalhatta volna a helyét a radikális értelmiségi véleményformálók nemzetközi csapatában.
Viták középpontjában álló, széles körben olvasott művek írójaként öregedhetett volna meg, ha nem vonja le azt a következtetést, hogy kizárólag a társadalmat meg- és felrázó erőszakos akciókkal lehet a „fasiszta, imperialista, diákokat gyilkoló államdisznó” ellen hatékonyan fellépni.
1968 áprilisában egy merénylet során súlyosan megsebesítették a karizmatikus, szocialista diákvezetőt, Rudy Dutschkét. Ekkor írta le Meinhof a Konkretban: „A tiltakozás az, hogy azt mondod, ez nem tetszik nekem. Az ellenállás az, amikor teszek róla, hogy többé ne történhessen meg, ami nem tetszik nekem.” (Nb. Dutschke antikommunista merénylője is öngyilkos lett a börtönben.)
Meinhof készen állt arra, hogy rálépjen a harcos ellenállás útjára. Már volt kivel. A Dutschke elleni merénylet előtt néhány nappal elkövették a „bennszülött” NSZK-beli terrorizmus első merényletét. 1968. április másodikán éjszaka fölgyújtottak Frankfurtban két áruházat. Éjszaka lévén sebesültek nem voltak, csak igen jelentős anyagi kár keletkezett. Az elkövetők a Vörös Hadsereg Frakció későbbi alapítói, Andreas Baader és Gudrun Ensslin voltak.
Meinhof megismerkedett velük. A Konkretban a vietnámi háború elleni jogos tiltakozó akcióóként írt a frankfurti gyújtogatásról. Meinhof követőivel együtt nem sokkal később szakított a Konkrettal. Elítélte a szerinte kommersszé és az „ellenforradalom” részévé vált lapot. Megszervezték a szerkesztőség elfoglalását, de nem jártak sikerrel, mert Röhl, az exférj a lakásába menekítette a szerkesztőséget, amely ott dolgozott tovább.
Meinhof utolsó műve, a Bambule című film a fiatalkorúak börtönében fogva tartott lányokról szólt, és csak negyedszázaddal később mutathatták be, mivel Meinhof Baader kiszabadítása után már terrorista bűnözőnek számított.
Baader kiszabadítására 1970 májusában került sor. Meinhof egy szélsőbaloldali kiadóval íratott magának szerződést egy könyvre, amelyhez neki interjút kellett készítenie Baaderrel. Ezzel az ürüggyel kérték ki Baadert a börtönből. Egy berlini könyvtárban folyt az interjú, amikor Baader barátnőjének, Gudrun Ensslinnek a vezetésével egy csapat betört az intézetbe, lefegyverezte a Baaderre vigyázó őröket és kiszabadította a „politikai foglyot”. A csapat egyik tagja – valószínűleg nem szándékosan – meglőtt, súlyosan megsebesített egy könyvtárost. Az eredeti terv szerint Meinhof a helyén maradt volna, mint aki semmit sem tudott Baader kiszabadításának tervéről, de a lövés után a többiekkel együtt ő is elmenekült az ablakon át.
Így lett Meinhof keresett terrorista, és így állt össze a RAF, amely 1970 májusa és 1972 júniusa között számos akciót hajtott végre Meinhof részvételével. Bankot raboltak, robbantottak, merényleteket követtek el. Pokolgépes támadásokkal pusztítottak el embereket. Baader a nyugati világ legkeresettebb terroristája lett.
A csapat Baader-Meinhof csoportként vált ismertté, de az akciókban Meinhof nem játszott főszerepet. Inkább Ensslin tekinthető a RAF női vezetőjének. Viszont Meinhof volt a RAF ideológusa. Ő írta a kiáltványokat, a deklarációkat, ő fogalmazta meg a terror ideológiáját. A Rote Armee Fraktion név és a vörös csillagos, gépfegyveres jelvény is az ő írásaiban jelent meg.
A RAF „harcosai” a dél-amerikai gerillák és a palesztin terroristák nyugat-európai megfelelőinek tartották magukat. Ulrike Meinhof 1975-ben a perében kijelentette: „A városi gerilla akciói sohasem, sohasem irányulnak a nép ellen. Azok mindig az imperialista apparátus elleni akciók. A városi gerilla az állam terrorizmusa ellen harcol.” De persze, ahogy a palesztin terroristák, a világ más részein harcoló felkelők, gerillák, úgy ők sem tudják elkerülni, hogy a harcuk ne követeljen számos ártatlan áldozatot.
A Meinhof által kidolgozott ideológia szerint a metropoliszokban folytatott gerillaharc a nemzeti felszabadító küzdelmek része. A harmadik világ felszabadító mozgalmainak harcostársa, amely megakadályozza, hogy az imperialista országok nemzetközi szinten megszervezzék az újfasizmust, és új offenzivában tiporják le a harmadik világ országait.
A városi gerillák kényszeríthetik ki, hogy az imperialista államdisznó levegye demokratikus álcáját. Így láthatják meg a tömegek az imperialista államokat a maguk valójában.
A „tömegek” tömeghisztériával reagáltak a terrorcselekményekre. Minél gyorsabb eredményt, minél nagyobb szabású hajtóvadászatot követeltek. Helmuth Schmidt kancellár alig tudott ellenállni annak a követelésnek, hogy újra bevezessék a halálbüntetést Németországban.
Meinhofot és társait 1972 júniusában letartóztatták. Már a börtönben ültek, amikor a Fekete Szeptember nevű palesztin terrorszervezet Münchenben az olimpián lemészárolt tizenegy izraeli sportolót. Ezt az akciót Meinhof a börtönben az „antiimperialista forradalmi stratégia” mintájaként méltatta. „A felszabadítás aktusa a megsemmisítés aktusában” – írta Meinhof Ensslinnek, bár hozzátette: „Világos, hogy visszataszító gondolat.” Magyarázatul egy Brecht-idézet szolgált: „De milyen aljasságot nem követnél el, hogy véget vess az aljasságnak.” (L. bővebben Schauschitz Attila cikkében, Beszélő, 1998/6.)
A bíróság 1977. április 28-án négy gyilkosság és három tucat gyilkossági kísérlet miatt életfogytiglanra ítélte a vádlottakat. Ekkor Meinhof már nem élt. Baader, Ensslin és elítélt társuk, Jan-Carl Raspe fél évvel később, egy napon, 1977. október 18-án fejezték be életüket egy stuttgarti börtön szigorúan őrzött részlegében. Vannak kételyek, de nincs bizonyság azzal kapcsolatban, hogy ők négyen valóban öngyilkosok lettek-e. Holger Meinsról, a RAF még 1974-ben elhunyt terroristájáról legalább biztosan tudjuk, hogy éhségsztrájk következtében vesztette életét.
A terrorszervezet hívei, támogatói szemében azonban ők valamennyien és egyértelműen az imperialista államdisznó áldozatai voltak, akkor is, ha öngyilkosok lettek.
Fél évszázada nyitott – és talán örökre nyitva is marad – a kérdés, hogy öngyilkos lett-e Ulrike Meinhof, vagy meggyilkolták.
A védőügyvéd és a RAF olasz megfelelőjének, a Vörös Brigádoknak az ügyvédje, akik utoljára találkoztak látogatóként Meinhoffal, azt állították, hogy a depresszió semmilyen jelét nem látták rajta. Élénk, élettel teli nőtől búcsúztak el. Persze ők nem semleges, érdekmentes tanúk, és nem perdöntő, hogy a velük való találkozáskor milyen benyomást keltett Meinhof.
A holttestére május 9-én reggel találtak rá, az ablakrácsra felakasztva egy törülközővel.
Tény, hogy Baden-Würtenberg Igazságügyminisztériuma a holttest megvizsgálása és a boncolás előtt adott ki hivatalos közleményt Meinhof öngyilkosságáról. Az is tény, hogy a sajtóban már 1972-ben is megjelent egy álhír, miszerint Meinhof öngyilkos lett.
A boncolási jegyzőkönyv nem cáfolta az öngyilkosságot. A RAF híveit azonban ez nem győzte meg. Hivatkoztak arra, hogy az egyik boncoló orvos az SS tagja volt, a másik meg – állításuk szerint – egy évvel korábban egy RAF-terrorista, Siegfried Hausner boncolásakor figyelmen kívül hagyta a fején lévő sérüléseket, hogy elleplezze Hausner halálának valódi okát. Csakhogy Hausner akció közben egy véletlen robbanás áldozata lett, bőrének 40 százaléka megégett, esélye sem volt a túlélésre.
Meinhof halála után két nappal testvére, Wienke felkérésére két másik orvos is elvégezte a boncolást. Megállapították, hogy a halál legvalószínűbb oka akasztás általi öngyilkosság. De hangsúlyozták, hogy az idő múlása és egyéb körülmények miatt nem tudták megállapítani, hogy voltak-e ellenállásra utaló nyomok a holttesten. A biztosabb állásfoglaláshoz szükségük lett volna az első boncolás jegyzőkönyvére, ezt azonban nem bocsájtották a rendelkezésükre.
Meinhof védőügyvédjének a kezdeményezésére létrejött egy nemzetközi bizottság, amely 1978-ban megállapította, hogy az öngyilkosság vélelme nem megalapozott, Meinhof alighanem halott volt már, amikor felakasztották. Valószínűleg nem is lett volna képes felakasztani magát. Ez a bizottság sem tekinthető pártatlannak, és nem is volt lehetőségük behatóan megvizsgálni a körülményeket.
Wienke azt állította, hogy utolsó találkozásuk alkalmával a testvére azt mondta néki: „Csak addig tudsz harcolni, amíg élsz. Ha azt mondják, öngyilkos lettem, tudjad, hogy meggyilkoltak.” Ezt a szöveget persze a nővére utólag is kitalálhatta. Ulrike pedig azért is mondhatta, hogy az öngyilkosságát gyilkosságnak tekintsék, és ennek megfelelően reagáljanak rá az „ügy” támogatói.
Az öngyilkosság mellett és ellen szóló összes érvet itt nem tudjuk felsorolni, hiszen ennek nagy irodalma van, de az öngyilkosság mellett szóló legerősebb érv valószínűleg az, hogy a német hatóságoknak, Helmut Schmidt kormányának a legkevésbé sem hiányzott egy terrorista mártír és mindaz, ami Meinhof halálát követte: a tüntetések, a megtorló akciók.
Már május 9-én két bomba robbant Párizsban a Champs Elysée-n két nyugatnémet cég kirendeltségén. Az NSZK-ban azonnal rendkívüli biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, hogy meghiúsítsák a Meinhof halálát megbosszuló akciókat. A RAF aktivitása Meinhof halála után érte el a csúcspontját.
Meinhof halálát tüntetések követték országszerte. Temetése is tüntetéssé vált hétezer ember részvételével a Mariendorf temetőben Berlinben. Berlinben és Hessen tartományban az önmagukat politikai fogolynak minősítő rabok háromnapos éhségsztrájkot tartottak. Sartre és Simone de Beauvoir nyílt levélben a náci éra legsötétebb bűneihez hasonlította Meinhof halálát.
Mindezek után végképp nem hiányzott a német hatóságoknak a három másik RAF-vezető halála a következő évben. A haláluk napján már meg is gyilkolták a másfél hónapja fogva tartott Hans Martin Schleyert, a Német Gyáriparosok Szövetségének elnökét.
Az a legvalószínűbb, hogy az életfogytiglani börtönbüntetésre váró Meinhof és társai, akikre ki is mondták ezt az ítéletet, úgy vélték, hogy az utolsó dolog, amit még tehetnek a társadalom föllázítása érdekében, az összehangolt öngyilkosság.
Arról is sokat írtak, hogy állítólag súlyosan megromlott a viszony a börtönben Meinhof és a Baader-Ensslin páros között, de ez aligha lehetett ok az öngyilkosságra, pláne nem a gyilkosságra.
Ulrike Meinhof neve 1971. augusztus elsején fordult elő először a magyar sajtóban. A Szabad Föld ekkor arról írt, hogy a nyugatnémet rendőrség által üldözött csoport tagjai „nem fegyverrel, hanem szelídebb anarchista eszközökkel lépnek fel a társadalmi igazságtalanságok ellen. Programjuk zavaros, de a lényeg az, hogy gyűlölik a rendőrterrort, a gazdagok hatalmát, a kapitalista társadalom elavult szabályait. A rendőrség mindenféle bűnöket a nyakukba akar varrni. Ha valahol gyújtogatás, bankrablás vagy gyilkosság történik, rögtön őket kiáltja ki tettesnek. /…/ De hát eddig a hatóságoknak semmit sem sikerült bebizonyítaniuk. Kizárólag azt, hogy tavaly megpróbálták kiszabadítani egyik jogtalanul bebörtönzött társukat.” Így tájékoztatták a magyar olvasókat Baader kiszabadításáról és a Meinhof ellen kiadott „üldözési parancsról” három évvel a frankfurti áruházak felgyújtása után!
Ez a narratíva azonban tarthatatlannak bizonyult. A magyar sajtó hamar megtalálta a megfelelő értelmezési keretet: A nyugat-német imperialisták az anarchista terroristák által keltett félelmet használják ki, arra játszanak rá. Ezzel igyekeznek, kivált választási kampányok idején, lejáratni az egész társadalomkritikus baloldalt és főleg a kommunistákat, akiknek semmi közük nincs az anarchista terrorhoz.