A Népszava a nép szava és nem szűnhet meg

A NER bukása után szűnik meg a Népszava nyomtatott kiadása, a lap, amely végigküzdötte a rezsim kiépülését. Túlélheti-e a sajtó a rendszert, amely semmibe vette a sajtószabadságot?

Hol voltak a Népszabadság kivégzésekor a független sajtó és közvélemény ama fennkölt bajnokai, akik most a végveszélyben lévő Népszavát álbaloldali, álfüggetlen, a demokraták táborának megtévesztésére szolgáló lapként gyalázzák? Miért nem gyaláztak akkor minket? A lapjuktól megfosztott népszabadságosokat? Ugyanúgy megérdemeltük volna. Vagy ugyanúgy nem.

Heinrich Pecina volt a tulajdonosunk. Róla már akkor is mindenki sejtette, amikor a Népszabadság tulajdonosa lett, hogy Orbán Viktor által tulajdonosunknak kiszemelt hétpróbás csirkefogó, köztörvényes bűnöző.

A Népszabadságnak is biztosított valamennyi bevételi forrást a NER által hozzánk irányított hirdetésfolyam. Egy időben elszaporodtak a lapban az akkor még első számú Fidesz-oligarcha, Simicska Lajos Közgépének hirdetései. Az olvasói rovat szerkesztőjeként igyekeztem csitítani a mérgüket a telefonban kiadó olvasókat, akik azzal kezdték, hogy azonnal lemondják a lapot, amiért megjelentetjük a kormány és egyes oligarchái hazug hirdetéseit.

Nem győztük hangsúlyozni, hogy a hirdetés nem része annak a tartalomnak, amelyet a szerkesztőség előállít, amelyért a szerkesztőség helytáll, amely a szerkesztőség jellegét tükrözi.

És amikor kinyírták a lapot, mégsem rúgott belénk senki. Magunk mellett érezhettünk mindenkit, aki a demokrácia oldalán állt. Csak azok mocskolódtak, akik addig is, akik a lap kivégzőinek oldalán álltak, akik haragban voltak az igazsággal, amelyet a lap feltárt és képviselt, és akiknek a szidalmait igyekeztünk is kiérdemelni a demokratikus Magyar Köztársaság szolgálatában.

A demokratikus Magyar Köztársaság szolgálatának megvannak a mindenkori helyzet által meghatározott keretei. A nyomtatott napilapok számára ezeket a kereteket két tényező határozta meg. Egy: az újságírás közéleti feladatait ellátó nyomtatott politikai napilapok helyzete az elektronizált és digitalizált tömegkommunikáció világában iszonyatosan nehézzé vált. Ezeket piaci alapon fenntartani szinte reménytelen. Kettő: a demokrácia ellenségei által foglyul ejtett állam eluralta a reklámpiacot, és ennek az államnak a pusztító haragjával kellett szembenézniük azoknak, akik nem ott hirdettek, ahol az a hatalomnak megfelelt.

Természetesen nem jó, hanem nagyon is kínos ilyen keretek között dolgozni. Megviselheti az ember lelkét. Hallottam én keserű szavakat erről a Népszavához került kollégáimtól.

A Népszava alighanem még rosszabb helyzetben van, mint a Népszabadság volt. Már csak azért is, mert egyedül maradt. A NER az elmúlt tizenhat évben teljesen kiépült, a demokratikus Magyar Köztársaság leépült, a nyomtatott sajtó ilyen körülmények között súlyosan visszaszorult. Már annyira sem mertek hirdetni a lapban, mint – megszüntetése előtt – a Népszabadságban. A Népszava ebből a szempontból még inkább kiszolgáltatott, mint a Népszabadság.

Más szempontból viszont kevésbé. A Népszabadságot a tulajdonos egyszerűen felszámolhatta. A Népszava esetében a Médiaworks nem tulajdonos, ezért „csak” a lap nyomtatását és terjesztését mondhatta fel. A lap online formában továbbra is létezik, az előfizetők megkapják a mobil-Népszavát. A Népszava még nem veszett el, még nyomtatott formában is feltámadhat. Úgy legyen!

Szily László a 444-ben azt írta: „ki voltak adva nekik a tiltott témák, például az Orbán-család ügyei.” Több példát nem ír. Az Orbán-család ügyei úgy általában biztosan nem voltak tiltott témák. Tiborcz ügyeivel, Orbán Gáspár sajátos pályafutásával például rengeteget foglalkozott a lap.

Ha Szily kolléga vette volna a fáradtságot, hogy belenézzen az Arcanum Digitális Tudástárba, látta volna, hogy Tiborcz István neve 2017 és 2024 között 637 oldalon fordult elő a Népszavában. Szinte mindannyiszor az ő – tehát az Orbán-család – sötét ügyeiről szóló cikkekben. Ebben az időszakban 179 oldalon emlegették Mészáros Lőrincet Orbán Viktor strómanjaként.

Mindazonáltal nem zárom ki, hogy voltak tiltott témák. Én is hallottam ilyesmit. De egyetlen jelentősebb ügyre sem emlékszem, amelyről a Népszava hallgatott volna. És mi is lehetne kényesebb információ annál, hogy az ország leggazdagabb embere Orbán Viktor strómanja, tehát Orbán Viktor maga az a leggazdagabb ember, ő áll a kleptokrácia csúcsán?!

A semmi és a valami között lehet ilyen helyzetben választani. Kitölteni az adott teret vagy veszni hagyni. Amikor a hatalom média tere olyan hatalmas, az ellenzéké pedig olyan szűk, akkor a meglévő teret feladni nem csupán botorság – bűn. A demokratikus Magyar Köztársaság ellen elkövetett bűn. Ezt a bűnt a népszavás kollégák nem követhették el. Akik ezt várták volna tőlük, azok nem a független média barátai, hanem az ellenségei.

Ez nem az a megalkuváskényszer, amely a pártállami diktatúra újságírói előtt állt. Nem arról volt szó, hogy ha ismételgetik a kötelező hazugságokat, ha a diktatúra nyelvén beszélnek, akkor abból is megfogalmazhatnak olykor-olykor óvatosan valamit, amit ők igaznak és helyesnek tartanak.

Szó sem volt arról, hogy az adott térben bármiről hazudni kellene, hogy át kellene venni a hatalom szóhasználatát, bármiben egyet kellene érteni a hatalommal. Ilyesmivel nem vádolhatja senki a Népszava újságíróit, mint ahogy a Népszabadság újságíróit sem vádolhatta. Ki tudná erősebb szavakkal, nagyobb lendülettel és szenvedéllyel csepülni a NER-t, mint Batka Zoltán vagy Hargitai Miklós?

Itt természetesen nem a „153 éves” Népszaváról van szó, hanem az utóbbi időkéről. Mint ahogy 2016-ban sem a 60 éves Népszabadságról volt szó. Hiszen jó sok éven át a Népszava is, a Népszabadság is pofátlanul belehazudott az olvasók szemébe.

Annak a Népszavának, amelyet 153 évvel ezelőtt még nem is hívtak Népszavának, és amely „mindössze” 121 évvel ezelőtt lett napilap, igazából 1944. március 19-én, a német megszállással már vége lett, de 1948-ban, a mögötte álló párt fölszámolásával mindenképp. Ha nem számítjuk az ’56-os feltámadás néhány napját.

A rendszerváltás után sem a régi Népszava támadt fel. Amikor tehát a mai – mobilon olvasható – Népszava azt emeli ki a címlapján, hogy „az eddigi 153 év alatt nem adtuk fel. Most sem szeretnénk” – akkor teljesen illetéktelenül köt magára másfél százados folyamatosságot. Nem kellene. Népszabadság név alatt is, Magyar Nemzet név alatt is, Magyar Hírlap név alatt is, Népszava név alatt is egészen különböző lapok jelentek, illetve jelennek meg. A Népszavának sem kellene blamálnia magát azzal, hogy a történetéhez számítja az azonos névvel megjelent lap sötét évtizedeit.

A mai Népszavának sokkal több köze van a 2016-ban felszámolt Népszabadsághoz, mint az 1948 utáni évtizedek Népszavájához, vagy akár a Fenyő János birtokolta Népszavához, noha az már elég jó lap volt.

A Népszava rengeteget tett a NER bukásáért. Az utolsó évtizedben kiváltképp. A Népszava újságírói számos területen az élvonalat képviselik. A fővárosról, az egészségügyről, az energiaügyekről, a labdarúgásról stb. sehol nem írtak hozzáértőbb kollégák, magasabb színvonalon, mint a Népszavában. A karikatúra legnagyobb jelenkori művésze, Marabu éppúgy megjelent, illetve megjelenik a Népszavában, mint itt, a HVG-ben. Kiváló sorozatok kerültek át ide más lapokból. Bolgár Györgyé a 168 Órából, Kósa Judit Lelőhelye a Népszabadságból. És még folytathatnám. A Népszava természetesen sokkal több, mint amit a Népszabadságtól örökölt, de a Népszabadságból annyi maradt, amennyi más orgánumokba, de legnagyobb mértékben a Népszavába átmentődött. Nagyon fájdalmas lenne, ha ez is elveszne.

Az államnak nem kell lapokat birtokolni és eltartani. Az államnak úgy kell a hirdetéseit megjelentetnie, hogy leghatékonyabban költsön erre annyit az adófizetők pénzéből, amennyit szükséges, és a hivatalainak rendelje meg a legfontosabb politikai lapokat. Továbbá ne zavarja és ne befolyásolja a reklámpiacot. Magánhirdetők viszont költhetnek lapokra úgy is, ahogy az nekik üzleti szempontból nem optimális, viszont a pénzükkel számukra fontos értékeket támogathatnak. Az olvasókon kívül csak rájuk számíthat a Népszava.

Nem maradhat éppen most szótlanul a nép.