444.hu, 2026. május 15.
UJ PÉTER
297.0.1. Kicsit alibizem a hetit, lévén miegymás.
Egyébként még mindig kapkodom a fejem, mik történnek (mik nem történnek), és ahogy már mondtam (sőt, úgy tűnik, még egy darabig mondogatni is fogom), szinte minden eltelő perccel abszurdabbnak tűnik az elmút nyóc meg nyóc év, hogy mibe voltunk, mennyire, meddig. („Nyakig a szarban, mint hal a vízben.”)
A sok ámulni való közt is egészen sokkoló a tolvajlás napról napra láthatóbbá váló, és minden korábbi elképzelést meghaladó mértéke. Tényleg túl vagyunk már a janukovicsi arany vécékefe szintjén, itt még a harmadvonalbeli operettsenkikhez is milliárdok dőltek, és tényleg, még én is meglepődöm minden nap, pedig sok illúzióm eddig sem volt, és azt gondoltam, hogy ez a rendszer tényleg a magyar történelem legnagyobb lopássorozatát hajtotta végre, de, mondom, még erre is nagyságrendeket ver nap mint nap a fokozatosan ismertté váló, ez tényleg dél-amerikai és afrikai őrült diktatúrák szintje, és még mindig nem láttunk mindent, nem láttuk az összes milliárdos magánvagyont összeszorgoskodó képviselő valós jövedelemforrását, nem láttuk a magántőkealapokban rejtegetett ezermilliárdokat, nem láttuk az összes orbánista strómancéget. És főleg nem láttuk még azt, hogy mekkora egyéb költsége volt ennek a bűncselekménysorozatnak, mekkora kár származott abból, hogy ezek a pénzek hjiányoztak máshonnan, hogy hány életképes, jó vállalkozást tettek tönkre a járadékvadász tolvajok, hogy mennyibe került a pénzek eltüntetése, mosása, mozgatása, a strómanoltatás…
És hogyha itt hónapokon belül nem kerülnek börtönbe százak, akkor hogy lesz fenntartható a jogállam illúziója.
297.1. A harmadik nagy keletvetés
297.1.1. De akkor vissza az alibizéshez.
Néhány napja jött szembe a hír, hogy nemrég kiutasítottak egy orosz kémet (újabb csoda!): Artur Szuskov követségi harmadtitkár hírszerzői célpontja vagy működési területe „többek között a Mathias Corvinus Collegium (MCC), a Magyar Külügyi Intézet (MKI), valamint a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen (Ludovikán) működő, külpolitikával és biztonságpolitikával foglalkozó John Lukacs Intézet” volt. Ebből különösen a John Lukacs Intézet ragadta meg a fantáziámat, mert Lukacs, a 2019-ben elhunyt, amerikai-magyar-zsidó történész életének utolsó szakaszában nyíltan kritizálta Orbán politikáját, elsősorban éppen oroszbarátsága miatt.
A pennsylvaniában élő paleokonzervatív (akkoriban fontos volt hangsúlyozni, hanem nem reaganist neokonzervatív!), öndefinciója szerint reakciós történészt még az első, még konzervatív, polgári identitását erősítő Orbán-kormány cserkészte be, Corvin-láncot adományozott neki, szerepeltette, gyakran idézték a holdudvarhoz tartozó szerzők.
Úgy tűnt, ez a viszony 2010 után is folytatódhat, 2011-ben megdobták egy köztársasági érdemrenddel (középkereszt, csillaggal), 2014-ben pedig Széchenyi-nagydíjjal. De John Lukacs igazi konzervatív volt, és mint ilyen, határozottan antipopulista és antinacionalista. (Az arisztokratikus, katolikus monarchiát tartotta Magyarország számára ideális berendezkedésnek.) Ebben a hírlevélben is idéztem már többször Demokrácia és a populizmus című, magyarul 2008-ban megjelent esszékötetéből, amely kábé egy évtizeddel Trump előtt (az eredeti, angol nyelvű esszék még 2000 körül vagy előtte íródtak) megsejtette az amerikai közélet populista fordulatát, és egyébként mély megvetéssel és aggodalommal írt mindazokról a politikai praktikákról, ideológiai elemekről, amelyeket Orbán 2010 után rendszerének középpontjává tett.
297.1.2. Lukacs rendkívül gyanakvó volt a baloldallal, Orbánra ellenben – legalábis kezdetben – nagy reménységként tekintett. 2010 után viszont már néha kifejezte csalódottságát, ellenérzéseit a kormány politikájával, különösen külpolitikájával szemben. Ki is kopott a propagandisztikussá váló orbánista sajtóból. Egyik utolsó (ha nem az utolsó) magyar nyelvű cikkét a Népszabadságban közölte 2014. január 25-én. Ebben tőle szokatlanul keményen bírálja Orbánék oroszbarát fordulatát és a tervezett paksi bővítést:
„A mostani miniszterelnök úr évekig megtisztelt figyelmével és barátságával.” (….) „Már régen, immár több mint húsz éve ismerem az ő világnézeti hajlamait. Ő még 1989 előtt is, úgy látom, valahogy idegenkedett az úgynevezett »Nyugattól«, Nyugat-Európától és Angliától.”
(…)
„Nemigen értek egyet azokkal, akik a paksi megállapodás gazdasági következményeiről beszélnek, spekulálnak. Olcsóbb lesz-e az áram vagy drágább tíz év múlva, mire a beruházás (ha egyáltalán) elkészül? Drága magyarjaim, ezt nem tudhatjuk, de ha tudnánk is, ez lényegtelen. A kutya farka alá való. Egy ország lényege, sorsa, jelleme nem gazdasági részlet. Egy ország lényegét az teszi, hogy kik vagyunk, hova tartozunk.
A történelem nemigen ismétlődik. A nemzeteké is csak ritkán, kisebb mértékben. És az ember jelleme változik a legkevésbé. Ez a jövőben a magyarság talán legmélyebb problémája. Nem csupán az elégtelen magyar önbizalom kérdése. (Bár az is!) Hanem az, hogy kik vagyunk, hová tartozunk, hová tartsunk?”
(…)
„A nyugati országok sokszor semmit vagy keveset tettek értünk. De mégis. Amikor a magyarság vezetői néha a »Keletet« választották, az majdnem mindig katasztrofálisnak bizonyult. A Magyarországot letipró zsarnokság eredője és lényege a közelmúltban sem a kommunizmus volt, hanem az orosz megszállás. A szörnyű második világháború végén a nagy Churchill, aki már tudta, hogy az oroszok foglalják el egész Magyarországot, ismételten elmondta Rooseveltnek (sajnos hiába), hogy Magyarország nem Kelet-, hanem Közép-Európához tartozik. A magyarság tömegei a Keletet vetették el 1956-ban és 1989-ben is.
Mit várhattunk, milyen jutalmat egy nagy orosz birodalomtól? Semmit. Széchenyi, Kossuth előre látták ezt. Az oroszokat el kell ismerni és tisztelni kell őket, mintazt távoli rokonaink, a bölcs finnek teszik. De mi nem az oroszokhoz tartozunk. A hozzájuk való alkalmazkodásunk sosem állhat törekvéseink központjában. Tiszteljük vívmányaikat, nagy művészeiket. De a magyar szellem, a magyar értelem, a magyar művészet és műveltség lélegzete nyugati. Nem orosz, de még csak nem is amerikai. Aki hozzánk szól, az – minden nagyságuk dacára – nem annyira Tolsztoj vagy Dosztojevszkij, hanem egy Dante, egy Shakespeare, egy Pascal, egy Goethe, egy Tocqueville. A Nyugat gyakran volt a keresztünk, de vállalnunk kell, mert az a csillagunk is. Becsüljük nagy orosz szomszédainkat, de nem szabad hozzájuk alkalmazkodnunk, odafelé sündörögni, mert az talán végleges teher lehet hosszú időre és a magyarság kárára válik. 1989 óta mi vagyunk a felelősek mindazért, amit mi választunk, amit teszünk, amit gondolunk. A magyar jellem és szellem nem lehet keleti. Pax Vobiscum! Ezek a régi latin mise utolsó szavai: Menjetek békében! De most Pax Nobis! Béke legyen a miénk!”
297.1.3. Az előző bekezdéshez akkor hozzáírhatnánk mostmár, hogy a magyarság tömegei a Keletet vetették el 1956-ban, 89-ben és 2026-ban is…
297.1.4. John Lukacs 2019-ben halt meg, tehát már nem láthatta Orbánék Ukrajna- és a Nyugat-ellenes, Putyin-simogató, Lavrovnak gazsuláló, cinikusan „békepártos”, háborús bűnöket mentegető, gyalázatos árulását. Szerencséje volt.
297.X. Utolsó figyelmeztetés május 20. előtt: Add ide az adód!
297.X.1. Támogasd a 444 jövőjét!
Május 20-ig lehet rendelkezni a szemllyi jövedelemadó egy százalékáról. Rendelkezz a javunkra!
Alapítvány a Tájékozott és Szabad Nyilvánosságért
Adószám: 18731693-1-41