Élet és Irodalom,

LXX. évfolyam, 14. szám, 2026. április 2.

VÁNCSA ISTVÁN

Az ukránok szekerét toljátok, és nem a magyarok mellett álltok! Ukránbarát kormányt akartok, és el akarjátok vinni a magyarok pénzét Ukrajnába, ez az igazság! – imigyen dorgálta miniszterelnökünk az ő rajongóit március 27-én, Hajnalka napján, holott a rajongók ennél szeretetteljesebb reakciót érdemeltek volna még akkor is, ha rajongásuk az adott napon a tőlük elvárhatónál valamelyest alacsonyabb hőfokúnak bizonyult. Időben fölkeltek, az alkalomhoz illő öltözéket húzták magukra, összeszedték a megfelelő kellékeket, sípok, kereplők, döglött macska, záptojás meg az effélék, megközelítették a helyszínt, amely az ő lakóhelyüktől a kelleténél jóval messzebbre is eshetett akár, egy helyben ácsorogva várták a célszemélyt, aki nyilván ekkor is késett, mint általában.

Ráadásul le is barmolta őket, ami csakugyan nem szép dolog, és pláne nem egy olyan kormányfő részéről, akinek valójában örülnie kéne, hogy érkeztének hírére a környék kóbor kutyái, ha kelletlenül is, de összeverődnek. Most még. Lesz ez majd ennél cudarabb is, eljöhet az az idő, amikor ugyanezen ebek ugyanezt a közszereplőt harsányan csaholva elzavarják, azt hogyan fogja elmagyarázni, ezen kéne mostantól hosszan és elmélyülten gondolkodnia. Nem pedig lebarmolni a vele most még rokonszenvező publikumot, mert elég egy-két további ehhez hasonló fellépés, utána aztán ilyen közönség se lesz. Legjobb esetben is csak olyan, amelyik vesszőkosárban kellő mennyiségű és nem túl gusztusos hajigálnivalót visz magával, és azt célirányosan, ügyesen és kellő elszántsággal használja is.

Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva, / Seregének seregünk nyomába’, Matolcsyék ellenben nem futnak, hanem csak szedelődzködnek higgadtan, szépen, komótosan. Mért is szaladnának, nem gyanúsítják őket semmivel. Idejük van, pénzük van, oda mennek, ahova akarnak, azt csinálnak, ami nekik jólesik. Az ellenük hadakozókat pedig megmosolyogják, ami az erőviszonyok ismeretében semmifajta további magyarázatot nem igényel. Sok-sok évvel ezelőtt a budapesti állatkert orrszarvúja egy aprócska kecskével osztotta meg a kifutóját, állítólag azért, mert a játékos kedvű aprócska állat a hatalmas barmot jókedvre derítette, föntebbi példázatunkban nyilvánvalóan a publikum az orrszarvú, Matolcsyék pedig a kecske szerepét kapták, más kérdés, hogy a valóságban a valódi kecske Matolcsyéknál ötvenszer rokonszenvesebb. Ennek a körülménynek természetesen semmi köze ahhoz a tényhez, hogy sajtóértesülések szerint Matolcsy Ádám hetek óta konténerekben hordja a család vagyonát Dubajba, ahol apja, a volt jegybankelnök az ideje nagyobb részét tölti, de hát, lássuk be, ez nem a nyilvánosságra tartozik.

A gyermek gondoskodjon idős szüleiről, ez így helyénvaló, sőt dicséretes, Matolcsy Ádámot tehát eszményképül kell állítanunk az ifjabb nemzedékek elé, hogy azok az ő példájából okuljanak.

Más kérdés, hogy a Transparency International Magyarország jogi vezetője szerint kilóg a lóláb, a hatóságoknak cselekedniük kellene, hogy az utolsó pillanatban még kivinni szándékozott vagyonelemeket lefoglalják, no de, kérdezhetnők, milyen alapon. Ezt a vagyont az egymást követő Matolcsy-generációk halmozták fel szorgos munkájuk jól kiérdemelt eredményeképp, most pedig biztonságba helyezik, nekik ugyanis van eszük.

Ellentétben a magyar állam nevű jogintézménnyel, amelynek az észjárása nem gyorsabb, mint a múzeumi őslénytárban megcsodálható és nem mellékesen Iharkútról származó nyolcvanötmillió éves dinoszaurusz-maradványoké, vagyis lassúdad. Mondhatnám úgy is, fontolva haladó. Ami természetesen nem baj, sőt a baj az volna, ha államunk folyamatosan hablatyolva hordana össze hetet-havat, ilyesmiről azonban hál’ istennek szó sincs. Ellenkezőleg, dinó-tempó van, azaz fontolva haladás.

Nem kapkodunk összevissza, mint majom a ketrecben, hanem először is méltóságteljes lassúsággal elfogyasztjuk az ebédre kapott banánt, majd eszünkbe idézzük az úgynevezett MNB-botrányt, és e tárgyban mintegy tíz percig egyhuzamban gondolkodunk. Felidézzük az Állami Számvevőszéknek a jegybankról, a PADME-ról és a Kecskeméti Egyetem alapítványáról szóló jelentéseit, melyekben feketén-fehéren ott állt az irtózatosan nagy vagyonvesztés ténye. Eltelt egy év, de az ügynek azóta sincsen gyanúsítottja, a legfrissebb információk arról szóltak pár héttel ezelőtt, hogy senkit nem hallgattak még ki a jegybanki alapítványok gazdálkodása miatt indult nyomozásban, más kérdés, hogy ebben mi nem találunk semmi meglepőt.

Mellesleg ahhoz, hogy a magyar adófizetőt valami csakugyan meghökkentse, az ötletgazdának igen korán kéne fölkelnie, és sanszos, hogy akkor se jutna sehová. Ha a magyar ember a föntieket megtudja, nem indul el hebehurgyán egy traktorral a Kossuth térre, hanem leül, és borát ízlelgetvén hosszan és elmélyülten gondolkodik a világ folyásán, s hogy a továbbiakban vajon mi leend. Mi valójában a nagy elmélkedők nemzete vagyunk, a külvilág ezt csak azért nem veszi észre, mert a külvilág elmeroggyant. Majd e tárgyban is tennünk kell valamit, generálnunk kell egy fogékonyabb, eszélyesebb külvilágot, nem nagy ügy, meg fogjuk oldani.

Mi vagyunk az a nép, amelyiknek mindig minden sikerül, más kérdés, hogy erről a világ többi népei még nem értesültek, de majd annak is eljő az ideje. A publikum – méltatlan személyünket is beleértve – az egészből nagyjából annyit ért, hogy volt egy iszonyatosan nagy rakás pénz, ami már nincsen, elfújta a szél – Gone with the Wind, ha így jobban tetszik –, nem is fog megkerülni többé soha.

Ennek az irgalmatlanul hatalmas summának az eltűnéséről államunk meglehetősen nagy késéssel – konkrétabban egy kerek esztendeje – értesült, és azóta egyhuzamban csodálkozik. Mást nem tesz, sőt ötletei sincsenek. A summa akkora, amekkorát mi, egyszerű földi halandók elképzelni se tudunk, gyanúsított viszont nincs, ez az emberi ésszel fel nem foghatóan hatalmas összeg úgy tűnt el, mint kora tavasszal a vastag, téli hótakaró a nap erősödő sugarai által cirógattatván, egyik napról a másikra, nyom nélkül, elkövetők nélkül, indíték nélkül, mintha soha le nem hullott volna.

Mi meg itt állunk Európa közepén, mint Bálám szamara, és lehet, hogy itt állunk évtizedek múlva is, körülöttünk bamba tekintetű outsiderek ácsorognak majd, és nem értik, mi van.