Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 12. szám, 2026. március 20.
KOVÁCS ZOLTÁN
Fölidézek egy 1989-es parlamenti felszólalást. A téli ülésszak vitájának kellős közepén fölszólalt Vass Józsefné (Békés megye, 15. választókörzet), és kijelentette, hogy az utóbbi időben az elhúzódó parlamenti viták miatt kis híján mindig lekési a vonatot. „Arra csak kevesen gondolnak – tette hozzá –, hogy ha nekünk, vidékieknek elmegy az utolsó vonatunk, amivel még éjfél előtt hazajuthatunk, akkor szállás után kell szaladgálnunk. Aztán vagy találunk, vagy nem.” Világos beszéd, valahogy haza kell jutni. A továbbiakban kijelentette, a helyzet különösen a nyári ülésszakok idején aggasztó, ilyenkor a szállodákban telt ház van, a vidéki képviselők egy része a pályaudvarokon húzza meg magát. Valós gondról volt szó, több képviselő csatlakozott Vassné fölszólalásához, kérve, hogy a MINO cipőgyár addigra amúgy tetemesre duzzadt veszteségéről szóló interpellációra Berecz Frigyes miniszter a következő nap adjon választ.
A Kádár-kor utolsó parlamentjének – ahogy történészek meg az emlékezet számontartja: sorsfordító – ülésszaka. Kicsit megmosolyogtató, ahogy a képviselők, nemkülönben a jelen lévő miniszterek és a hazai törvényhozás összes szereplője közéletet, demokráciát játszik, van, aki komolyan, van, aki cinikusan, a szocialista rendszer összeomlóban lévő falai közt, de 1989-ben már látszottak egy új rendszer fényei. Föl-fölvillant a nagy változás lehetősége, bár hogy az miként történik majd, arról alighanem senkinek sem volt pontos elképzelése. A viták is ezt az átmeneti állapotot tükrözték. Lényeges kérdések közt előjöttek az imént már érzékeltetett fölvetések, amit a kor közéletre fogékony, változásban reménykedő népe azzal intézett el, hogy a szabad választások után úgyis olyan minőségi parlament ülhet össze, ahol érdemi vita folyik majd az ország lényeges kérdéseiről, minden képviselő ismertetheti álláspontját, majd az érvek alapos parlamenti végiggondolása után a legjobb, leghasználhatóbb, az ország szempontjából valószínűsíthetően a legcélravezetőbb döntés születik.
Az első szabadon választott országgyűlés már lefagyasztotta a mosolyt az arcokról, mert ugyan hat párt alkotta, voltak viták, de volt sok végig nem gondolt törvény, és még több buta megnyilvánulás, ám a közvélemény még mindig közéleti gyermekbetegségekről beszélt. Hiszen még csak az első ciklus, mondták és hitték. Még mindig reménykedtek abban, hogy a rendszer majd „kiforogja magát”, ahogy megy az idő, a demokrácia is formál minket, mert hiszen a Kádár-korban elszoktunk a demokratikus létformától.
Akkor hát, harminchét évvel Vass Józsefné fönt idézett fölszólalása után állapítsuk meg bátran, nincs benne sok kockázat: lehet, hogy a demokrácia formálta a közéletet, de igen slendrián munkát végzett; 2010-től kezdve olyan összetételű országgyűlést sikerült összeválasztania a szabadságszerető magyar nép megfelelő számú választópolgárának, amelyik hivatalba lépése utáni első törvényének egyikével szigorította, de helyesebb, ha azt mondjuk, csorbította a sajtószabadságot. Aztán a véleménynyilvánítás jogát. Aztán nem sokkal később a sztrájkjogot. Az internetszabadságot csak azért nem, mert hirtelen, a kormányt is meglepve, utcára vonult a tömeg. Mindeközben valós társadalmi vita nélkül elfogadott egy úgynevezett Alaptörvényt az Alkotmány helyébe. (Igaz is, urak, a múltkor voltam egy önkormányzatban: hová lettek az Alaptörvény nagy rössel bejelentett és csak a hivatal hasznos területét foglaló asztalai? – ezt nyilván nem azért kérdezem, mert hiányolom őket.)
Néhány ciklust követően, másfél évtizede a parlamenti összetétel önmagában is lehangoló: egy nagy tömegnyi „bátor ember” – ez a Fidesz–KDNP-frakció, másfelől a parlamenti kisebbség – az ellenzék. Ezt természetesen a választópolgárok saját szavazatuk összességével hozták létre, ilyen értelemben természetesen legitim. Más kérdés, az elmúlt tizenöt évben a kormányfrakció hogyan buherálta folyamatosan a választási törvényt, amihez persze szintén joga van. Meg használta állami pénzen domesztikált sajtóját. Erő és félrevezetés, valamint népbutítás. Aztán ez lett belőle. Nyomasztó parlamenti fölényükhöz, biztos, ami biztos, megválasztottak egy házelnököt, voltaképpen egy hivatali kasznárt, aki csak annyiban más a Nagy Lajos és Móricz Zsigmond írásaiból megismertekhez képest, hogy nem veri az embereket. Minden egyebet megenged magának. Kövér Lászlónak hívják, és rendszeresen alázza az ellenzéki képviselőket. Módszertani alapvetése, hogy először is, látszólag indokoltan, de rendkívül nyers modorban inti rendre azt, akit nem szeretne tovább hallgatni. Többnyire a ház méltóságának védelmében teszi, olyan modorban, ami kimeríti a ház méltóságának súlyos megsértését. Ha úgy tetszik neki, a felszólaló elmeállapotára tesz megjegyzést, és elveszi a hangot. Olykor a házelnök egyéb nyilvános megszólalásai is igen bugrisra sikerülnek. A Hír Tv-ben például a riporter Kövér Lászlót a következő, nem kevésbé bugris kérdéssel szembesítette: „Az elnöki pulpituson ülve hogy lehet ép lélekkel végigszenvedni egy Szabó Tímea-felszólalást?” A házelnök azzal kezdte a válaszát, hogy a képviselőt ő még csak „nőnek” sem tudja nevezni, majd így folytatta: „Én szánalommal tekintek ezekre a képviselőkre, különösen azokra, akiknek a személyi száma 2-vel kezdődik, amikor olyan helyzetbe keverik magukat, amilyenbe Szabó Tímeának is sikerült legutóbb.”
Az ember úgy gondolná, ha valaki egy hivatal legtetején ül, hátában hatalmas többséggel, mindenféle joggal felruházva, az elsősorban megpróbál a hivatalához méltó és szükséges intelligenciával viselkedni. A döntési helyzet normális esetben nem szabadjára engedi az embert, hanem ellenkezőleg: fékezi és korlátokat szab. Mondhat olyat házelnök, az ország egyik közéleti méltósága, hogy szánalommal tekint különösen azokra a képviselőkre, „akiknek a személyi száma 2-vel kezdődik”? Ilyen helyzet nem létezik, de bele vannak szerelmesedve magukba.
„Rendületlenül” – írta 2024-ben, a Szabad György emlékére készült videófelvételre Orbán, de vajon amikor megrendülten nézi a sírt, hogyan él emlékezetében Szabad? Az Orbán-féle társasággal egyébként szimpatizáló politikus annak idején magával szemben „hivatalából fakadó erkölcsi többletigényről” beszélt. Megismerve Orbánék hivatalgyakorlását, nincs, ami távolabb állna tőlük, mint az erkölcsi többletigény.