Nyelvcsere

A 19. század elején sokan úgy vélték, hogy a nyelv és az azt beszélő nép között erős, szinte misztikus kapcsolat van.

A nemzeti ébredés korában izgalmas kérdés volt a népek eredete, őstörténete. Mivel ez akkor még más módon nem volt kutatható, a nyelvek összehasonlítása révén próbálták megrajzolni a népek közti rokonsági viszonyokat. Ma ezt már egyre kevésbé alapozzák nyelvi adatokra. Vizsgálhatók a genetikai kapcsolatok, sőt, ha valaki elküldi a DNS-mintáját a megfelelő helyre, akkor megtudja, hogy ő hány százalékban micsoda és honnan jön.

A nép és a nyelv története nem mindig egybevágó, bár számos példája van annak, hogy egy nép évszázadokon át megőrzi a nyelvét, amely persze közben igencsak megváltozhat. Az írott történelem során lezajlott nyelvcseréknek mintegy száz dokumentált példáját ismerjük. Az illírek, frígek, dákok, trákok, dalmátok, langobárdok, gótok, vandálok, gepidák, normannok, mandzsuk és poroszok nem úgy haltak ki, mint a dinoszauruszok – csak nyelvet váltottak. A porosz nép (amely eredetileg nem német) a 17. században is használta a porosz nyelvet, a litván rokonát. A kelta nyelvek (ír, skót, walesi, breton, gall) beszélőinek az utódai ma angolul és franciául társalognak.

Bizonyos értelemben a magyarság történetének is része a nyelvcsere. Árpád népének elődei törökségi népek szomszédságában vagy kötelékében éltek. Kónsztantinosz bizánci császár szerint a magyarok kétnyelvűek voltak (A birodalom kormányzásáról). A honfoglalók lélekszámáról nincsenek adatok, de akár százezer magyar, akár ennek a négyszerese érkezett a Kárpát-medencébe, kisebbséget alkottak. A honfoglalók keveredtek a szláv népességgel: ennek egyik következménye volt, amit Györffy György így fogalmazott meg: „a 150 éves szláv–magyar szimbiózis (…) azt jelentette, hogy úr, vitéz és szolga egyaránt értett valamit szláv nyelven” (István király és műve, 1977). Később a török hódoltság demográfiai válsága után, amikor az ország lakossága 3,5 millió fő lehetett, megkezdődött másfél milliónyi, főleg német és szláv népesség betelepítése. Hol vannak ők? Valahol bennünk. Magyarország nyelvi története tehát remek példája a tömeges nemzetiségi nyelvcserének.

A nyelvészek eddig alig foglalkoztak a nyelvcserék társadalmi kontextusával. Nem mellékesek a számarányok: sok esetben a kisebb létszámú hódító elit feladja a nyelvét, és beolvad a meghódoltak társadalmába. Abban, hogy a kisebbségben lévő honfoglalók nyelve mégis fennmaradt, szerepe lehetett annak, hogy a magyarok jelentős számban voltak jelen a Kárpát-medencében élő bármelyik másik néphez képest. A hódító és a meghódolt közti konfrontáció feloldódását mutatja a szláv szavak tömeges beáramlása a magyar nyelvbe, amely csökkentette a szláv nyelvek és a magyar közötti távolságot. A közös nyelv kiválasztódása nem csak a számbeli fölényen múlik. Kelet-Afrikában például a szuahéli a legfontosabb nyelv. Kétszázmillió, zömmel különféle bantu nyelveken beszélő ember használja rendszeresen, míg az anyanyelvi beszélők száma alig hárommillió. A szuahéli szerkezete bantu típusú, beszélt nyelvi szókincse 70 százalékban bantu. Nem mellékes az sem, hogy Kenyában hatvan különböző nyelv létezik, amelyek közül a legnagyobbat is csak a lakosság harmada beszéli.

Nézzünk néhány érdekes példát. Az írott történelem maga egy nyelvcserével kezdődik: a sumer nyelv megszűnt beszélt nyelv lenni valamikor az i. e. 18. század táján, és a beszélők már az akkád nyelvet használták, de a sumer évszázadokig használatos maradt írott nyelvként. Némiképp hasonló ehhez az ősi egyiptomi nyelv történetének utolsó fázisa, a kopt, amelyet a 2. századtól a 17. századig beszéltek Egyiptomban. Ma viszont már csak a kopt keresztények szertartási nyelveként él, de még a rituális használatban is egyre inkább kiszorítja az arab.

Az etruszkok virágzó civilizációja (i. e. 9–2. század, Etrúria, Toszkána stb.) óriási szerepet játszott abban, hogy Róma az európai kultúrát meghatározó tényezővé válhatott. A városnak egy évszázadon át még etruszk királyai is voltak: azonban az etruszkok végül nyelvet váltottak. Róma kezdettől fogva uralni akarta a nála fejlettebb etruszk városállamokat, és a császárság eljöveteléig (i. e. 27.) sikerült is a tervet megvalósítani. Augustus uralkodása idején divat volt etruszk régiségekkel foglalkozni. A későbbi Claudius császárt már ifjú kora óta érdekelték az ilyen stúdiumok, első felesége is etruszk családból származott. Claudius írt az etruszkokról egy görög nyelvű összefoglaló művet – ez volt a Türrénika, amely sajnos nem maradt fenn.

Más példa. A mai Franciaország területén az ókorban kelta törzsek éltek: a gallok, akik a római források szerint egyes helyeken még az 5. században sem a galliai latint beszélték, hanem megőrizték a gall-kelta nyelvüket. Ekkor Galliában már megjelentek a germán hódítók, a frankok, akik 536-ban egyesítették az országot, amely ma az ő nevüket viseli. Csakhogy a frankok szintén feladták a nyelvüket, és a 9. század elején zömük már csak a népnyelvi latint (vagyis a korai ófranciát) beszélte. A frankok 768 és 814 közötti uralkodójának, Nagy Károlynak a nemzedéke volt az utolsó, amelyik még kétnyelvű volt. Nagy Károly utasítást adott egy frank-germán énekgyűjtemény és egy frank grammatika megalkotására (E[g]inhard: „Item barbara et antiquissima carmina, quibus veterum regum actus et bella canebantur, scripsit memoriaeque mandavit. Inchoavit et grammaticam patrii sermonis.” Vita Caroli Magni). Egyik sem maradt fenn. Károly fiát, Jámbor Lajost (ur. 814–840) már fikarcnyit sem érdekelte a frank kultúra megőrzésének ügye.

Még egy példa. Az orosz-ukrán régió története azzal kezdődött, hogy (egy 12. század elején született krónika szerint) a belháborúk miatt a szlávok „behívták” a varégokat, azaz a viking-germán harcos kereskedőket, hogy teremtsenek rendet, és uralkodjanak felettük. A varégok alapították az első orosz-ukrán államot, a Kijevi Ruszt, amelyet a skandináv Rurik-dinasztia kormányzott a 9. századtól évszázadokon át. Az első uralkodóknak szláv és skandináv nevük is volt: Rurik ~ Hrørikr, Oleg ~ Helgi, Igor ~ Ingvarr, Szvjatoszlav ~ Sveinald. A varégok rövidesen nyelvet cseréltek, és a mai oroszok zömének fogalma sincs arról, hogy ők akár egy daliás viking harcos leszármazottja is lehetnek. Ugyanígy a bolgár köztudatban sem maradt már nyoma annak a ténynek, hogy országuk névadói az államot megalapító bolgár-törökök voltak, akik átvették a többségben lévő szlávok nyelvét.

A családi nyelvcserék emléke még ennél is illékonyabb. Egy csaknem Nobel-békedíjas amerikai politikus például hol svéd, hol meg holland stb. származásúnak mondta magát, noha édesanyja, Màiri MacLeod, skót gael anyanyelvű volt, aki csak a középiskolában sajátította el az angolt. Édesapja, Fred pedig német bevándorlók gyermeke volt (a család egykor a Drumpf nevet viselte).