Jóslás és para helyett

Buborékomban mostanság kedvelt politikai társasjáték a DK és újabban a Kutyapárt verbális ütlegelése. Az ok: létezik egy olyan erő, a Tisza Párt, amelynek van esélye Orbán legyőzésére, és jó néhány barátom meg ismerősöm szerint bármely más pártra leadott minden szavazat ezt az esélyt csökkenti. A következő lépés az apokalipszis. Még akkor is, ha az említett kis pártok el sem érik el az ötszázalékos bekerülési küszöböt, aminek elég nagy a valószínűsége. (Persze nem biztos, semmi sem biztos, de náluk már az aláírásgyűjtés is nyöszörgősen ment, ebből levonhatók bizonyos józan következtetések.)

A győzelmi esély csökkentése, ha nem érik el a küszöböt, a kritikusok szerint kétféle módon történhet meg: 1. Olyan egyéni választókerületekben, ahol nagyon kicsi a különbség a fideszes és a tiszás között, pontosan a rájuk leadott szavazatok hiányoznak majd a Tisza-jelölt győzelméhez. Emögött az a feltevés rejlik, hogy ha meg lennének fosztva a saját pártjukra szavazás lehetőségéről, számottevő többségben a Tisza-jelöltre szavaznának. Erre azonban semmi bizonyíték nincs. 2. Mivel a választókerületek túlnyomó többségében a Tisza és a Fidesz (vagy fordítva) jelöltje lesz az az első és a második helyezett, a DK-ra és az MKKP-ra leadott szavazatok mindenképpen a Tisza kárára növelik, illetve csökkentik a különbséget, úgyhogy a magyar választási rendszer perverzitásának egyik összetevőjével, a győzteskompenzációval minden esetben a Fidesz–KDNP jár jobban.

A „győzteskompenzáció” azt jelenti, hogy az első és a második legtöbb szavazat közötti különbséget (mínusz egy) az első helyezett pártjának országos listájára leadott szavazatokhoz adják hozzá. Számítások szerint 2022-ben, amikor a választókerületek nagy részében, mármint leginkább vidéken, a Fidesz–KDNP nagyon eltángálta az egyesült ellenzéket, ez öt mandátumot hozott a hatalmi oldalnak.

Hogy most kinek mennyit hozna, arra csak fogadni lehetne, megjósolni, azaz előre kiszámítani nem. De ha a független közvélemény-kutatók becslései akár csak nagyjából helyesek, akkor a szerintük vesztesnek ígérkező Fidesz mandátumnyeresége nagy valószínűséggel ötnél kevesebb lenne. Legyünk itt is egy kicsit józanabbak: (például) 10 százalékos listás Tisza-győzelem mellett csak a győzteskompenzációs elv nagyon nagy valószínűséggel nem fordítaná át az eredményt a Fidesz javára.

A DK és újabban a Kutyapárt verbális ütlegelése olyan szenvedéllyel és vaslogikával zajlik („hát nem értik a matekot, hogy minden rájuk leadott szavazat Orbánra leadott szavazat, kollaboránsok, Orbán hasznos hülyéi, miattuk nem lesz rendszerváltás”), hogy az emberben óhatatlanul felötlik, miszerint, ha ugyanezt a szilaj szenvedélytől fűtött vaslogikát az elmúlt tizenhat évben bármikor a rendszerrel szemben alkalmazzák, akkor ma más rendszer volna Magyarországon.

De ha már a mateknál tartunk, inkább az a baj ezzel, hogy mindezt az indulati és homloklebenyi energiát egy, pontosabban két kis valószínűségű eseményre tartogatják. Arra a feltételezett esetre, ha a mandátumok száma éppen DK-ra és a Kutyapártra leadott, várhatóan kevés szavazat miatt nem érné el a kétharmadot (133) vagy, szerényebben, az egyszerű többséget.

Holott ez csak kettő a számos kisebb-nagyobb valószínűségű esemény közül, ami április 12-én bekövetkezhet, és azokon belül a kisebb valószínűségűek közé tartozik. Az ellenzéknek fel kellene készülnie a választási eredmények minden típusára, főként a nagyobb valószínűségűekre, lehetőleg vijjogás és drukkerláz nélkül, viszont vaslogikával (ami nem alsótagozatos számtant jelent) és szenvedéllyel (ami nem a könnyű célpontok kényelmes gyűlöletét jelenti). Nem egy lehetséges eredménytől félnie, hanem több opcióval számolnia. Komolyan.

Vegyük sorra a választási eredmény lehetséges változatait, különös tekintettel az olyan kimenetelekre, amikor a Tisza Párt győz. Az is érdekes, hogy mi lenne, ha veszít, vagy valamilyen okból elhalasztódik a választás, de egyrészt nem akarok vészmadárkodni, másrészt ezekben az esetekben olyan stratégiákra lenne szükség, amiket majd ráérünk akkor kidolgozni. Lásd még e cikk végét.

1. A Tisza Párt kétharmaddal nyer. Ez esetben a kis pártokra leadott szavazatok nem „vesznek kárba”, mivel senki sem törődnék velük. Viszont egy ilyen kimenetel visszafordíthatatlan vereséget jelentene Orbán és hatalmi-gazdasági hálózata számára, úgyhogy várhatóan ellenállna a kétharmad érvényesítésének már a parlament felállása előtt.

A választási eredmény és az abban megnyilvánuló népakarat tagadása a világon mindenhol tömeges utcai tiltakozáshoz vezet, hacsak nem kíséri nyílt, erőszakos represszió, még mielőtt elérné a Chenoweth-szabály szerinti határt. (Vagy a kormányzat nem kap külső segítséget, mint Lukasenka 2020-ban az oroszoktól, amivel kibekkelheti a tartós nagyvárosi tömegtiltakozást.) Ismétlem, ez csak gondolatkísérlet, de érdekelne, hogy a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség, amelyik ma minden indulatát a kockázatok kiküszöbölésébe feccöli, vállalná-e az ilyen megmozdulásokkal járó kockázatot. Szemben akár a kormányoldal által igénybe vett orosz és kínai segítséggel. Lásd a következő pontot.

2. A Tisza Párt kétharmaddal nyerne, de erről a lehetőségről – hangsúlyozom: lehetőségről, semmi sem biztos, de fő a biztonság – a mostani kormányoldal a saját, sokat emlegetett belső felmérései alapján erről még idejében értesül. Ez esetben semmi akadálya nincs, hogy a választási rendszer elcseszettségét kihasználva, viszonylag kis költséggel a maga javára módosítsa az állást a billegő körzetekben. Erre vannak bejáratott és a korábbi választásokon büntetlenül alkalmazott eszközök a közmunka megvonásával való fenyegetéstől a krumpliosztáson át az átjelentkezésekig és a láncszavazásig. Külön fejezetbe tartoznak a levélszavazatok begyűjtése, tárolása és szállítása körüli manipulációk, illetve a külképviseleteken való szavazás megnehezítése, bár ezek emberi számítás szerint nem változtatnak lényegesen a mandátumarányon. De sok kicsi sokra megy.

Ennél súlyosabb, ugyancsak valószerű, sőt sejthetően már megvalósult reakció a besegítés külföldről már a választások előtt. A VSquare szerint a választások befolyásolására küldött orosz csapat már jó pár hete megérkezett Budapestre. Tegnap reggel az ország arra ébredt, hogy a TEK kommandósai megállítottak egy ukrán pénzszállítmányt – idén már a sokadikat; miért pont ezt, pont most? – és a pénzmosással gyanúsított kísérőket haladéktalanul kiutasították az országból – miért nem büntetőeljárás indult ellenük? Csupa Krasznaja Moszkva-illatú rejtelem, ahogy az is, hogy míg gyakorlatilag a térség összes országában orosz beavatkozást észleltek a választások alkalmával, nálunk hivatalosan semmi ilyet, csak az ukránok gyanúsak, ellenségesek, sőt bűnösök.

3. A Tisza Párt egy-két-három mandátummal kevesebbet szerez a 133-nál. Ez esetben kéznél van a bűnbak (meg a kés). A győztes, de nem eléggé győztes erő nem azon gondolkozik el, hogy miért nem szerzett több népi szavazatot, hanem nyugodtan okolhatja az egységbontó pártokat – ahogy az előző alkalmakkor némely kis különbséggel elveszített „egyéni” képviselő-választáson történt. Kényelmesebb a vezető iránti rajongás mellett a bűnbakkeresés, valamint az, amire az angolszász politikatudomány a phyllo fallacy terminust alkalmazná, ha ismerné („aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére”), mint tartósan elgondolkodni azon, hogy miért felelt meg ilyen sok embernek a rendszer tizenhat éven át, és mit hibázott el az ellenzék durván az előző négy választáson (és a választások között), ha a rendszer hajtószíjpártja ennyire kockázat nélkül elverte mindig.

4. A Tisza Párt egyszerű többséget szerez 100 és, mondjuk, 129 közötti mandátumszámmal. Ha csak a matematikát nézzük, ennek van a legnagyobb valószínűsége a Tiszának kedvező április 12-i események közül.

Egyfelől mert eleve nagyon kevéssé valószínű, hogy egy olyan erő, amelyik nem a Fidesz–KNDP , a Fidesz-KDNP puffadt testére szabott magyar választási rendszerben 133 + 0, 1, 2-nél több mandátumot szerezzen. A gyakorlatban pedig a kormány és külső pártfogói láthatóan dolgoznak ennek az elhárításán, most pedig Zelenszkij ukrán elnök is besegített az udvariasan is csak szerencsétlennek mondható, poénnak szánt közlésével, hogy majd megadja annak a bizonyos személynek a telefonszámát a fegyveres erőkben szolgáló srácoknak, beszélgessenek el vele a maguk nyelvén. Másfelől a 133-nál kicsit kevesebb, 132, 131, 130 mandátum csak három lehetséges kimenetelt képez, míg 100-tól 129-ig harminc lehetséges kimenetel van.

Ha ez a viszonylag nagy valószínűségű esemény bekövetkezik, a győztes erő a következő feladvánnyal szembesül: amennyiben sikerül legyőzni a hatalmát, vagyonát és szabadlábát védelmező, semmilyen eszköztől vissza nem riadó hatalmi klikk ellenállását, a kormány leváltatik. De a rendszerváltás még hátravan. És ez nehezebb feladat, mint azt az ábrándozók – kiknek egyébként megrögzött hobbija a magyar valóságra figyelmeztetők le-belvárosiértelmiségizése – hinni szeretnék.

Először is, az új kormányzat berendezkedését már az is akadályozza, hogy a fennálló rendszerben a végrehajtó hatalomtól elvileg független államigazgatás az Állami Számvevőszéktől a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságig, a Versenyhivataltól a Költségvetési Tanácsig tele van plántálva az Orbánhoz hű emberekkel. És akkor a kormánynak alárendelt rendőrséget és titkosszolgálatokat nem is mondtam. Ha ezeknek az embereknek a politikai vonzalma nem lett volna egyértelmű, nem volnának a helyükön. Szó sincs a tankönyvekben szereplő autonómiáról. Az új kormányhoz való átállás egy opció (láttunk bőven ilyen 1990 körül), de mint szabállyal nem lehet vele számolni.

Másodszor, egy fokkal hosszabb távon és nagyobb léptékben, a mostanra megszilárdult magyar politikai intézményrendszer alapjellegzetessége a hatalommegosztás demokráciákban példátlan hiánya és a hatalom egy kézben való összpontosulása. Mely egyetlen kéz Orbán Viktoré. De Orbántól függetlenül is, a parlament egykamarás, és nem ellenőrzi a kormányt, hanem végrehajtja a miniszterelnök akaratát. Az Alkománybíróság a Várszínház embereivel van tele, a rendesbíróságok hierarchiája a kormány ellenőrzése alatt áll. Regionális önkormányzatok nincsenek, a (vár)megyei önkormányzatok üresek, a nemlétezés határán vegetálnak; a települési önkormányzatok (beleértve Budapestet) ki vannak szolgáltatva a központi államháztartásnak, tehát az Országgyűlésen át a kormánynak. A köztársasági elnök papíron a nemzet egységét fejezi ki, de mivel nem közvetlenül választják, az őt jelölő ember, nevezetesen Orbán Viktor akaratát fejezi ki.

Harmadszor, még elvontabban: a hatalommegosztás hiányát és a könyörtelen központosítást az aránytalan választási rendszer (már 2011 előtt is aránytalan volt) és az alkotmányba foglalt kétharmados utalószabály mérgező kombinációja tette lehetővé. Ennek helyretételéhez mindenekelőtt a kétharmados szisztémát lenne muszáj megszüntetni egyszer s mindenkorra. (A választási törvények is kétharmadosak.) Aki lát ilyen szándékot, szóljon.

Végül, negyedszer: Orbán tágabb családja és hálózata tizenhat éve alatt teljesen vagy nagyrészt meghódította a garantált piacokat, tehát azokat, amikor biztos bevételt hoznak (ami veszteséges vagy „ingyen” van, azt megtartották államinak, ugyane család ellenőrzése alatt), mert szükség van rájuk a mindennapi életvitelhez, a közművektől a bankokig, az internetszolgáltatástól a fizetős utakig, a médiától a szemét elszállításáig. Ez azt is jelenti, hogy hatalmuk van a magyar választók mindennapi élete felett, függetlenül a választások eredményétől. És ha van rá politikai akarat, tökéletes káoszt tudnak teremteni, a kormány kormányzásra való képtelenségét előidézve és egyszersmind bizonyítva. Amit a szintén birtokukban lévő média ki tud aknázni a végsőkig.

Hogy hányan és milyen mélységben foglalkoznak a fentiekkel Magyar Péter környezetében, azt nem tudhatom. Nem sok minden szűrődik ki. A szabvány indokolás az, hogy nem szabad riogatni a szavazókat, mert minden szavazatra szükség van. De még egyszer: miért nem látom, hogy a szenvedélyes hívek akár töredékét fordítanák erre annak az agyi energiának, amit a vélhetően egyetlen új szavazatot sem szerző kispártellenes hadjárataikra fordítanak? Ez mégiscsak jelez valamit.

5. A Tisza Párt éppen csak (1, 2, 3 hely híján) nem éri el az egyszerű mandátumtöbbséget. Az éppen csak el nem ért kétharmadhoz hasonlóan ez is kis valószínűséggel bekövetkező esemény. Az országnak ez sokkal rosszabb lenne, a kétségbeesés összehasonlíthatatlanul mélyebb, de a bűnbakképzés vagy felelősségáthárítás ugyanúgy működik.

6. És végül még egy, szintén kis valószínűségű, de érdekesebb határhelyzet. A Tisza Párt megkapja a szavazatok többségét, de az aránytalan választási rendszerből kifolyólag kevesebb mandátumot szerez, mint a Fidesz–KDNP (vagy a Fidesz és a Mi Hazánk együtt).

Ez esetben a Fideszt nem venné körül többé a legyőzhetetlenség nimbusza, és ez, mondjuk úgy, a politikai határidős kötésekben is megnyilvánulna; valamint a Tisza alkupozíciója erősebb lenne, mint az eddigi ciklusokban az ellenzéké. De a Tiszára szavazók okkal gondolhatnák, hogy „mi vagyunk többen”, mégis ellopták tőlünk a kormányzás jogát. Elég lenne-e mindez ahhoz, hogy a MEPK rájöjjön: az aránytalan választási rendszer személytől függetlenül, önmagában is kártékony, az volt már 2011 előtt is, pláne a kétharmados regulával összefonódva.

Hogy nem arányosabb választási rendszer kell, hanem arányos, valamint hatalommegosztás, hogy ne egy darab, országos választáson dőljön el az égvilágon minden? Hiszen 2010-ben két fordulóval, győzteskompenzácó és (pofátlan) gerrymandering nélkül is elég volt, hogy egy párt kevesebb mint 53 százalékkal kétharmados többséget szerezzen, és így olyan törvényeket hozzon, amik visszavonhatatlanok, amíg csak másvalaki kétharmadhoz nem jut.

Másképp fogalmazva: Elegendő lenne vajon ez a sokk a MEPK-nek, hogy az Orbán-gyűlöleten és az egyszerre nem lépők hibáztatásán túl szembenézzen a magyarországi rezsim mint rendszer szabadságellenességével és igazságtalanságával? Nyitott kérdés.

Mint föntebb mondtam, nem foglalkozom a sima vereséggel, bár az is lehetséges. De ahogy az olvasó láthatta, nem az érdekel, hogyan juthatunk el egy bizonyos típusú választási eredményig, hanem hogy milyen lenne a hatása, milyen lenne rá a válasz. Abba, hogy mi lenne a hatása a Fidesz újabb győzelmének, praktikus nem belegondolni. Nem kellemes, és ha most gondolkodnék rajt, az túl sok energiát követelne.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.