Élet és Irodalom,

LXX. évfolyam, 10. szám, 2026. március 6.

SZILÁGYI ÁKOS

Ez valami idézet? – kérdeztem. Biztosan – válaszolta Jorge Borges. − Minden idézet. És mindenki. A nyelv idézetek rendszere. Én is idézet vagyok. Te idéztél ide, hirtelenében nem is tudom, honnan és miért. Talán, hogy az idézetről beszélgessünk. Mint idézet az idézettel. – Hát én is idézet vagyok? – Mi más lennél? Ezer és ezer idézet-életünk van. Ilyen már a nyelvi lét. Minden nyelv, és mindenki nyelv. „Nekem még az ereimben is nyelv folyik!” – sandított rám, és mosolygott, mert tudta, hogy ez a szájára jött mondat is idézet, egy rég meghalt barátom szavajárása volt. − Magyarország is idézet? – kérdeztem óvatosan. – Hogyne – válaszolta −, idézet a történelmi régmúltból. Neobarokk idézet, 1920-tól tartott egészen 1944-ig. – Aztán? – Aztán szövegszakadás következett be. Más idézetek nyomultak a helyére. Ez is eltartott úgy 2010-ig, itt a szakadás véget ért, a neobarokk szöveget újravarrták, az idézet tekeregve folytatódott, mint valami filakterion, csak persze a régi úri-keresztény idézőjelek új, úrhatnám-keresztényieskedő idézőjelek közé kerültek. És ez a nagy idézet-Magyarország tartott egészen 2026 februárjáig, egész pontosan a neobarokk egyeduralkodó évértékelő búcsúbeszédének Dante-idézetéig. – Talán Dante-paródiájáig?! – vágtam gyorsan közbe. − Ugyan, idézet vagy paródia, egyre megy. Végső soron a paródia is idézet, csak nem veri nagydobra, hogy az. Gondolj bele: a paródia vendégül lát egy szöveget, asztalhoz ülteti, jól tartja őt, egyszer csak kiderül, az egész felhajtás azért volt, hogy bohócot csináljon belőle, ráhúzza a vizes lepedőt, festékkel öntse le, seggbe rúgja, és kipenderítse a Lét Házából, ahol valamiképpen – hívatlanul és hívottan − mindannyian vendégeskedünk. A paródia tulajdonképpen büntető-idézet: nevetéssel bünteti a vendégség csapdájába csalt szöveget, mely a Nyelv ellen főbenjáró visszaéléseket, galádságokat, bűnöket követett el. Visszaélt a Lét Házának vendégszeretetével, ezért lakolnia kell.

Igazat adtam Borgesnek: idézet és paródia kéz a kézben járnak. Amikor a magyar egyeduralkodó, aki már önmagában olyan, mint egy két lábon járó Dante-idézet – idézet Dantének Az egyeduralomról szóló könyvéből −, minapi évértékelő búcsúbeszédében a Divina Commediát idézte, első hallásra tényleg úgy hatott, mint valami méretes kátyú a beszéd szépen leaszfaltozott sztrádáján, kizökkentette az addig blazírtan hallgató közönséget rajongásként színre vitt unalmából. Eleinte nem is tudta, sírjon-e vagy nevessen Dantén. Úgy tett, mintha észre sem vette volna az egyeduralkodói beszédben idézett középkori celebet.

Kétségtelen, hogy a szóban forgó idézet nem az egyeduralkodó szívéből, vagyis a Pokolból jött, hanem udvaroncai adták szájába Dante Paradicsomából, ahol igazi trouvaille-ként találtak rá a beszéd előkészítése közben. Tudnivaló, hogy az Isteni színjátékban a Paradicsom valóságos citátum-orgia, mást sem találni benne, mint idézetet. Az irodalmi idézet azonban nem a kulturális emlékezet billentyűinek puszta nyomogatása, ez citatológia lenne, hanem – a soknyelvű világkultúra közös nyelvén szólás: írunk vagy olvasunk, beszédet mondunk vagy hallgatunk, liliomot vagy szamártövist tépdesünk a végtelen nyelvi mezőn járva-kelve, egyfolytában idézetek tücsökciripelését halljuk. Jól mondja Oszip Mandelstam nagy Dante-tanulmányában – hadd idézzek végre már valakit én is! –, hogy „a citátum – cicada” (cikádá!) – vagyis hogy az idézet olyan, mint a kabócapirregés: „lényegi tulajdonsága, hogy szakadatlan. Belekapaszkodik a levegőbe, és nem engedi el.” Pontosan ezt tette mostani búcsúbeszédében az egyeduralkodó: belekapaszkodott a levegőbe, és nem engedte el. „Ó, boldog Magyarország! – pirregte Dantéval. − Csak ne hagyja magát félrevezetni!” – és itt aggodalmasan fölszaladt a szemöldöke. A pirregés önmagában is megnyerő. De vajon nem akart-e a pirregésnél valamivel többet mondani az egyeduralkodó? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, ki kell csomagolnunk a Dante-mondatot feledésbe merült késő középkori kontextusából (a nápolyi Anjou-ház magyar trónigénye, Martell Károly herceg a magyar korona nápolyi várományosa stb. stb.), akkor jövünk csak rá, mit és miért pirregett sejtelmesen Magyarország egyeduralkodójának fülébe Dante.

Lássunk tisztán! Először is Dante – kiáltó ellentétben az érthetetlen módon a DK-ért kampányoló digitális Mátyás királlyal – nem kampányolt. Egyszerűen csak – egyetértve az Anjou-szeldzsuk gyökereire rátalált magyar szuverénnel – égbekiáltóan boldognak nevezte Magyarországot – hadd sárguljon az irigységtől Felix Austria! –, vagyis megállapított egy tényt. Másodszor egy veszélyre hívta fel Felix Hungaria figyelmét egyenest a Paradicsomból. Figyelmeztette őt, ne hagyja magát Brüsszeltől, Kijevtől és a Tiszától félrevezetni. Hát ne is! Meglehet, hogy az eredeti mondatnak ez kissé szabad fordítása Babitséhoz képest, ugyanakkor nem is olyan rímtelenül szó szerinti, mint Nádasdy Ádám mesteré. Valahol a kettő között. De hát a fordítás már csak ilyen: értelmezés és a megértettek alkalmazásának kérdése. Például Dopeman Mester alig ismert fordításában ugyanez a mondat így hangzik: „Picsába! Ha a magyarok hosszú életűek akarnak lenni a földön, ne hagyják magukat a brüsszeli csicskáktól orruknál fogva vezetni!” Idéznék egy másik kevéssé ismert fordítást is. A Dantéhoz a nagy fordítók hűtlen hűségével, ám az udvarhoz a majdnem-lovagok hűséges hűtlenségével ragaszkodó újközépkori bárd, bizonyos Tinódi Lázár-Lantos János a mondatot így fordította: „Ha Magyarország továbbra is boldog akar maradni, fogjon minden csávó vécékefét és pucolás innen!”

Ezen a ponton Borges és én egymásra néztünk. Úgy tűnt, nem maradt más feladatunk, mint berekeszteni a digitális idézetharcosok Dante boldog Magyarországa címmel megrendezésre került konferenciáját, és neobarokkosan olajra lépni. Kicsattanó jóegészséget kívántunk még a történelmi idézetek mögött bujkáló Kádár és Horthy elvtársaknak, és a magunk részéről újabb idézetekkel biztosítottuk a háborúból kimaradt dolgozó magyar embereket, hogy nincs jobb dolog a világon, mint magyarnak lenni, és ez így is marad, amíg a világ – világ. Na jó, lehet, hogy kicsit még ennél is tovább.

*

Már kifele jöttünk a konferenciáról, amikor Borges odahajolt hozzám és suttogva megkérdezte, mit szorongatok a kezemben. Egy idézetet – válaszoltam elpirulva. – Mutasd! – Éppen ez az! Nem tudom megmutatni. – Hogyhogy? – Szükségem lenne valakire, aki megírja. – Egy idézetet nem lehet megírni. – Persze hogy nem, Cervantes Don Quijotéját sem lehetett, mégis megírta Pierre Ménard. – Az más. Nem lehet mindenkiből Pierre Ménard. – Épp erről van szó, szeretném őt kölcsönkérni tőled. – Hát, ha ő enged az idézésnek, és átugrik ide megírni, amit akarsz, kérlek! Menard-t kétszer sem kellett idézni, azonnal itt termett, és csak annyit kérdezett: „Mit parancsolsz, édes gazdám?” Aki nem ismerné monumentális művét, azoknak mondom: ő valóban egy olyan Don Quijote szerzője, amely szó szerint, betűről betűre megegyezik Cervantes Don Quijotéjával, mégis minden ízében új, meghökkentően eredeti alkotás, egyfajta irodalmi bravúr. Elé raktam idézetem szövegét, homlokát ráncolta, kicsit habozott, aztán megszállta valami és szédítő sebességgel írni kezdett. Fél óra alatt megírta, amit eléje tettem: Nagy Lajos 1934-ben, a Nyugat 23–24. számában megjelent szatíráját. Ménard szatírája szó szerint megegyezett az eredetivel, de nem kell hozzá különösebb felkészültség, hogy megállapítsuk: minden ízében új, eredeti alkotás, amely csakis 2026 februárjában, csakis Pierre Ménard tollából és csak­is Magyarországon születhetett meg. Kérem hát, fogadják Pierre Ménard legújabb szerzeményét kortársi nyitottsággal és hazafias szeretettel:

Egymással versenyzett az első számú és második számú vezéregyéniség. Melyik váljon vezéregyéniségből vezérré? Melyik legyen a nép akaratának egyetlen kifejezője? Melyik legyen csúcsa a piramisnak, melynek alapja a tömeg, a maga egy síkon futó, szinte végtelen szélességében?

Első számú vezéregyéniség egyórás beszédet tartott a népgyűlésen, óriási sikere volt, tapsoltak neki és éljenezték, de úgy, hogy az éljenzés robaja szétkergette a felhőket, melyek a teret elfödték. Másnap második számú vezéregyéniség tartott kétórás beszédet, óriási sikere volt, tapsoltak neki és éljenezték, de úgy, hogy az éljenzés robaja a szomszéd ország területére űzte a felhőket, s jég verte el a szomszédok vetését.

Első számú vezéregyéniség újra megjelent a szószéken. Friss volt és erőtől duzzadó, hangja úgy szárnyalt, mint mennyei harsonáé, utolsó mondatát, melyben az élet tartalmául és egyetlen céljául a harcot jelölte meg, már valósággal énekelte, s egy közép dé-t úgy harsogott, művészi crescendóval, hogy a világ valamennyi Rigolettója elmaradt mögötte a legdinamikusabb „si vendettájá”-val is.

Egy nappal utána megint második számú vezéregyéniség lépett a szónoki emelvényre, csinos volt és bájtól duzzadó, az egyszerű nép viseletében mutatta meg magát, fess volt, mozdulatai magukkal ragadták a közönséget, s mikor jobb kezének egy kecses fölfelé bökésével azt mutatta, hogy „kötelet a nyakukra!”, a tömeg félórán át őrjöngött a lelkesedéstől.

Így ment ez éveken át, első számú és második számú vezéregyéniség sehogyan sem bírt egymással. Végre első számú vezéregyéniségnek kitűnő ötlete támadt, mármint hogy a titkára adta neki az ötletet. Valamelyik napilap „Vegyes” rovatában kis közlemény jelent meg arról, hogy a rádiumbesugárzás bénítólag hat az agyra, s akinek a koponyáját hosszabb ideig rádiumbesugárzásnak teszik ki, az meghülyül. Első számú vezéregyéniség megparancsolta pártja egyik legmegbízhatóbb tagjának, hogy szerezzen egy darabka rádiumot, s azt varrassa bele „annak a piszkos demagógnak” a kalapjába.

A hűséges párttag teljesítette a parancsot. A rádiumot a klinikáról lopatta el, ahol nyavalyás rákbetegek és egyéb kórságosok gyógyítására pazarolták. A kalapba való bevarrást második számú vezéregyéniség pártjának klubjában végezte el a ruhatáros, akinek is ezért a nemzet érdekében végzett munkájáért nagyobb összegű pénzt ígértek, s csupán véletlenen múlt, hogy munkájának elvégzése után eltűnt a lakásáról, teljesen nyoma veszett, s a felkutatására indított akció úgynevezett holtpontra jutott.

Első számú vezéregyéniséget azonban elérte Isten büntetése. A büntetést megérdemelte, mert hibát követett el, rosszul számított. Mi történt ugyanis? Második számú vezéregyéniségen csakhamar mutatkozott a rádium hatása. Napról napra hülyült. Buzgón megjelent ugyan a népgyűléseken, mereven megállt a szószéken, arca mozdulatlan, szeme kifejezéstelen volt, de napról napra nagyobb butaságokat mondott. Néhány hét múlva már ott tartott, hogy csak lendítgette a karjait, s értelmetlen szavakat, hangokat hallatott. Legföljebb ha ennyit lehetett felfogni a mondataiból: mindenki harca mindenki ellen, amint ezt már Goethe is megmondta Napóleonnak Irkutzkban! Meg aztán: üsd, vágd, nem apád! Avagy: csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! Sőt ezt a szöveget is elvétette, mert így mondta: csak a belét, hogy meg ne sántuljon!

S ez volt az Isten csapása az első számú vezéregyéniségre. Mert második számú vezéregyéniség sikerei egykettőre felülmúlták az övét. A tömeg egy testtel, egy lélekkel állt mögéje, mire a hatalmat magához ragadta, s ő lett a vezér.