Rubicon, 2003/3-4. szám
SZ. BÍRÓ ZOLTÁN
Az önállóvá vált Oroszország nem egyszerűen új szereplőként, hanem valódi nagyhatalomként kívánt bekapcsolódni a világpolitika folyamataiba. Azonban már a Szovjetunió szétesésének pillanatában nyilvánvaló volt, hogy Oroszország legfeljebb katonai vonatkozásban rendelkezik a nagyhatalmiság kondícióival. Sem örökölt gazdasági ereje, sem világpolitikai pozíciói, sem kulturális és információs súlya és befolyása nem volt összemérhető a világ első számú hatalmaiéval.
Gazdasági tekintetben az önállóvá vált Oroszország történetének első évében sem számított már többnek, mint középhatalomnak. 1992-ben az orosz gazdaság többé-kevésbé már „csak” arra volt képes, amire az angol, a francia vagy az olasz gazdaság külön-külön. Az egykori szovjet belső periféria leválásával Moszkva gazdasági ereje az egyesített Németországénak mindössze kétharmadára zsugorodott. A Szovjetunió szétesése Moszkva és Peking stratégiai egyensúlyát is fölborította – legalábbis a gazdasági erő tekintetében: Kína 1992-ben kétszer akkora GDP-t állított elő, mint Oroszország.
Oroszországnak egy olyan nagyhatalom öröksége jutott, amelytől az „új” orosz politikai elit – legalábbis az évtized elején – mindenképpen szeretett volna elhatárolódni. A szovjet korszak belpolitikai örökségétől épp ebben a periódusban távolodott el a leglátványosabban. 1992 első felében Oroszország még mindenekelőtt azzal volt elfoglalva, hogy a nemzetek közösségének demokratikus elkötelezettségű tagjaként mutassa fel magát, és ehhez maradéktalanul elnyerje a Nyugat jóindulatát. Moszkva a nehézségek és kétségek ellenére viszonylag rövid időn belül elérte célját: Szovjetunió jogutódjaként Oroszországot ismerte el a világ. És ami talán még ennél is fontosabb: sikerrel járt a nagyhatalmi státus prolongálása is.
A korai atlantizmus évei
A politikai és gazdasági átmenet legnagyobb áldozatokat követelő kezdeti periódusában az orosz külpolitika döntő eleme a nyugati világgal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal való szoros együttműködés demonstrálása volt. A Szovjetunió széthullását követő hónapok euforikus, Nyugat-barát hangulat jegyében teltek. A szovjet múlttal való radikális politikai szakítás 1991–92 fordulóján nemcsak a történelmi örökség megtagadását, a szovjet típusú társadalmi rendszer felmondását, a birodalmi kötelékek elmetszését jelentette, de a világgazdaságba történő mihamarabbi visszailleszkedés szándékát is kifejezte. Amikor tehát Jelcin és politikai szövetségesei a ’90-es évek elején számos jelét adták Oroszország határozott és gyors integrálódási szándékának, akkor abban nem csupán elhibázott helyzetmegítélést kell látni, hanem legalább annyira az új politikai elit külvilágnak szánt üzenetét is: Oroszország szakít az Európán kívül rekedtség és az önkirekesztés hagyományával.
Ez a fajta külpolitikai fordulat jól kivehető Az átalakult Oroszország az új világban címmel 1992 februárjában megtartott moszkvai konferencia előadásaiból is. A tanácskozás a külpolitikai kormányzat első komoly kísérlete volt az új orosz külpolitikai irányvonal szélesebb szakmai nyilvánosság előtti megvitatására. Jelcin ugyan személyesen nem vett részt a konferencián, de a tanácskozáshoz intézett levelében nem egy figyelmet érdemlő megállapítást is tett. Többek között leszögezte: az orosz külpolitikának első ízben nem kell ellenséggel – még csak potenciális ellenséggel sem – számolnia. Az előadások többsége lényegében osztotta az elnök derűlátását. Kiváltképp érezhető volt ez Andrej Kozirjev előadásában. A ’90-es évek első felének orosz külügyminisztere különös fontosságot tulajdonított annak, hogy hangsúlyozza: Oroszország első számú nemzeti érdeke a gyors visszatérés a „normálisan” működő hatalmak közé. A korszakra felettébb jellemző, hogy az előadások többsége különös jelentőséget tulajdonított a „normalitás” és a „civilizáltság” visszanyerésének.
Kozirjev előadásának további fontos eleme volt a világ különböző régióinak az orosz külpolitikai érdekek szemszögéből történő áttekintése. Ebben az áttekintésben ugyan bőségesen jutott hely a Nyugatnak általában, ám Nyugat-Európának külön szinte semmi. Többször is fölbukkan a NATO, de az Európai Közösség egyetlenegyszer sem. És nem jutott hely Kelet-Közép-Európának sem. És ez érthető is. Moszkva számára ugyanis ekkor még mind Nyugat-, mind pedig Kelet-Közép-Európa érdektelen térség. Az előbbi legfeljebb mint a NATO egyik fontos komponense érdemel figyelmet, de semmiképpen nem veszélyforrásként. Ekkor még ugyanis csaknem teljes az orosz eliten belüli egyetértés: a NATO mint a hidegháborús szembenállás egyik legfontosabb intézménye vagy rövid időn belül feloszlik, vagy radikálisan átalakul. Ez utóbbin két dolgot is értettek Moszkvában. Egyrészt, a korábbi katonai-politikai szervezet egyre inkább politikai jellegűvé válik, másrészt nyitott lesz valamennyi európai hatalom, így Oroszország előtt is.
A kilencvenes évek elején Kelet-Közép-Európa országait sem tekintette Moszkva veszélyforrásnak, miként riválisnak sem. Bár az utóbbinak elvileg tekinthették volna, hiszen tudatában voltak annak, hogy a térség államai Oroszországhoz hasonlóan a nyugati világgal való széles körű kapcsolatépítést tekintik stratégiai céljuknak. Moszkva azonban ekkor még biztos volt a dolgában, azaz nem merültek fel kétségei önnön jelentőségét illetően. Csakhogy ez a jelentőség időről időre előjelet váltott, azaz Oroszország többször került abba a helyzetbe, hogy csak mint bizonytalansági tényező vonja magára a figyelmet. Az évtized elején azonban még más volt a helyzet, annak ellenére, hogy az oroszországi politikai jövő akkor is felettébb bizonytalannak tűnt.
Mégis alapvető különbség van az évtized első és utolsó éveit jellemző bizonytalanság közt. Az átmenet korai korszakát ugyanis – annak minden nehézsége ellenére – reményekkel és várakozásokkal teli hangulat uralta. Az oroszországi változások oly váratlannak, jelentősnek és radikálisnak tűntek, hogy nehéz volt realistának maradni. Aligha tévedünk, ha azt állítjuk, hogy erre az oroszországi politikai átmenetet irányító korai „demokraták” sem voltak képesek.
Moszkvában mintha túlértékelték volna a remények és várakozások „hangulatának” politikai jelentőségét. A külvilág Oroszország iránti kitüntető figyelmét pedig tartós állapotnak érzékelték. Olyan előnynek, amit a kis kelet-közép-európai államok aligha tudnak majd leküzdeni. Feltehetően efféle megfontolások állhattak a térségünk iránti kozirjevi közöny hátterében. És még valami: a kelet-közép-európai régió relatív szegénysége. Ezek az országok ugyanis – vélték Moszkvában, nem is alaptalanul – nem voltak abban a helyzetben, hogy érdemi segítséget nyújtsanak Oroszország világgazdaságba történő „visszaillesztésében”.
Moszkva már csak azért sem mutathatott különösebb aktivitást egykori szövetségesei körében, mert azt nemcsak a régió országai fogadták volna bizalmatlanul, de a nyugati hatalmak is. A Kreml érdeklődése a térség iránt könnyen kelthette volna ugyanis azt a benyomást, hogy Oroszország a késői szovjet korszak egyik legfontosabb lépésének, a Brezsnyev-doktrína felmondásának „felülvizsgálatára” készül. Ezen mit sem változtatott volna az a körülmény, hogy Moszkva ekkor már aligha lett volna képes a „korlátozott szuverenitás” állapotának helyreállítására. És ami még ennél is fontosabb: nem is akarta ezt.
Már csak azért sem, mert a nyugati világ jóindulatának elnyerésével volt elfoglalva. 1988 márciusától, a „Brezsnyev-doktrína” feladásának első nyilvános bejelentésétől egészen 1994 tavaszáig – térségünk integrációs jövőjének moszkvai alkuba bocsátásáig – Oroszországnak lényegében semmiféle Kelet-Közép-Európának szánt mondandója nem volt, ha nem számítjuk a visszavonulásával összefüggő „technikai” természetű üzeneteit. Ezek az évek Moszkva térségből való folyamatos kiszorulásának évei.
A Brezsnyev-doktrína feladásának története ma már többé-kevésbé pontosan rekonstruálható. E történet első fontos nyilvános epizódja az 1988 márciusában kiadott szovjet–jugoszláv közös nyilatkozat, amely leszögezte, hogy valamennyi államot megilleti a függetlenség és szuverenitás, miként a kommunista és munkáspártokat a „társadalmi fejlődés útjának szabad megválasztása”. Sőt, a nyilatkozat még ennél is tovább ment, mert azt is rögzítette, hogy „megengedhetetlen a belügyekbe való beavatkozás, bármi legyen is annak hivatkozási alapja”. Mindez példátlan moszkvai engedékenységről tanúskodott. Igaz, Jugoszlávia „szocialista közösségen” belüli különleges státusa némi bizonytalanságot hagyott a nyilatkozatbeli elvek érvényességét illetően, ám ezek a kétségek is röviddel később eloszlottak. A júniusban megtartott XIX. pártkonferencián ugyanis Gorbacsov nyilvánosan megismételte a „korlátozott szuverenitás” doktrínájának feladását. A késői ’80-as évek PB-üléseinek jegyzőkönyveiből pedig kiderül, hogy a szovjet vezetésnek a részleges csapatkivonásokon és a „szabad döntés” jogának átadásán túl a kelet-közép-európai térség jövőjére és Moszkva régióbeli szerepére vonatkozóan meglehetősen homályos elképzelései voltak. És ez többé-kevésbé érthető is. Ekkor már ugyanis oly mértékben halmozódtak föl Moszkva belpolitikai és gazdasági nehézségei, hogy Kelet-Európának már igen kevés figyelem jutott. A kozirjevi orosz külpolitika lényegében ezt a „helyzetet” kapta örökségül, amihez aztán érdemben vajmi keveset tett hozzá egészen a ’90-es évek derekáig.
A külpolitika koncepcionális megformálása mellett 1991–92 fordulóján igen fontos gyakorlati lépések is történtek az új minőségű nagyhatalmiság külvilággal való elfogadtatása érdekében. Ennek egyik első figyelmet érdemlő jele volt az a levél, amit Jelcin az Észak-atlanti Együttműködési Tanács első közgyűléséhez intézett 1991. december 20-án. Az elnök, miután üdvözölte a közgyűlés résztvevőit, és Oroszország támogatásáról biztosította az új intézményt, annak a reményének adott hangot, hogy az oroszországi változások nyomán kialakuló új helyzetben végre konstruktív kapcsolatépítésre nyílik mód Moszkva és a külvilág között. Ezeknek a kapcsolatoknak megbízható alapokat adhat a közös értékek elfogadása és a nemzetközi biztonság garantálásának azonos megítélése. A levél talán leginkább figyelmet érdemlő mondata pedig így hangzott: „Oroszország NATO-ba való belépésének kérdését ma nem vetjük fel, ugyanakkor készek vagyunk ezt mint hosszú távú politikai célt mérlegelni.” A levél további részében az orosz elnök ígéretet tett arra, hogy a Független Államok Közösségének országai szigorúan betartják a Szovjetunió által vállalt nemzetközi kötelezettségek rájuk eső részét, és „különös figyelmet fordítanak az atomfegyverek fölötti egységes kontroll biztosításának és [e fegyverek] el nem terjedésének”.
Ugyancsak a bizalomerősítés és az új orosz országkép kialakítása állt azoknak a jelentős kezdeményezéseknek a hátterében is, amelyeket Jelcin elnök tett 1992. január végén az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén. Az orosz elnök ekkor jelentette be, hogy Moszkva a FÁK többi tagállamával közösen kész az egykori szovjet szövetségi haderő létszámát 700 ezer fővel csökkenteni. Oroszország arra is kötelezettséget vállalt, hogy katonai kiadásait 1992-ben 10%-kal visszafogja, míg fegyvergyártásának mértékét az 1991-es szint felére csökkenti. Jelcin azt is bejelentette, hogy a FÁK-országok parlamentjei készek rövid időn belül ratifikálni az európai hagyományos fegyverekről kötött megállapodást. Az 1990. november 19-én Párizsban megkötött szerződés FÁK-térségre vonatkozó „adaptációját” az 1992. május 15-én Taskentben aláírt szerződés rögzítette. Ezt a megállapodást az orosz parlament nem sokkal később, július 8-án ratifikálta is. A Biztonsági Tanács januári ülésén Jelcin kötelezettséget vállalt arra, hogy 1992-ben Oroszország nem tart 13 ezer főnél nagyobb erőt megmozgató hadgyakorlatot. Bejelentette továbbá, hogy Moszkva kész elfogadni a hagyományos fegyverek kereskedelmének elveit rögzítő 1991. októberi londoni tanácskozás ajánlásait. Ekkor tett ígéretet Jelcin arra is, hogy Pekinggel folyó tárgyalásain Moszkva megpróbálja elérni a két ország határainál állomásozó katonai erők jelentős csökkentését. Az orosz elnök azt is bejelentette, hogy Oroszország mint a biológiai fegyvereket betiltó 1972-es konvenció aláírója visszavonja azokat a Szovjetunió által az 1925-ös genfi jegyzőkönyvhöz csatolt korlátozó megjegyzéseket, amelyek lehetővé tették Moszkva számára vegyi és bakteriológiai eszközök válaszcsapásként történő alkalmazását. Végül kijelentette, hogy Oroszország magára nézve továbbra is kötelezőnek tekinti a vegyi fegyverek gyártását betiltó és megsemmisítésüket elrendelő 1990-es szovjet–amerikai megállapodást.
Az évtized elején tett orosz bizalomerősítő lépések igazolták: Moszkva késznek mutatkozik gyakorlati bizonyítékát adni annak, hogy a világpolitika új minőségű szereplőjeként kíván föllépni. E folyamat kétségtelen betetőzése volt a stratégiai atomfegyverek további csökkentéséről rendelkező START–2 megállapodás aláírása 1993. január 3-án.
Az önállóvá vált Oroszország külpolitikájának első éve az atlantista irányvonal jegyében telt. De már 1992 nyarától érzékelni lehetett, hogy az elit számos csoportja elégedetlen a kozirjevi kurzussal. Ez az elégedetlenség jól kivehető volt a moszkvai Kül- és Védelempolitikai Tanács augusztus végén közreadott jelentéséből is. A rendkívül tekintélyes tanács jelentései a ’90-es évek végéig fontos szerepet játszottak az orosz külpolitika stratégiai irányvonalának kialakításában. A tanács első, 1992-es jelentésének az volt a legfeltűnőbb jegye, hogy már ekkor előre jelezte Oroszország rövid távon bekövetkező elszigetelődését. Az előrejelzés azonban ekkor még több vonatkozásban is elég homályos volt, olyannyira, hogy a NATO esetleges keleti irányú bővítése mindössze egy lakonikus megjegyzés erejéig szerepelt a dokumentumban. Az elemzés tehát ekkor még nem tisztázta, hogy Oroszország esetleges jövőbeli elszigetelődése politikai, gazdasági vagy katonai természetű lesz-e, avagy esetleg ezek valamiféle kombinációjaként jelentkezik majd.
Az atlantista kurzus felülvizsgálatát azonban nemcsak a Kül- és Védelempolitikai Tanács jelentése tartotta indokoltnak. A nyugatos irányvonal korrekcióját a politikai osztály számos csoportja próbálta már ekkor elérni. Ráadásul ez már az az időszak, amikor Moszkva egyre kevésbé tudja kivonni magát a délszláv válság nemzetközi közreműködést igénylő rendezéséből. És épp e válság körüli oroszországi diskurzus közelíti majd egymáshoz a politikai osztály különböző csoportjainak korábban egymástól oly távol álló külpolitikai elképzeléseit és segíti a stratégiai egyetértés kialakítását. Igaz, e konszenzus létrejöttében később jelentős szerepet játszik majd a NATO keleti bővítésének ügye is. Mindazonáltal az elit különböző, számos kérdésben továbbra is egymással szemben álló csoportjait mégiscsak a délszláv válság körüli párbeszéd indította el a konszenzus felé.
Ugyancsak ehhez az időszakhoz tartozó fontos fejlemény – és egyben jól példázza Moszkva Európa felé fordulásának megannyi nehézségét – az az Európa tanácsi döntés, amellyel 1994 decemberében az első csecsen háborúra hivatkozva a tanács felfüggesztette Oroszország felvételét.
A nyugatos irányvonal felülvizsgálata
Az 1993 végétől érzékelhető külpolitikai korrekció valódi okai nem a délszláv válságban keresendők. A balkáni válság legfeljebb csak apropó. Olyan alkalom, amely segített abban, hogy a politikai osztály „feldolgozza” a korai orosz külpolitika teljesítménye miatt érzett csalódottságát. Ez a csalódottság bizonyos értelemben előrelátható volt. Nem történt más, mint hogy az aránytévesztő és illúziókkal teli kezdeti várakozások 1993 őszére önmaguk ellen fordultak. Ennek talán leglátványosabb példája a korai nyugatos elkötelezettségű orosz külpolitika Egyesült Államokkal remélt új típusú, a felek egyenrangú stratégiai partnerségén nyugvó elképzelésének kudarca. Washington a gazdaságilag jelentősen meggyengült Oroszországot csak mint „kisebbik” és „irányított” partnert volt hajlandó elfogadni. Moszkvát viszont nem elégítette ki ez a szerepkör. És ez alighanem a stratégiai partnerség aszimmetriáján túl más körülményekkel is összefüggött, hiszen a legyengült és politikai értelemben konszolidálatlan Oroszország még ettől az egyenlőtlen együttműködési formától is számos presztízselőnyt remélhetett. A korai „nyugatos” kurzus revízióját nehéz lenne – már csak kronológiai okokból is – kizárólag a NATO-bővítéssel, illetve annak 1994. januári brüsszeli bejelentésével magyarázni. Kezdetben alighanem más okok játszottak ebben közre.
Valószínűleg ilyen oknak tekinthető a nyugati hatalmak korai balti politikája és az oroszországi gazdasági reformok érdemi támogatásának elmaradása. Ráadásul ezeket a negatív tapasztalatokat éppúgy lehetett kötni Nyugat-Európához, miként az Egyesült Államokhoz. Ilyen előzmények után némiképp váratlanul hatott 1994 nyarán Moszkva Európai Unióval kötött megállapodása. A felek partnerségéről és együttműködéséről rendelkező terjedelmes dokumentum előkészületei és szövegezése ugyanis egy olyan periódusban történtek, amikor Moszkva még nem Nyugat-Európában látta első számú partnerét, és talán azzal sem volt igazán tisztában, hogy nemzetközi pozícióit hosszabb távon sokkal inkább fenyegetik esetleges gazdasági, mint katonai elszigetelődésének következményei. És bár már akkor is meghatározó tételnek számított Oroszország gazdasági kapcsolatrendszerében az EU 12 tagállamával lebonyolított kereskedelmi forgalma, a megállapodás mégis elsősorban politikai okokból volt fontos. Természetét tekintve lényegében illeszkedett azokhoz a késő szovjet korszak idején kötött megállapodásokhoz, amelyek mindenekelőtt politikai tekintetben próbálták rendezni Moszkva és az Európai Közösség kapcsolatát. Ezt a sort – 15 évi tárgyalások után – az az 1988. júniusi megállapodás nyitja, amelyben az Európai Közösség és a KGST kölcsönösen elismerik egymást. Maga a Szovjetunió csak a következő évben köti meg első megállapodását az Európai Közösséggel a kereskedelmi és gazdasági együttműködésről. Ez a szerződés biztosítja majd a legnagyobb kedvezmény elvének kölcsönös érvényesítését. És még létezik a Szovjetunió, amikor megállapodás születik az EU végrehajtó szerve, az Európai Bizottság moszkvai képviseletének felállításáról. Az 1994-es megállapodás, amely majd csak 1997. december 1-jével lép életbe, mindenekelőtt azért érdemel figyelmet, mert megteremti a felek közti magas szintű és rendszeres politikai dialógus lehetőségét. És ezzel a lehetőséggel Moszkva – kiváltképp Putyin idején – megpróbál majd igen intenzíven élni.
1994 elején azonban még másfajta szükségletek és szempontok irányították az orosz külpolitikát. Ez az a periódus, amikor a Nyugathoz fűződő kezdeti remények teljesületlensége rövid időn belül elbizonytalanította az orosz külpolitika atlanti orientációját, és ismételten föltámasztja a Nyugat megítélésének kétértelmű hagyományait. Ezt a folyamatot csak tovább erősítette a NATO keleti bővítésének ekkor már mind nyilvánvalóbbá váló közeli perspektívája. Oroszország – miként ez a Kül- és Védelempolitikai Tanács első jelentéséből is kitűnik – soha sem volt érdekelt abban, hogy a kelet-közép-európai államok bármilyen szélesebb biztonsági rendszer tagjává váljanak, amennyiben az Moszkvát nem fogadja be. A NATO esetleges keleti bővítésével kapcsolatos rosszallását az orosz vezetés először ’93 késő nyarán jelezte. A történet már-már anekdotába illő, és bizonyos mértékben önmagában is jól példázza Moszkva mind a NATO-val, mind Kelet-Közép-Európával kapcsolatos politikájának bizonytalanságait. A történet kiinduló epizódja, hogy Jelcin augusztusi varsói látogatása során kijelentette: megértéssel fogadja Lengyelország NATO-csatlakozási szándékát. Utóbb ez az álláspont bekerült az augusztus 25-én kiadott lengyel–orosz közös nyilatkozat szövegébe is. Jelcin azonban visszatérve Moszkvába – nyilván környezetének hatására – felülvizsgálta álláspontját, és szeptember 15-én bizalmas levélben ismertette aggodalmát az amerikai elnökkel és az európai nagyhatalmak vezetőivel. Mindenekelőtt kifejezte egyet nem értését a kelet-közép-európai államok NATO-felvételét illetően. Egy ilyen döntés – érvelt az orosz elnök – értetlenséget és elutasító reakciókat keltene az orosz társadalom jelentős részében, minthogy nemcsak az ellenzék, de a mérsékelt politikai csoportok is az ország ismételt elszigeteléseként értékelnék. Oroszország – állította Jelcin – azt szeretné, ha olyan helyzet jönne létre, amikor Moszkva és a NATO kapcsolatai valamivel szorosabbak lennének, mint Brüsszel és a kelet-közép-európai államok viszonya. Oroszország tehát a NATO-hoz nem mint ellenséghez viszonyul, épp ellenkezőleg: Moszkva szeretne közelebb kerülni a katonai szervezethez, de nem akarja, hogy Kelet-Közép-Európa államai a szervezet tagjai legyenek, mert ez azt jelentené, hogy a térség államait Moszkva többé nem tekinthetné sem Oroszország biztonsági övezetének, sem pedig olyan zónának, amelyben érvényesíthetné sajátos jogait és érdekeit. Ez meglehetősen egyenes beszéd volt, ha leszámítjuk azt az apró körülményt, hogy minderről elfelejtették Varsót is tájékoztatni. Egyébként ez a hozzáállás – hogy tudniillik Moszkva nem a térség államaival érzi indokoltnak megtárgyalni a térségre vonatkozó problémákat – gyakorlatilag végigkíséri az évtized orosz politikáját.
Oroszország NATO-val kapcsolatos korábbi, 1993 őszét megelőző türelmét és látszólagos közönyét legalább négy körülmény magyarázta. Moszkvában sokáig úgy érzékelték, hogy a bővítés nem több távlati tervnél, így amikor végül napirendre kerül, Oroszország feltehetően maga is rendelkezni fog azokkal a képességekkel, amelyek lehetővé teszik majd felvételét. Ráadásul Moszkva – miként utaltunk rá – sokáig a Nyugat jóindulatának és bizalmának elnyerésével volt elfoglalva, így aligha szánhatta el magát a bővítési terv nyílt ellenzésére. Végül, de nem utolsósorban, a kelet-közép-európai régió Moszkva számára radikálisan veszített stratégiai jelentőségéből. 1993 őszére azonban kiderült, hogy a bővítés belátható közelségbe került, miközben Oroszország felvételi esélyei (ha voltak egyáltalán ilyenek) aligha megalapozottak.
Számos, részben korábban már érintett körülmény játszott közre abban, hogy az előző év reményekkel és illúziókkal teli orosz külpolitikai kurzusa 1993 második felétől mind szembeötlőbben módosult. A nyugati hatalmak korai balti politikáján és az orosz gazdasági reformok érdemi nyugati támogatásának elmaradásán túl még egy lényeges körülmény játszott közre abban, hogy Moszkva kezdte átértékelni nyugati kapcsolatainak jelentőségét. Paradox módon a külpolitika feltétlennek tetsző „nyugatos” irányvonalát épp akkor vizsgálta felül Oroszország, amikor megindult belpolitikai viszonyainak lassú stabilizálódása. Ahogy sikerült a parlament ’93 őszi szétlövetésével pontot tenni a politikai osztály különböző csoportjai közti küzdelemre, úgy vált mind kevésbé fontossá a győztes fél, vagyis az elnöki oldal számára a külvilág politikai támogatása. A belpolitikai viszonyok stabilizálódása önbizalmat, sőt némiképp új keletű öntudatot adott a „győzteseknek”.
1993 végétől fokozatosan változott Moszkva NATO-bővítéssel kapcsolatos nyilvános politikai retorikája is. Miután tarthatatlanná vált a bővítés távlati tervként történő feltüntetése, a megértő elfogadást fölváltották az elutasítás különböző formulái. 1994 nyarára a következő, kompromisszumnak szánt moszkvai ajánlat fogalmazódott meg: a NATO keleti irányú bővítése megengedhetetlen, ám a volt szocialista országok Európai Unióhoz történő csatlakozását Oroszország kész üdvözölni. E térség országainak stabilitása, gazdasági föllendülése ugyanis orosz biztonsági érdek. A régió államainak EU-felvétele nemcsak tovább stabilizálná gazdaságukat, de nyugati integrálódásuk bizonyítékául is szolgálna – érvelt Moszkva. Ez a koncepció először a Kül- és Védelempolitikai Tanács második, 1994 májusában közreadott jelentésében fogalmazódott meg. Az új jelentés több ponton is figyelmet érdemlő elmozdulást mutatott a korábbiakhoz képest. A tanács második elemzése az elszigetelődés homályos előrejelzését meghaladva az izoláció katonai dimenzióit kezdte hangsúlyozni. A NATO és Oroszország közti régiót már mint „félig demilitarizált sávot” tartotta számon. E köztes térség államainak NATO-hoz való csatlakozási szándékát ugyan nem minősítette, ám annak esetleges bekövetkeztét az orosz nemzeti érdekekkel ellentétesnek tartotta, amennyiben Oroszország kívül reked a katonai szervezeten. A Moszkvát kihagyó NATO-bővítés hatásainak kompenzálására – állította a jelentés – Oroszországnak fel kell készülnie, és meg kell találnia biztonsági és politikai érdekei európai képviseletének hatékony alternatív eszközeit. Ugyancsak erre az időszakra tehető, hogy Oroszország kezdett egy másik, a bővítést elhárítani hivatott gondolattal is előállni. Mégpedig azzal az elképzeléssel, hogy az EBEÉ/EBESZ vegye át azokat az összeurópai biztonsági szerepeket, amelyeket Moszkva megítélése szerint mindinkább a NATO szeretne magához kapcsolni. A kitartóan hangoztatott ajánlat azonban nem talált meghallgatásra.
1994 decemberére azonban ismét változott a helyzet. A visegrádi hármak felvételének ügye lényegében eldőlt – állították ekkor már Moszkvában –, ha pedig ez így van, akkor ehhez a helyzethez kell igazítani Oroszország politikáját, azaz olyan biztonsági garanciákat kell a NATO-tól kialkudni, amelyek Moszkvát kellő védettséggel ruházzák föl. Ilyen kikötés lehetne, többek között, a balti és FÁK-államok NATO-felvételének kizárása, az új NATO-tagállamok területén állomásoztatható csapatok és fegyverfajták korlátozása, a kalinyingrádi terület sérthetetlenségének elismerése, az európai békefenntartás ügyének EBESZ-felügyelet alá történő teljes körű áttelepítése, Oroszország fejlett haditechnikához jutásának biztosítása és tartózkodás Moszkva hagyományos haditechnikai piacainak politikai (nem gazdasági) eszközökkel történő elzárásától.
Körvonalazódott azonban ezzel párhuzamosan egy másik álláspont is. Ez az előbbiekkel számos vonatkozásban ellentétes politikai magatartás követését tanácsolta. Ha a nyugati hatalmak ilyen durván figyelmen kívül hagyják az orosz érdekeket – fejtegette e koncepció –, akkor itt az ideje, hogy Moszkvában leszámoljanak mindenfajta Nyugattal kapcsolatos illúzióval, és Oroszország csak és kizárólag a saját külpolitikai érdekeit szem előtt tartva alakítsa ezentúl politikáját.
Moszkva az 1994 őszén kirajzolódott két álláspont közül az előbbit választotta, és külügyminiszter-helyettesi szinten ’95 februárjában bizalmas tárgyalásokat kezdett az Egyesült Államok külügyminisztériumával. Az orosz részről szigorúan bizalmasan kezelt tárgyalások tényét azonban az amerikai fél kiszivárogtatta, és ezzel jelentős belpolitikai hullámokat keltett Moszkvában. Moszkva ettől a pillanattól kezdve következetesen tagadta, hogy a NATO-val folyó tárgyalások bármiféle kompenzációs tervről vagy akár csak annak elemeiről szóltak volna. Már akkor világos volt, hogy ha végül megszületik az egyezség Oroszország és a NATO közt, azt Moszkva semmilyen körülmények közt nem lesz hajlandó nyilvánosan valamiféle kompenzációként elismerni.
1995 nyarára – a februári kudarc nyomán – ismét csak módosult Moszkva bővítéssel kapcsolatos politikája. Oroszország ezentúl megpróbálta még a látszatát is kerülni annak, hogy Moszkva a kelet-közép-európai térségre bármilyen formában is nyomást gyakorol. Az új taktika jegyében a régió államainak NATO-csatlakozásra vonatkozó döntését többé nem bírálta, helyette annak ésszerűtlenségét hangsúlyozta. Moszkva új bővítésellenes offenzívája azokat a befolyásos csoportokat célozta meg – mind a döntéshozó NATO-országokban, mind a felvételüket kérő kelet-közép-európai államokban –, amelyek különböző okok miatt már akkor, 1995-ben kétségeiket fejezték ki a csatlakozással kapcsolatban. Voltaképpen egy olyan helyzet kialakítása volt a cél, ahol a NATO-bővítés folyamatos – mindinkább elbizonytalanító és megosztó – diskurzus tárgya. Mindazonáltal az orosz magatartás legfeltűnőbb jegye az volt, hogy 1995 derekáig elszigetelődésének csaknem kizárólag katonai dimenzióitól tartott, jóllehet már középtávon is súlyosabbaknak tűntek gazdasági integrálatlanságának következményei.
Az „átfogalmazott atlantizmus” évei
Mint láttuk, Moszkva nem mindig utasította el mereven az atlanti szervezet keleti kiterjesztését, ám a vita érdemi szakaszában – 1994 és 1997 között – annak ellenzése az orosz külpolitika valóságos rögeszméjévé vált. Ennek a kitartó és elszánt orosz ellenállásnak több oka is volt. Ám ezek az egymással összefüggő, elutasításra késztető körülmények a NATO-bővítés körüli vita különböző szakaszában más és más hangsúllyal jelentkeztek. Az 1996-os elnökválasztást követően az alku, vagyis a „mi mit kapunk cserébe?” kérdése vált a meghatározóvá. Így próbált az új tulajdonosi csoportok által uralt hatalmi elit hozzájutni azokhoz a gazdasági előnyökhöz és engedményekhez, amelyekhez 1992-ben – Oroszország első atlantista periódusában – nem tudott hozzáférni, ám az 1994-től kibontakozó stabilizáció nyomán egyre inkább érzékelte azok hiányát.
A moszkvai megegyezési készség azokkal a jelentős gazdasági és belpolitikai változásokkal állt kapcsolatban, amelyek a ’90-es évek derekán játszódtak le. Az 1994 nyarától felgyorsuló privatizációs folyamat nyomán olyan jelentős új tulajdonosi csoportok jelentek meg az orosz politika színterén, amelyek mind nyilvánvalóbban és egyre közvetlenebbül tartottak igényt az orosz bel- és külpolitika irányítására. Némi túlzással azt lehet állítani – és ennek látványos bizonyítéka volt a ’96-os elnökválasztás „levezénylése” és a hatalom azt követő újrafelosztása –, hogy az állam közhatalmi funkcióinak különböző tulajdonosi csoportok általi „privatizálása” többek között ahhoz kellett, hogy a nemzetközi összehasonlításban még nem elég erős orosz nemzeti tőke külpiaci mozgását és lehetőségeit az állam politikai eszközeivel segítse. Az államhatalom „magánosítását” végrehajtó új orosz tulajdonosi csoportok nem új konfrontációt, hanem gazdasági mozgásteret akartak. Nem véletlen, hogy 1996-tól mind nyíltabban fogalmazták meg befolyásos politikai tanácsadói körökben, hogy a valódi kompromisszum a NATO-bővítés kapcsán nem elsősorban katonai és biztonságpolitikai engedményekben fejeződhet majd ki (bár az erről folyó tárgyalások jelentőségét nyilván senki sem vonta kétségbe), hanem Oroszország piacra engedésében, a fejlett technológiák piacának Moszkva mint vásárló előtti megnyitásában, a kommunikációs forradalom legújabb vívmányaiba történő bekapcsolásában, az Európát behálózó nagy közlekedési és szállítási korridorok minél gyorsabb közös kiépítésében és más gazdasági természetű együttműködésben.
Az orosz magatartás 1996 őszétől világosan kirajzolta Moszkva ismételt, ám újra is fogalmazott „nyugatosságának” lényegét. Ez egy olyan sajátosan „átfogalmazott atlantizmus” volt, mely a Nyugattal ütközve, de végső soron mégis csak Nyugatra tartva kívánta Oroszország világgazdasági visszailleszkedését politikai eszközökkel segíteni.
Biztonsági és gazdasági kondíciók „csereberéje” jellemezte a NATO-bővítésről folyó tárgyalássorozat utolsó szakaszát. Ennek a „kombinált” diskurzusnak volt fontos állomása az orosz miniszterelnök, Viktor Csernomirgyin ’97 elején tett washingtoni látogatása. A kormányfő több mint 30, főként gazdasági természetű megállapodást írt alá amerikai partnereivel. Már akkor látható volt, hogy folyik a jövendő NATO–orosz megegyezés szorosan vett katonai és biztonságpolitikai kérdéseket rendező alapdokumentumának gazdasági „körülpárnázása”.
A gazdasági alkuval párhuzamosan 1997 elejétől megkezdődött az intenzív katonai és biztonságpolitikai párbeszéd is. A Solana–Primakov-találkozók mozgástere azonban felettébb korlátozott volt, és a „nagy alkunak” csak egy részét, mi több, talán nem is a legfontosabb részét jelentették. De túl mindezeken, beindult még egy folyamat: egyre érzékelhetőbbé vált az a fajta médiabeli váltás, mely egy mindinkább közeledő NATO–Oroszország megegyezés elfogadására készítette föl az orosz közvéleményt.
A politikai áttörést kétségtelenül az amerikai és az orosz elnök 1997 márciusában megtartott helsinki találkozója hozta meg. Lényegében három kérdésben sikerült megállapodniuk, de ez elég volt ahhoz, hogy elháruljanak a végső megegyezés előtt álló akadályok. Egyrészt mindkét fél kinyilvánította készségét a NATO és Oroszország viszonyát átfogóan rendező charta kidolgozására és aláírására. Másrészt Moszkva lehetőséget kapott arra, hogy különleges, intézményesített kapcsolatot alakítson ki a NATO-val. Harmadrészt az amerikai elnök ígéretet tett arra, hogy kormányzata segíti Oroszországot a világgazdaságba történő visszakapcsolódásában. Ennek elemeként Washington fölajánlotta, hogy támogatja Moszkva felvételét a Világkereskedelmi Szervezetbe, a WTO-ba. Oroszország arra is ígéretet kapott, hogy az Egyesült Államok megpróbálja elérni a világ legbefolyásosabb államait tömörítő G–7-es csoport kibővítését. És végül, de nem utolsósorban, Clinton fölajánlotta kormányzata közreműködését az amerikai magántőke figyelmének Oroszország felé fordításában.
A NATO és Oroszország közt 1997. május 27-én megkötött párizsi megállapodást az oroszországi elit külvilág iránt nyitott és együttműködésben érdekelt – leginkább az új magántulajdonosi osztályhoz tartozó vagy azzal közösséget vállaló – csoportjai egyértelműen üdvözölték. E csoportok súlya és befolyása 1996 nyarától meghatározó módon irányította Moszkva politikai magatartását. Végső soron a magántulajdonosi csoportok megerősödése állt Oroszország második, „átfogalmazott atlantizmusának” hátterében.
Feltételezni lehetett, hogy miután lezárultak az Oroszország–NATO-viszonyt rendezni hivatott tárgyalások és megtörtént a három kelet-közép-európai tagjelölt hivatalos meghívása, módosulni fog Moszkva Európa-politikája. Valószínűnek látszott, hogy az orosz magatartást ezen túl elsősorban gazdasági szempontok irányítják majd. Kelet-közép-európai politikájára pedig mindenekelőtt az üzleti megkapaszkodás és pozíciónyerés lesz jellemző. Az orosz állam 1998-as pénzügyi megroppanása és az elit Nyugattal kapcsolatokat kereső csoportjainak látványos háttérbe szorulása azonban radikálisan új helyzetet teremtett. A pénzügyi kollapszus nyomán lejátszódó változások, a hatalmi elit „átstrukturálódása” nemcsak Kelet-Közép-Európa vonatkozásában teremtett másfajta helyzetet, de láthatóan ez az új szituáció ideiglenesen átalakította Moszkva külpolitikai magatartásának egészét is. A jelcini korszak ’98 augusztusával kezdődő hosszú végjátéka Moszkvát a nemzetközi politika mindinkább kiszámíthatatlan szereplőjévé tette. A Kreml joggal hivatkozhatott arra, hogy az 1999 márciusában Kis-Jugoszlávia ellen a Biztonsági Tanács felhatalmazása nélkül indított NATO-támadás a nemzetközi jog normái szerint agressziónak minősül, csak éppen eközben elhallgatta, hogy a BT-t megkerülő nyugati magatartás jórészt épp neki köszönhető. Annak az akkor már egyre feltűnőbb orosz részrehajlásnak, amely hosszú heteken át nem volt hajlandó tudomást venni a koszovói albánokat ért súlyos atrocitásokról. Szerencsére az utolsó politikai tartalékait felélő orosz elnök és közvetlen környezete volt annyira józan és ügyelt arra, hogy az orosz–nyugati viszony még ebben az átmenetileg feszültté váló helyzetben se szenvedjen gyógyíthatatlan sebeket. Így az átmeneti bizalmi válságon túl jóvátehetetlen döntések és kifakadások nem terhelték meg e kapcsolatrendszert. Sőt, igen beszédes az a tény, hogy miközben Oroszország és a NATO viszonya rendkívül feszültté vált, aközben újabb fontos fejleménnyel gazdagodott Moszkva EU-s kapcsolatrendszere. 1999 júniusában ugyanis az Európai Unió nyilvánosságra hozta Oroszországgal kapcsolatos politikai magatartásának programját, az ún. kollektív stratégiát, amelyre válaszként októberben Moszkva is közreadta a következő évtizedre vonatkozó európai terveit. Mindazonáltal a Jelcin helyére lépő új elnöknek nem jutott könnyű örökség.
Putyin európai fordulata
A jelcini örökség mind bel-, mind külpolitikai tekintetben komoly nehézségekkel állította szembe Putyint. Ezek közül is talán a legsúlyosabb problémát a második csecsen háború jelentette. A még Putyin miniszterelnöksége idején megkezdett újabb kaukázusi katonai beavatkozás – szemben az első háborúval – elsősorban külpolitikai nehézségeket okozott. Putyin korai nemzetközi fellépéseinek meggyőző erejét mindenekelőtt a csecsenföldi háború és az elnök titkosszolgálati előélete vetette vissza jelentősen. A bizalmatlanság eme tehertételeitől nehéz volt szabadulni, annak ellenére, hogy a putyini külpolitikát kezdettől feltűnő józanság jellemezte. 2000 tavaszától rendkívül határozott az a moszkvai törekvés, hogy elsősorban Európa kulcshatalmaival alakítson ki korrekt és a kölcsönös bizalomra épülő kapcsolatokat. Putyin nagyon gyorsan végiglátogatta Berlint, Párizst, Madridot, Londont és Rómát. Ezek a látogatások, noha önmagukban nem hoztak áttörést, kezdték oldani a Putyint körbefogó nyugati bizalmatlanságot. Az új elnök etatista belpolitikája először azokban az államokban keltett bizalmat, amelyek gazdasági kapcsolataik révén a leginkább érdekeltek az oroszországi üzleti és jogi viszonyok kitisztulásában. Nem véletlen, hogy Németország lesz az első európai hatalom, amelyik egyre megértőbben fordul az új orosz kurzus felé.
Putyin Európára koncentráló magatartása több körülmény következménye. Egyrészt a jelcini korszak végére egyértelművé válik, hogy az orosz és az amerikai képességek közt hatalmas szakadék tátong. Ezek a képességbeli különbségek nemhogy rövid, de még középtávon sem mérsékelhetők jelentősen. Következésképpen ez a súlyos aszimmetria még akkor is politikai félreértések és ütközések sorát generálja, ha a washingtoni adminisztráció a lehető legnagyobb jóindulattal van Moszkva iránt. Ha pedig ez a jóindulat és türelem hiányzik, mint ahogy ez az ifjabb Bush beiktatásával 2001 elején gyorsan nyilvánvalóvá vált, akkor jobb az orosz képességekhez közelebb álló partnerek után nézni. Arról már nem is beszélve, hogy az orosz gazdasági kapcsolatrendszer Moszkvát mindenekelőtt Nyugat-Európához köti.
Oroszország külkereskedelmének csaknem 40%-át évek óta az EU tizenöt tagállamával bonyolítja, míg a külföldi befektetések közel kétharmada származik az EU-országokból. Moszkva tehát mind politikailag, mind gazdaságilag, mind pedig technológiai értelemben elsősorban Európára számíthat. Putyin és környezete ezt felismerve a kezdet kezdetétől azon dolgozik, hogy Oroszországot Európa számára mindinkább elfogadható és kiszámítható partnerré tegye. Ezt a fajta moszkvai magatartást rövid időn belül nemcsak Berlinben fogadták megértéssel, de Rómában, sőt Párizsban is. Abban a Párizsban, ahol a moszkvai politika megítélése csecsenföldi háborúja miatt Európában talán a legkritikusabb volt. 2000 októberében Putyin már úgy ment Párizsba, hogy ott hosszú távra szóló óriás üzletet köt az orosz és a francia gázipari kolosszus. 2001 tavaszán, amikor rendkívül fagyossá vált Moszkva és Washington viszonya, a német kancellár volt az, aki mindent megmozgatott annak érdekében, hogy létrejöjjön az új amerikai elnök és Putyin találkozója. És nyilván az sem véletlen, hogy 2001 nyarán épp az olasz miniszterelnök vetette fel elsőként: itt az ideje komoly formában megnyitni Moszkva előtt NATO-tagságának perspektíváját. Berlusconi nyilatkozata után nem sokkal lényegében megismételte ezt az akkor már némiképp megértőbbé vált amerikai külpolitika egyik kulcsalakja, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója is. Hogy aztán rögtön csatlakozzék hozzá a német kancellár is.
Az Amerikát ért terrortámadások nem az orosz–európai viszonyt rendezték át, hanem Washington és Moszkva kapcsolataiban nyitottak új fejezetet. Kezdetben ez az új helyzet kifejezetten jól jött Moszkvának, hiszen párhuzamosan élvezhette európai és amerikai kapcsolatainak előnyeit. Az Irak körüli konfliktus azonban fokozatosan fölszámolja ezt a „kegyelmi” állapotot és egyre nehezebb mind Európa felé, mind pedig az Egyesült Államok irányában fönntartani a kölcsönös bizalom helyzetét. És amikor már nem halogatható tovább a választás, akkor Moszkva habozás nélkül Berlin és Párizs mellett köteleződik el. Putyin és környezete fontosnak és értékesnek tekinti Oroszország amerikai kapcsolatait, de még ennél is értékesebbnek az európaiakat, merthogy tudják: országuk modernizálása európai integrálódásuk függvénye. Ezért aztán az sem meglepő, hogy az orosz elit nyugatos szárnya 2001 végétől immár nyíltan beszél arról, hogy Oroszország stratégiai célja nem lehet más, mint az EU-tagság 15-20 éven belüli elnyerése.
(Sz. Bíró Zoltán történész, ELTE BTK Russzisztikai Intézet)