Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 9. szám, 2026. február 27.
KOVÁCS ZOLTÁN
A hét elején, vagyis jóformán napra pontosan Ukrajna orosz agressziójának negyedik évfordulóján Orbán Viktor magyar miniszterelnök a következőket írta az Európai Tanács elnökének: „Nem áll módomban semmilyen, Ukrajna számára kedvező döntést támogatni mindaddig, amíg nem térnek vissza a normalitás talajára.”
Egy ilyen kijelentésnek nem lehetséges épeszű indoka, mégis, az előzményekről annyit, hogy egy hónapja nem érkezik Ukrajnából kőolaj, az ukrán kormány pedig mindeddig nem tett határozott ígéretet arra, hogy a legrövidebb idő alatt kijavítják a megrongálódott vezetékszakaszt. Mint időközben kiderült, a Barátság kőolajvezetéket orosz drónok rongálták meg, ezt Moszkva sem cáfolta. A fent idézett levél az alkalomból íródott, hogy az unió vezetői, köztük Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke kedden utazott Kijivbe, épp az Oroszország által kirobbantott háború negyedik évfordulójára, ahol Ukrajna védelmi erejének erősítésére kilencvenmilliárd eurós hitelt szerettek volna bejelenteni. A hitel nagysága miatt, egyben az unió egységének kinyilvánítására lett volna fontos a kijivi út, Orbán azonban az előzetesen adott ígéretét végül is visszavonta, mondván, amíg Ukrajnából nem érkezik kőolaj, fenntartja a vétót.
Nem tudom, van-e morális mélypont a magyar kormány orosz agresszióval kapcsolatos politikájában, valószínűleg nincsen. Négy éve Putyin bejelentette, hogy orosz csapatok átlépték az ukrán határt, napra pontosan azóta tart Orbán Viktor taszító viselkedése. Az első pillanattól kezdve összevissza beszélt, a „stratégiai nyugalomtól” a „maradjunk ki a háborúból” jól hangzó, de üres jelszaván keresztül az „azt sem tudom, ki támadott meg kit”-ig. Nemrég eljutottunk a mélypontra: „Ukrajna az ellenségünk!” Ezt üzeni az életéért küzdő népnek, egy rettenetes áldozatokat hozó védekező országnak. Addig nem hajlandó a közös támogatásban részt vállalni, amíg „azok nem térnek vissza a normalitás talajára”. Orbán koponyájában a helyzet úgy áll, hogy van egy ország, Ukrajna, ahol négy éve éjjel-nappal könyörtelen háború folyik, hihetetlen véráldozattal, szenvedéssel, és vele szemben egy másik, ez Magyarország, amelyikben a legnagyobb probléma, hogy akár ezer forintra is fölmehet az üzemanyag ára, ha Kijiv nem engedi át az orosz kőolajat. Sőt!
Sajnos az az érzéketlenség, ami Orbánból árad, előbb-utóbb az egész országot rongálja, különösen úgy, hogy alapjában bizonyára ő maga sem ennyire rossz ember, de hogy ilyenné lett, az ma már fix. És ez a morális szabadesés továbbra is tart. Kormánypárti politikusok, környezetükben élősködő hivatalnokok kedvenc tétele, hogy a politika bizony könyörtelen: a politikusnak, ahogy mondják, a pillanatot kell uralnia, megragadni mindent, ami kell ahhoz, hogy fölül maradjon, hogy hagyjon maga után valamit. Nem egészen így van: Orbán tizenhat éve van fölül, és úgy alakult a helyzet, hogy mára tizenhat év után ez a legtöbb, amit elmondhat magáról és sikerként elkönyvelhet. Hogy tizenhat évig volt miniszterelnök. Kétségtelen siker, de mire jutott Magyarország? Nem sorolom föl, milyen mutatókban csúsztunk vissza másfél évtized alatt, mert hosszú és rettenetesen unalmas lenne. Végeredményben ott vagyunk, ahol voltunk, egy sor betelepített akkugyárról most kezd kiderülni, mennyire környezetpusztító hatásúak, milyen termelési kultúrát cipeltek be magukkal a világ olyan részeiből, ahol ilyen jellegű szabályok vagy nincsenek, vagy ha vannak, nagyon lazák. Időközben derült ki az is, hogy az itt dolgozók érdekérvényesítő képessége csekély. Most a gödi botrány tette világossá, hogy az ipartelepítő tényezők legfontosabbika a laza környezetvédelmi szabályozás, az Ázsiából verbuvált munkaerő alacsony bérátlaga, ami az általános bérszínvonalat is húzza lefelé, és a drága magyar ivóvíz, amiből ilyen akkugyár-telepítési sűrűség miatt hamarosan ipari víz lesz. Pedig mennyit küzdött a vízért Áder János köztársasági elnökként. Igaz, tekintete főleg nem a hazai vízkészletre szegeződött, inkább az elsivatagosodás veszélyeire fókuszált, így viszont jöhettek az akkugyárak szakmányban Iváncsától Gödig.
Ezt sikerült a tizenhat év alatt.
Az utóbbi négy év központi eleme az orosz–ukrán háború. Az 1848-as és 1956-os rossz történelmi emlékektől nehezen szabaduló nemzet egyszer csak azzal találta szemben magát, hogy az se úgy volt. Az ötvenhatos hősök fölöslegesen voltak hősök, a vezető párt politikai igazgatója szerint 1956-ból kiindulva a magyar kormány valószínűleg nem tette volna azt, amit Zelenszkij ukrán elnök csinált, amikor Putyin megtámadta Ukrajnát. Szerinte felelőtlenség volt a katonai védekezés Oroszországgal szemben. Ezen egy másfajta szabadságeszményen szocializálódott nép – amelyik úgy tudta, nem lehet büntetlenül lerohanni egy független államot – megütközött. Miközben pedig Európa és a világ népei elítélték Oroszországot, Orbán egyre megértőbb lett. Előszeretettel találkozgatott Putyinnal, két férfiember zavarba ejtő beszélgetései. Több százezer katona meghalt már, civilek tömegei pusztultak és menekültek, amerre láttak, a két komoly ember ült egymással szemben, és megvitatták a helyzetet. Nem látták ezt háborúnak. Egyre több európai vezető tartotta már Orbánt árulónak, és hát lássuk be: a mi kormányfőnk az európai egység igazi árulója. Most legújabban létrehozta az úgynevezett Patrióták uniós frakcióját, amiben olyan politikus, aki hazájában komoly tényező, alig van, viszont máshol nem jut neki hely a parlamentben. Határozott elképzelésük, hogy meg kell reformálni az uniót. Ez gyakran elővett recept: ha nincs szereped egy testületben, hozz létre egy másikat, és állj az élére. Gyakori, de ritkán sikeres, megjósolható, hogy ez sem lesz az, legföljebb átmenetileg magyarázza az ámokfutást. Donald Trump is legújabban létrehozott egy Béketanács nevű világszervezetet, amiről azt lehet tudni, hogy egyetlen örökös tagja van: Donald Trump. Öt európai tagja: Magyarország mellett Albánia, Bulgária és Koszovó, valamint Fehéroroszország. Ebből természetesen semmi sem következik, talán annyi, hogy tényleges Európa nélkül nincs világszervezet, Trump békéhez fűződő viszonya pedig több mint érdekes. Most épp Irán partjainál jár.
Putyin, akkugyárak, Patrióta frakció: ezek egyike sem sikertörténet, hát még együtt. Ráadásul minden napra jut valami, ami tovább rongálja a helyzetet. Ki emlékszik már arra a nemrég mondott zagyvaságra, hogy Clinton 1999-ben arra kérte Magyarországot, támadja meg Szerbiát. (De Orbán nemet mondott.) Minden napra jut egy ilyen, és egyre lelkesebben mondja a legnagyobb képtelenségeket is. Most normalitást kért Ukrajnától, különben gátolja az uniós támogatást. És addig-addig ügyeskedik, míg, bár ilyen veszély pillanatnyilag nincsen, tényleg belesodródunk egy konfliktusba.