A színészkirálynő és sírig hű gyilkosa – feltárulnak Bajor Gizi és Germán Tibor rejtélyes halálának titkai

A boncolás után már pontosan lehetett tudni, mi történt a nagy színésznővel és férjével, a tekintélyes orvosprofesszorral azon a 75 évvel ezelőtti tragikus napon, 1951. február 12-én. A nyilvánosságnak azonban nem árultak el semmit. A hatalom némán tűrte, hogy a legvadabb politikai feltételezések keringjenek belföldön szóban, külföldön írásban. Csak a forradalom után tárult föl a titok, akkor is több változatban. Máig íródnak cikkek, amelyek öngyilkosságként emlegetik Bajor Gizi előre megfontolt, igaz szerelem motiválta meggyilkolását.

„Elsősorban is a budapesti Nemzeti Színház ősrégi magyar családból való nagynevű művésznőjét” kívánták megnyerni maguknak a nyilasok is, de ő „az ellenállás élén állt”. Ezt írta Bajor Giziről az emigráció antifasiszta, demokratikus szárnyát képviselő Magyar Jövő 1945. március 21-én.

Az 1893. május 19-én született „ősmagyar” színésznő apja Németországból idevetődött sváb volt, Weiss von Hortenstein bárónő fia, az édesanyja pedig a félig olasz, félig szlovén Valenčič Ágnes. A Beyer családneve helyett is csak a színiiskolában parancsolták rá a Bayort, ami helyett később a j-s változatot honosították meg, de a színésznő a haláláig Bayornak írta a nevét.

A Németországban kiváló bányamérnöknek kiképzett, művelt és a lánya által istenített apa szerencsétlenségére Budapesten akart kávésként megélni. Ebbe többszörösen belebukott, a család többször tönkrement. Ők üzemeltették a jó hírű Báthory Kávéházat, amelyet azonban a kegyetlen tulajdonos bezáratott.

Egy időben ugyanabban a házban volt Beyerék lakása és kávéháza a Kálvin téren. Beyer Gizella itt nőtt fel. Már kétéves korában fellépett. Egy sámlin a babái előtt. Attól kezdve imádta produkálni magát. Persze a kávéházba is besegített. Felszolgált, kasszázott, amikor ráért. Írók és egyéb művészfélék nyüzsögtek körülötte a kávéházban. Jóban is volt az irodalmi világgal egész pályája során. Az írók versengve írtak rá szerepeket. Amikor bakfisként ellibbent a kártyaasztalok között, sokan bemondták a renonszot a figyelem elvonásának tisztességtelen módjára utalva. A kávés süldő leányán rajta is maradt a Renonszka becenév.

Katolikusnak keresztelték, az Angolkisasszonyokhoz járt gimnáziumba. Egy kínálkozó pillanatban, amikor a család anyagilag éppen a padlón volt, átsétált az Angolkisasszonyoktól a Színitanodába anélkül, hogy erről a családját értesítette volna. Egy ifjú költő hódolója szerezte meg neki Szép Ernő: Gyermekjátékok című, épp akkor elkészült versének a kéziratát. Azt adta elő a felvételin:

Kérem én még nem játszottam, / Nem játszottam, / Nem játszottam, / Játszani szeretnék mostan.

Út a színházi élet csúcsára

Szülei csak később tudták meg, hogy lányuk a Színitanodába jár, de nem nagyon bánták, mert már másodikos korában is kikérték őt kisebb szerepekre, és attól kezdve hozta a pénzt a családnak. Miután befutott, ő tartotta el a családot a pénzzel bánni nem tudó és 1919-ben már el is hunyt családapa helyett.

A Színitanoda után rögvest leszerződtették a Nemzetibe, bár a Vígszínház is bepróbálkozott. A Nagy Háború éveiben kezdődött a pályája, és az ifjú színésznő egycsapásra népszerű lett.

1919-ben, a kommün idején ő is járta a várost a színészek katonatoborzó csapatával. Az Operaház Vörös Katona Estjén Somlyó Zoltán Bölcsődalát szavalta: „Álmodj a szív vörös egéről! / Gazdaggá lett rongyos szegényről! / Álmodj a fényes napsugárról, / mely proletárszivekben lángol!” (Pesti Napló, 1919. április 6.)

Színészi pályájára kezdettől nagy hatással volt Hevesi Sándor. Júliát is az ő rendezésében játszotta el 1918-ban. A húszas évek elejétől, amikor Hevesi vette át a Nemzeti Színház vezetését és az ő színházfelfogása érvényesült, Bajor Gizi a színházi élet csúcsára repült. Hevesi rá építette a Nemzetit. Igaz, hogy egy évadra visszautasíthatatlan gázsival elcsábította a Magyar Színház, de tovább nem bírta a Nemzeti nélkül. Haláláig a Nemzeti tagja, 1928-tól örökös tagja maradt.

Az ország első számú színházának első számú színésznőjeként a színházi kánonban a nemzet legnagyobb színésznőinek sorába emelkedett Déryné, Blaha Lujza, Jászai Mari és Márkus Emília után ötödikként.

A nagy Ő

1920-ban feleségül ment egy ügyvédhez, a válása után egy bankigazgatóhoz, és már túl volt a második válásán és jó néhány viharos viszonyán is, amelyeket lelkesen követett a bulvársajtó, amikor 1933-ban felkereste Dr. Germán Tibor neves fülészprofesszort a fülgyulladásával.

Az orvosról és kettőjük történetéről ezt írja Magyar László András orvostörténész a WebDoki Fájdalmas történetek sorozatában (2018. január 12.):

„Germán tudományos szempontból négy területen alkotott maradandót: sikerrel kutatta az otogén fertőzések agyi komplikációit, az otolith élettanát és klinikumát és a vestibularis rendszer diagnosztikáját, emellett számos gége- és fülműtét technikáját is megújította. A két háború közti Budapest első számú gégészének számított, így nagyon sokat keresett. Ez lehetővé tette számára, hogy szegény betegeit ingyen gyógyítsa. Szűkszavú, zárkózott ember volt, 1933-ig szinte csak a szakmájának élt, ekkor azonban megismerkedett Bajor (Bayor) Gizivel, az ünnepelt dívával, és ez teljesen megváltoztatta az életét. Bajor Gizi hallása a 30-as évek elején megromlott, ez egyre jobban akadályozta a színjátszásban. Állítólag a telefonkönyv alapján, találomra hívta föl Germánt, aki próbált segíteni rajta. A színésznő azonnal beleszeretett kezelőorvosába, és ostromolni kezdte, színházjegyeket, üzeneteket küldözgetett neki, meghívta a fellépéseire. Állítólag fél év is eltelt, mire a gátlásos Germán végre beadta a derekát, és elment egy előadásra. Ettől fogva azonban minden este megvárta Gizit a színészbejáró előtt, majd megkérte a kezét. Néhány hónap múlva, 1933. július 21-én a lapok főcímben hozták Bajor Gizi és Germán Tibor házasságkötésének szenzációs hírét. /…/ A korábban viharos szerelmi életű, többször is elvált biszex, egzaltált színésznő társának szerepe látszólag tetszett neki, sokat mutatkoztak együtt, a korabeli Magyarország afféle celebjeivé váltak.”

Közéleti és politikai szereposztás

Bajor Gizi alapjában véve apolitikus filantrop volt. Megtette, amit kellett, ahhoz, hogy segítsen azokon, akiken lehet, és ne kerüljön halálos veszélybe, bár az utóbbitól nem volt messze.

Nyilván nem utasíthatta vissza a Corvin-koszorút 1930-ban. 1940-ben sem mondhatta, hogy nem vállalja a tagságot az Országos Mozgóképvizsgáló Bizottságban, vagyis a filmek vetítéséről, jelenetek kivágásáról döntő cenzúrabizottságban. Sok tagja volt annak a bizottságnak, a tényleges döntésekben nem a reprezentatív tagok, a dísznek beválasztott hírességek döntöttek.

Lehetővé kellett tennie a maga számára, hogy minél tovább folytathassa a Bajor-akciókat, a jótékonysági rendezvényeit, amelyeken műteremlátogatásokkal, egyéb programokkal összekötve gyűjtötte a pénzt rászoruló, különböző okokból, például a zsidótörvények miatt nyomorúságos helyzetbe került művészek számára. Ezek az akciók az ellenzéki hajlamú értelmiségiek, művészek összejövetelére is alkalmat adtak.

Ő szerzi meg a mentességet a zsidótörvények alól Horthy kabinetirodájában a Belvárosi Színház igazgatója, Bárdos Artúr számára. Mások ügyében is eljár, próbálkozik. Gutwillig néven zsidónak született, kikeresztelkedett férje munkaszolgálatos behívóját is elhárította, amíg tudta.

Még folyt a főváros ostroma, amikor Kellér Dezső a Népszavában 1945. február 7-én azt írja, hogy a Sztójay-kormány hatalomra jutása után Bajor Gizi már nem volt hajlandó fellépni. Sokkal később is felbukkant ez az állítás, amely nem felel meg a valóságnak. Bajor Gizi tovább játszotta A kaméliás hölgy főszerepét. Csak nem Jávor Pállal, hanem Szabó Sándorral, mert a színészkamara Jávort eltiltotta a fellépésektől.

Bajor Gizi csak a Szálasi-puccs után maradt távol a színpadtól, akkor viszont már főfoglalkozásban embereket mentett.

Bajorék villája a Pilsudski (ma Stromfeld Aurél) úton már az ostrom kezdetekor tele volt menekültekkel. Germán Tibor mellett első férje, Vajda Ödön is a villában bujkált, és még sokan mások, például Tamási Áron. A férjeknek külön, jól megépített búvóhelyük volt.

1945 után a Bajor-Germán házaspárt nem érték itthon politikai jellegű támadások. A színésznőt elhalmozták kitüntetésekkel. 1945-ben megkapta a Szabadságrendet, 1947-ben a Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét. 1948-ban ott volt az első Kossuth-díjasok között. 1950-ben elsőként kapta meg a Kiváló Művész címet.

A háború előtt felváltva játszott nagy művekben nagy szerepeket és kommersz darabokban rutinszerepeket. A háború után 1945. október 4-én lépett föl először Jean Cocteau Szent szörnyetegében, majd egymás után kapta a nagy szerepeket Shakespeare, Lope de Vega, Tolsztoj, Schiller műveiben. Ötvenes éveinek derekán játszott Anna Kareninát és Lady Millfordot az Ármány és szerelemben. Kommerszet már nem játszattak vele.

Megcselekedte, amit megkövetelt a párt.

A diktatúrát szentesítő 1949-es népfrontos választások előtt nyilatkozott a párt központi lapjában (Szabad Nép, 1949. május 12.):

Nem vagyok kommunista — kezdi a beszélgetést. — Azt szokták az ilyenre mondani, mint én, apolitikus lény. A színházban én is politizálok. Itt kommunista akarok lenni a munkában, viselkedésben, kollegialitásban, munkafegyelemben. /…/ Ismerkedem, nézem az új világot, amelyről tudom, hogy az én világom is. /…/ Vasárnap én is a Népfrontra szavazok.

1950 novemberében levezető elnökként szerepelt a Magyar Békekongresszuson. Be is választották a Béketanácsba.

Közben gondoskodott, akiről tudott. Közbenjárt félretett kollégák érdekében. Ő viselte gondját a 90 éves Márkus Emíliának. Lelkesen segített Gobbi Hildának először a Horváth Árpád Népi Kollégium, aztán a Jászai Mari Otthon és az Ódry Árpád Színészotthon megszervezésében, alapításában.

Dr. Germán Tibor a zsidótörvények által megtört pályája felívelt. Professzor lett a Pázmány Péter Tudományegyetemen, 1946-tól pedig az Orr-, Gége- és Fülgyógyászati Klinika igazgatója volt.

Betegség, halál, titkok

1950 szeptemberében újból jelentkezni kezdtek a színésznőnél a kétoldali krónikus középfülgyulladás fájdalmai. Dr. Germán megoperálta az egyik fülét, amit férjként nem tehetett volna meg, de megtette. Ettől kezdve a professzor folyamatos rettegésben élt: a felesége meg fog süketülni, elveszti a színpadot, amely nélkül nem tud élni. Konzultált kollégákkal, neves külföldi professzoroknak megküldte véleményezésre a felesége füléről készült röntgenfelvételeket.

Miután úgy vélte, hogy Bajor Gizi gyógyulására nincs esély, gondosan előkészítette kettejük halálát. Párját meggyőzte arról, hogy vitamininjekciókat kell kapnia, és reggelente valóban be is adta neki ezeket. Aláíratott vele egy üres papírt azzal, hogy valaki nagyon szeretne egy autogramot tőle. Nem volt ritkaság, hogy ilyen „biankó” autogramok készültek. Akkoriban létezett autogramkultusz, autogrampiac.

A Mai Nap (1944. március 4.) meg is írta, hogy a színésznők autogramjai közül Bajor Gizié ér a legtöbbet, három Szeleczky Zitát is megadnak érte…

Február 12-én reggel Dr. Germán Tibor a vitamin helyett hatalmas adag morfiumot adott be imádott feleségének, aki rögvest meg is halt. Bajor Gizi biankó aláírása fölé odaírta, hogy „Betegen nem lehet élni”, aztán magának is beadta a morfiumot, amely azonban nem ölte meg azonnal. A délelőtt folyamán rájuk találtak. Germán Tibor aznap este halt meg a Korányi Kórházban.

Másnap a Szabad Nép (1951. február 13.) Major Tamás nekrológja fölött a Nemzeti Színház közleményét adja, miszerint Bajor Gizi „gyógyíthatatlan betegségben tragikus hirtelenséggel elhunyt”. A tragikus hirtelenség az öngyilkosság eufemisztikus megnevezése volt, és annak okát is megadták: gyógyíthatatlan betegség. Így jelezték, hogy a tragédiának semmiféle politikai oka, háttere nem volt.

Tényleg nem volt, de ebben akkor még nem lehettek biztosak.

Február 13-án még valóban abban a tudatban lehettek az illetékesek, hogy közös öngyilkosság történt, amelynek a színésznő betegsége volt az oka. Három nappal később azonban már az illetékesek kezében volt a boncolási jegyzőkönyv, amelyből kiderült, hogy Bajor Gizi füle teljesen meggyógyult, nem volt nyoma semmilyen kóros elváltozásnak. Germán professzornak semmilyen valós oka nem volt az aggodalomra a feleségével kapcsolatban, ő azonban az elméje épségét fenyegető agykéregsorvadásban szenvedett, és ez okozhatta tévképzeteit, rögeszméit.

A hatóságok azt is megállapították, hogy az „öngyilkosság” okát megadó szöveg később és más tollal, más írással került Bajor Gizi aláírása fölé. Germán Tibor klinikai munkatársai beismerték, hogy érzékeltek mentális problémákat a professzornál. Ő egyedül már nem is vezetett le nagyobb műtéteket. Ezeket a mentális problémákat az üldöztetés éveinek utóhatásaként fogták fel és időlegesnek gondolták.

A kommunista hatóságok tehát a tragédia után néhány nappal már tisztában voltak azzal, hogy mi történt, de ebből semmit nem hoztak nyilvánosságra. Hatályban hagyták a betegség miatt elkövetett kettős öngyilkossági verziót. Nem szivárgott ki semmi sem a nyomozóktól, sem a családtól, sem a vizsgálatban részt vett orvosoktól – hét éven át!

Ám közben szárnyra keltek az országban a tragédiával kapcsolatos híresztelések. Némelyek tudni vélték, hogy agydaganat szörnyű kínjai elől menekült a halálba a színésznő. A legtöbben persze politikai okokat sejtettek a háttérben. Azt rebesgették, hogy az ÁVH tette el láb alól a házaspárt. Mások szerint egy emigrálási kísérlet meghiúsulása állt az öngyilkosság mögött. Angliába szeretett volna kijutni a házaspár, de a terv kitudódott, és a haláluk másnapján kellett volna megjelenniük az ÁVH-n.

A hatóságoknak volt egy nyomós okuk arra, hogy az öngyilkosság verzióját fenntartsák. Bajor Gizi ugyanis egyházi temetést kért halála esetére. A színésznő temetésén megjelent tízezrek előtt az akkori hatalom legfőbb ellenségének kikiáltott katolikus egyház temette volna el a nemzet színésznőjét, akit a párt a maga oldalán állóként jelenített meg a nyilvánosságban. Így azonban a színésznőnek oly kedves keresztfia, Vajda Miklós hiába kereste fel Esztergomban a katolikus egyház legfőbb illetékesét, hiába érvelt az öngyilkos Teleki Pál egyházi temetésével, az egyház – nyilván nyomás alatt – nem engedett, nem vállalta az „öngyilkos” eltemetését.

Politikai és más összeesküvés-elméletek

Az emigráció lapjai számára nem volt kétséges, hogy Bajor Gizit és társát a kommunista rendszer pusztította el. A Hungária (1951. március 2.) című müncheni lap kolumnás cikkben részletezi, miként taszították Bajorékat a sírba a hatóságok. Például: „Február 4-én a Nemzeti Színház altisztje csöngetett Bajorék lakásán. Egy szerepkönyvet hozott. Úgynevezett ’mai’ darab, ott is a legszörnyűbbek közül való. Mellette Major Tamás sorai: ’Gizikém, nincs tovább! Ezt a szerepet el kell játszanod Legfelsőbb utasítás: Ha visszaküldöd, vagy kibúvót keresel, a Nemzeti Színház kénytelen megválni Tőled”.  Nem kérdés, hogy Bajort mindenképpen be akarták vonni egy „mai tárgyú” darab előadásába, mint mindenkit. Major a nekrológjában említi is, hogy Bajor egy mai tárgyú darab eljátszására is készült, de ennek persze semmi köze nem volt a halálához. Mindamellett, amit addig vállalt, elbírt volna egy fellépést egy konjunktúradarabban, mint ahogy nem is volt olyan jelentős színész akkoriban, aki ne szerepelt volna ilyen színművekben.

Azt is írják a Hungária cikkében, hogy Germán csak névleg volt klinikaigazgató. Valójában átképzős politikai káderek dirigáltak neki. Ez sem igaz, Germán a legjobb munkatársait vihette magával a klinikára.

Cs. Szabó László ugyanitt így ír: „Nincs példa a múltban olyan türelmes gyilkosokra, mint a moszkoviták. Évekig, évtizedekig van türelmük, hogy egy nép színevirágát, lelki és szellemi elitjét, jó jellemeit, kipróbált hőseit a halálba küldjék. Ó, a világért se kergetik! Nem telne örömük a gyors pusztításban. Lassan tolják őket a morfiumig, kötélig, revolverig, lassan ropogtatva törik ketté a nép gerincét.”

Ugyanez a lap alig egy évvel korábban még így kommentálta Bajorék ajándékának karácsonyi megjelenését a színészek otthonában: „Az Abofort üvegekbe zárt forralt bort s ugyancsak kész borlevest árusít s az öreg Színészek Otthonában ezekből minden lakónak kiosztanak egyet-egyet — Bajor Gizi, Gobbi Hilda, Tolnai Klári (a nagy kommunista háromszög!) gyűjtési alapjából.” (Hungária, 1949. december 23. )

„Bajor Gizit, a legnagyobb magyar színésznőt és férjét halálba kergették Rákosiék” – ezzel a főcímmel jelent meg Göndör Ferenc cikke az általa szerkesztett lapban, Az Emberben (1951. február 17.). Göndör lapja a polgári szociáldemokratákhoz állt közel. Ő egy szakmája etikáját valamelyest tisztelő újságíró volt, és írása elején leszögezi: nem tudja, mi történt, amit leír, csupán feltevés. De annak markáns: „…esküdni mernék rá, hogy az ő igazi gyilkosuk a Sztálin-Rákosi rémuralom. Bajor Gizit és Germán Tibort az elbírhatatlan és egyre elviselhetetlenebbé váló bolseviki terroruralom kergette halálba. Csak úgy mellékesen a saját kezükkel mérgeztették meg őket morfiummal, de az igazi méregkeverő, Bajor Gizi drága életének valódi kioltója minden kétséget kizárólag az a szörnyűséges hullaszagú magyarországi atmoszféra, amely egyre fojtogatóbban nehezedik mindenkire, aki nem szerelmetes, hivő szolgája ennek az átkozott pestises kormányrendszernek.”

Peyer Károly lapja, a Szabad Világ (1951. február 20.) hasonló szellemben ír, de nem állítja be Bajor Giziéket ellenállónak, nem hallgatja el a rendszert támogató gesztusaikat, nyilatkozataikat: „Bajor Gizi nem hagyta el Magyarországot. Mit keressen egy magyar színésznő idegenben? Ám aki otthon marad, az kénytelen a kommunista vallásos rajongók s alacsony haszonlesők közé keveredni. Annak vállalnia kell mindazt, amit az otthonmaradás jelent, vagyis, előbb elhallgatni, amit gondol, később megszólalni és hazudni, végül hazudni, mint a vízfolyás. Az értelmetlen áldozat ma értelmetlen áldozat, semmi több. /…/ De néha elérkezik egy pillanat, mikor a lélek nem bírja tovább! Mikor eltelik attól a gyalázattól, amit ügyes gyilkosok önmagával szórattak saját fejére. Ekkor azonban már nincs kiút. Csak egy. A magyar földről magyar földbe vezető.”

Ki tudja, meddig hagyták volna tudatlanságban a hatóságok a nyilvánosságot, ha meg nem töri a csöndet Csathó Kálmán író, filmrendező, aki egy házban nőtt fel Bajor Gizivel, és rendezőként is találkozott vele a Nemzetiben.

Ő a Rátkai Márton Színészklubban öreg színészekkel beszélgetve elmesélte, hogy valójában mi is történt, és az 1957-ben a bulvár iránti igény csillapítása végett megindított hetilap, az Ország-Világ megírta, mit is mondott Csathó. Ugyanazt mondta, amit a hatóság már 1951 februárjában megállapított. Illetve hozzátette még: „A professzor családja többször figyelmeztette Bajor Gizit, hogy vigyázzon, mert férje kettős öngyilkosságra készül. Bajor nem hitt az aggályoskodóknak, bízott a férjében. És gyanútlanul érte a halál.” (Ország-Világ, 1958. április 2.)

Valószínű, hogy a lepel lerántása nem volt betervezve, az spontánul rántódott le.

Ez nagyon kellemetlen volt a Germán családnak, hiszen így a nemzet nagy színésznőjének halálért egyedül Dr. Germán Tibor lett felelős, belőle lett gyilkos. Jelentkezett is a professzor egyetlen Magyarországon élő testvére a lányával, és a Hétfői Hírekben (1958. szeptember 15.) előadták a maguk verzióját. Ők Germán Tibor naplójára hivatkoznak, amely rögzíti, mennyire kétségbeesett, reményvesztett volt a professzor, és milyen szörnyű fájdalmak gyötörték a színésztnőt, milyen nehezen tudta játszani már a szerepeit. A tragédia előtti estén érkezett meg egy német professzor levele, aki a röntgenfelvételek alapján azt állította, hogy nincs remény. Ettől Germán Tibor végképp szörnyű állapotba került.

Bajor Gizi azután, hogy figyelmeztették őt férje öngyilkossági szándékára, minden este átkutatta férje holmiját, megtalálta a német professzor levelét, ő is szembesült azzal, hogy nincs remény, és maga könyörgött a férjének, hogy ne legyen egyedül öngyilkos, ne hagyja őt magára, vigye őt magával a halálba.

Gizinek írt búcsúlevelekből idéznek: „Vigyázz magadra, mintha melletted lennék! Családi rendelkezésem nincs, ismered intencióimat.”  Hozzáteszik: „Lehet-e ezután kétség, hogy Tibor Gizi nélkül készült a halálra? Nem!”

Mi már tudjuk, hogy a német professzor közlése téves volt. Az általa jelzett elváltozásoknak a nyomát sem találták a boncoláskor. Nem tudjuk kizárni, hogy Bajor Gizi megtalálta a német professzor levelét, azt sem, hogy hitelt adott neki, és arra sincs bizonyíték, hogy nem maga kérte a férjét, hogy vigye magával a halálba.

De annak semmi értelme nincs, hogy a férj egyedül akarta volna itt hagyni az életben imádott párját, akiről azt hitte: pályája és élete szörnyű véget ér. Nincs magyarázat az előkészületekre, a biankó autogramra, a vitaminos injekciók rendszeresítésére sem. Egy kiszámíthatatlan mentális állapotban lévő férfi naplóját pedig nem lehet a valóság hiteles leírásának tekinteni.

Mindenesetre a fennmaradt bizonytalanság elég volt ahhoz, hogy itt-ott ma is úgy beszéljenek az 1951. február 12-i tragédiáról, mint amelyet megnyugtatóan sohasem tártak fel.

Sőt, előfordul, hogy még mindig páros öngyilkosságról beszélnek. (Ld. pl. 168 óra, 2016. december 22.) Mi több, a New York-i Magyar Élet (1977. január 1.) még két évtizeddel később sem tudja elengedi a politikai szálat, és Latinovits Zoltán halálát így kapcsolja össze Bajor Giziével: „Latinovits Zoltán nem tudott beilleszkedni a kommunista párt által irányított és kordában tartott színházi és színészi világba és végülis Bajor Gizi sorsában osztozott.”

Holott Latinovits Zoltán sorsa csak úgy kapcsolódott Bajor Giziéhez, hogy miután középiskolásként egy diákelőadáson lámpalázasan, a közönségnek háttal, beszédhibásan elmondta a szövegét, Bajor Gizi felkereste őt az előadás után, és lelkére kötötte, hogy legyen színész.