Bravúr

Nem becsüljük mi eléggé Horn Gyulát. Már rég a világörökség részévé kellett volna avatni. Nincs a világon még egy miniszterelnök, aki ennyire tudna lakosság lenni.

Az elsősorban alighanem félreértelmezett Mátyás király-legendákból táplálkozó országvezetési gyakorlat szignifikáns eleme például külvárosi fórumokon történő meglepetésszerű megjelenés, a kezdeményezés átvétele a fáradt és megkopott reflexű nyugdíjasoktól. Ilyenkor figyelhető meg a miniszterelnök csodás evolúciója: a Mercedes ajtaját mégis a büszke államférfi csapja be, de mintegy négy méterre az autótól már egy megroggyant közalkalmazottat látunk a szakszervezeti helyiség bejáratához közeledni, a pulpitushoz pedig már egy vézna, csirke far-háton élő, tetemes lakbérhátralékot és közműtartozásokat felhalmozott kisnyugdíjas lép, aki legott oly’ kemény szavakkal kezdi ecsetelni a szociálisan lemaradott rétegek életkörülményeit, hogy még a kerület legedzettebb kukázói is könnyes szemmel kukkeroznak a kövidinkás üvegbe.

Szebbnél szebb nyelvi alakzatok röpködnek a szomorú légben: „elfogadhatatlan”, „meg fogjuk vizsgálni”, „ellehetetlenít”, a „rendszerváltás vesztesei”, „nem szabad azonban elfelejteni”, s a többi, s a többi. Ezután általában a tartós növekedés feltételeinek megteremtésére terelődik a szó, mígnem eljön a csúcspont: merész ígéretek hangzanak el gyors egymásutánban. „A kormány asztalán fekszik”, „meg fogjuk oldani”, „nem fogjuk engedni, kérem szépen”, „rövidesen létrehozunk egy”.

Az ilyen ígéretek másodlagos hasznosítására majd a parlamentben nyílik mód, amikor is kész tényként tálalhatjuk azokat, és e finomnak éppen nem nevezhető csúsztatás segítségével tetszőleges témát (mondjuk egy bankprivatizációs botrányt) érintő ellenzéki fölszólalás gyalázható porba: „És szeretném fölhívni tisztelt képviselőtársam figyelmét, hogy sosem volt a tűzoltóknak ekkora és ennyire fényes rézgombjuk, mint éppen most.”

A lakossággal való szinte tökéletes azonosulásra kiváló alkalmat teremt, ha éppen agyonlövik az ország második legnagyobb sajtóbirodalmának főnökét, illetve azzal párhuzamosan példátlan gyilkosságsorozat zajlik. A miniszterelnök ilyenkor kifejezetten rossz bőrben, a félelemtől reszketve jelenik meg a parlament előtt, látszik rajta, hogy este nem mer az utcára menni, és már akkor is kirázza a hideg, ha a délutáni szürkületben kell metróra szállnia. „Ami ma Magyarországon van, az nem közbiztonság” – mondja ilyenkor a miniszterelnök, és lila ajkába harap, némán, könnyek nélkül sír, vádló pillantást vet belügyminiszterére.

Ez az a bravúr, amit nem értékelünk eléggé. Ha a világ bármely más miniszterelnöke mondana ilyet, annyit jelentene: „Négy éve vagyok kormányon, de annyira sem jutottam, hogy ne lőjék halomra a polgáraimat fényes nappal. Belátom, a teljesítményem ezen a téren nulla, a felelősség az enyém. Inkább külszíni fejtéseknél kellene hasznosítanom magamat bányalóként.”

De Horn Gyula szájából nem így hangzik. Sőt.

Uj Péter