Élenjáró

Csak győzze az ember kapkodni a fejét. Ahogy a magyar gazdaság gőzmozdonya tüzes pegazusként szeli át a jövő horizontját naponta átlag nyolcszor. De lehet, többször is.

Már nem is gyönge fény pislákol az alagút végén, hanem inkább az örök világosság fényessége ragyogja be a Mennyeknek kapujához vezető sétálóutcát.

Árpi bácsi elájul az újévi optimizmustól.

– Túl vagyunk a nehezén – sóhajt föl Gyula, ahogyan csak ő tud felsóhajtani: fáradtan, lemondóan, mintha miértünk nem is volna érdemes, aztán kelletlenül, némi unszolásra elismeri saját teljesítményét. Szerénykedik. Körülbelül másfél óránként tűnik föl valamelyik tévében (ennyiben megvalósította Antall József nagy álmát), jövőbe mutat, mint Kim Ir Szen, de féltő szóval óv is: ne éljük bele magunkat abba a nagy jólétbe, tartós növekedésre kell berendezkedni. (Olyasmi ez, mint amikor Ceausescu KB-határozatban figyelmeztetett a román lakosság túltápláltságának veszélyeire, és élelmiszersegélyt ajánlott az Egyesült Államok szegényeinek.)

Ázsiát már lehagytuk, ha nem vették volna észre. A nyomorult kis vágottszeműek jól ráfaragtak a primitív korporativizmusukra meg az anakronisztikus közösségiségükre, jöhetnének ide tanulni egy kis szabad piacot. Európához meg körülbelül tizenöt perc múlva csatlakozunk, mint a pusztaszabolcsi személy, de mit csatlakozunk!, úgy lehagyjuk őket, hogy Brüsszelből csak a kondenzcsíkot látják, megérjük még, hogy Hegyeshalomnál a kamionokban a mogyorószállítmányok alatt nem tamilokat, hanem félig halálra fagyott türingiai építési vállalkozókat találnak.

A leszakadó régiók kit érdekelnek? Egy kis káröröm erejéig foglalkozhatunk a csehekkel: tízszázalékos infláció, ötszázalékos áremelések – gusztustalan.

Csak kitartson a szilveszter éjjel föltankolt tavalyi benzin, meg be tudjam fizetni a negyven százalékkal emelt telefonszámlámat. Ha belegondolok egyfelől, piszok mázlim van, hogy sikert sikerre halmozunk. Ha belegondolok másfelől, nagyon hülye vagyok. Vagy inkább annak néznek.

Uj Péter