Humorcsirkevész

Vicces volna nekiveselkedni egy Miért beteg a magyar humor?-féleségnek, nem ló az vagy hongkongi csirke, hogy beteg legyen, és egyáltalán. Ha lemozgok egy éjszakai helyre, ahol az én embereim sörrel vagy fűvel áztatják magukat, biztosan vizesre röhögöm magam; ott nem lehet megmaradni, lövik a szabadrúgásgólókat egymás után, csavarodnak a pipába a lasztik, vidám az élet.

És megvannak az én embereim a sajtóban is, brilliáns szerzők hetilapoknál, magazinoknál, tíz-tizenötezer példányban, a legjobb magyarok, viccesek, szellemesek, lehet rájuk számítani. Mint ahogy megvannak az emberek az irodalomban, akik két szófordulattal lefordítanak a székről, bárhol, bármikor.

És vannak még embereim a föld alatt, munkanélküliek, haszontalanok, fénymásolt újságokat csinálnak maguknak, de olyanokat, hogy fáj tőle a rekeszizom.

Hol van akkor a humorcsirkevész?

Ha válságról, elöregedésről, betegségről, nyomorról, sanyarról beszélünk, akkor az intézményes humor válságáról/nyomoráról/sanyaráról tudunk beszélni, vagyis a humorintézményekéről, a populáris humoréról, ha úgy tetszik. Arról, hogy nem röhög az ország.

(Illetve pontosan, hogy röhög, csak nem a tábortűz körül, kart karba öltve, hanem kis csoportokban, szétszórtan, diaszpórában, enklávékban. A fénymásolt újságokat gyártó embereim viccei nem érdeklik a nagyközönséget, a nagyközönség nem is érti a vicceiket, nem érti a nyelvet. Mint ahogy a tízezres lapokban publikáló brilliáns szerzők humora sem milliók kenyere éppen.)

A kérdés innen, hogy miért baj, ha nem röhög az ország? Hogy nincsenek országos nevettetők? Hogy a TV1, 2 satöbbi műsorain minden szökőévben látni valami mosolyogtatót? Hogy a rádiók felháborítóan humortalanok? Hogy ha valaki országos viccet akar csinálni, abból mindig szánalmas erőlködés lesz? Hogy az országos hivatásos nevetettetők fáradt, megkeseredett emberek?

Nem baj, nyilván nem baj. Az egy főre eső humormennyiséggel nekem semmi bajom.

De.

Német tévéadókon szörfözve szoktam összefutni alig huszonéves, hátracsapott baseballsapkás fiúkkal; színpadon lökik a szöveget, a közönség majd meghal a röhögéstől. Egyetlen szót sem beszélek németül, semmit nem értek, mégis muszáj megállni egy pillanatra, olyan lendülettel, olyan erővel prédikálnak a gyerekek, olyan humora van a gesztusaiknak, az előadásuknak, olyan friss, energikus és hihető az egész; tehetséges embereket látok, semmi kétség.

Neue deutsche Hofik.

És ilyenkor föltűnő, hogy minálunk nem állnak színpadra huszonévesek nevettetni. Vagy akik állnak, sem nem mulatságosak, sem nem tehetségesek igazán. De hogy főműsoridőben nem keverednek országos tévécsatornára, az egészen biztos.

Hogy nincsen egy frenetikus emberünk.

Ha jól emlékszem, úgy tizenöt éve a Markos-Nádas volt frenetikus. Az ugatós-röfögős, prosztón ökörködős jelenetek, új hang, szék nem maradt szárazon. Hogy azóta… azt most hagyjuk.

Legközelebb Galláéknak futotta frenetikusságra, angol adaptációk (bár az enervált előadásmód jócskán levett), majd a saját szerzemények, elsősorban persze a Besenyő család, új humornyelv, műfajteremtés, ha úgy tetszik, tömegsiker, de az indokoltnál talán gyorsabb kifulladás.

Ha új hullámon kell törnöm a fejemet, eszembe jut még Fábry Sanyi, aki egyáltalán nem huszonéves, baseballsapkát fejére nem tenne, de csak néhány éve szállt be a humorista szakmába, és az ő az utolsó igazán igazán sikeres. Értelmiségi vonal, egyértelmű, szofisztikált disznólkodás, magabiztos mozgás altesti tájakon és magaskultúrában. Az ország legjelentősebb dumálója pillanatnyilag, jóllehet nem népfrontos dolog, inkább felsőfokú végzettségűeknek, harminc-negyveneseknek.

Karikatúrában például tudok nagyon jó új hullámot. A jó humorú és elegáns Nemes, a grafikailag is durva, kemény Czki, a filozofikus, intellektuális rajzviccektől a vaskos tréfákig skálázó Marabu (nemrég jelent meg albuma, tessék megvenni) meg az utolérhetetlenül morbid és durva Szmodis – hibátlan csapat. Befutottak, telerajzolják a napi-, heti- és vicclapokat. Az igaz, hogy legtöbbjük negyven felé vagy éppen túl a negyvenen. A halálán lévő szatirikus sajtó másik pálya. A Ludas Matyira kár szót vesztegetni, a négy-öt-hat éve még jól működő Hócipő vészesen elszürkült.

Egyetlen lap jelent némi reményt: a Kretén. A szerkesztők a lehetőségekhez képest tartják a politikai korrektség határait, de megpróbálják a legsúlyosabb, diákosan brutális poénokkal lebombázni a jórészt valóban diákokból álló olvasóközönséget. Részben az amerikai Mad magazin mintájára (és egyes részeinek fölhasználásával) készült újság legfőbb erősségei azok a karikaturisták, akikről már beszéltem. Itt bontakoznak ki igazán, itt merik elengedni magukat, itt nyúlnak olyan témákhoz, amelyekből a legjobb poénjaikat hozzák. Itt lehetnek súlyosan morbidak, illetlenek, durvák és szemtelenek. Itt nem kell tb-hiányról szóló cikket illusztrálniuk rendkívül szellemesen, nem kell parlamenti fölszólalásra reflektálniuk egy találó kis rajzban, nem kell százötvenedszerre adóellenőrrel hadakozó nyugdíjas nénit rajzolniuk.

Szívesen úgy tenne az ember, mintha nem is létezne, de nem szabad kifelejteni a hazai humorlapok legsikeresebbikét, azt, amely egy-két év alatt olyan példányszámot (állítólag hetvenezer körülit) produkált, amelyről más vicclapoknál álmodni sem mernek. Ez egy pronográf termékekkel is kísérletező kiadó terméke: a Móricka. Ha létezik aljahumor, ez az. Lejárt szavatosságú, ellenben rendkívül gusztustalan viccek, primitív de legalább bunkó rajzok, pornográfia, kevés cigányozás, buzizás, zsidózás, kis perverzió, pedofil felhangok. És még egyszer: hetvenezer példány. A nép vicce. Miről beszélünk akkor?

Mégis van csirkevész.

Uj Péter