Kurdok a mogyoróban

Bevillázódik a vasárnapi lecsó (utószezon), a konyhából extatikus női sikoly: fölverődött a tejszínhab!, igaza volt a Nők Lapjának, lassabban kell verni. Ezzel mindig baj volt, a tejszínhabbal mármint, az istenért sem verődött, keserves évtizedeken át, de most sikerült, így a NATO küszöbén.

Somolygok bele a lecsóba, hát persze, hogy fölverődött, a haladást nem lehet megállítani, tegnap a mérleghiány, ma a tejszínhab, holnap az infláció. Egy számjegyűre, meg van mondva. Nem kell csodálkozni. A hab csak apró csavar a modernizáció olajozottan működő gépezetében. Mintegy hab a tortán.

És akkor hirtelen fuldoklás, lecsószaft freccsen a szájból az asztalra meg a falra is (hisztérikus asszonyi reagálás, tejszínhab ide vagy oda), megáll a kézben a villa: „Kurdok a mogyoróban” – olvasom a lapban, próbálom visszatartani a gusztustalan röhögést, nem megy. Látom a kurdokat, ahogy Monsieur Suchard, a veszélyes elmebetegnek kinéző, idiotikus mosolyú csokoládészakács szépen elrendezi őket a mogyorók között…

Hehe, milyen vicces dolog. Élet, élet, kurd élet. Tucatnyi nyomorult, bepréselve a kamionba, több tonna mogyoró mögé, mázlijuk van, hogy még életben lekapcsolták őket Nagylaknál. Vidám. Most egy darabig elvannak menekültként, aztán vissza lesznek zavarva valamelyik hazájukba, Törökországba vagy Irakba, mindegy, mindenütt lövik őket, megszokásból, sportból vagy sima gyűlöletből, azért, mert ők a kurdok.

Nyilván minden vagyonukat odaadták az embercsempésznek, nyilván minden reményük abban volt, hogy eljuthatnak Németországba vagy Olaszországba, ahol aljamunkákon tengődhetnek, vagy kisstílű bűnöző válhat belőlük, fasiszta suhancok célpontja, puritán hentesmesterek megvetésének tárgya, szalonrasszista háziasszonyok réme.

Nem kérdés, hogy hol jobb nyomorogni. Nem kérdés, hogy skinheadek vagy géppisztolyok, hogy német börtön vagy iraki ideggáz.

A kurd csak akkor nem zavar senkit, ha éppen pusztítják.

Még az az udvarias érdeklődés sincsen, mint mondjuk a tibetiek iránt. Hogy menő nyugati értelmiségiek versenyt aggódnának néha. Hogy fölszólalnának, tüntetgetnének kicsit, szerveznének koncerteket, lepényevő-bajnokságokat, valamit. Mondjuk, a tibetiek ettől még ki lesznek pusztítva, mert vannak itt magasabb szempontok is, a világbéke nevű globális üzletág, milliárdos piacok, meghódítatlan területek az üdítőitaloknak és a dermatológiai világkongresszusokon megszületett krémeknek, csodálatos hatású mosószereknek, fölülmúlhatatlan fogkeféknek.

Apró kompromisszumok. Az ember nem hülye. Éljen a mennyei béke és a népek közötti testvéri kuss!

Hagyjuk. A fejlődés kerekét visszafele forgatni nem lehet. A kurdok is megtalálják helyüket előbb-utóbb a világpiacon. Az édesipar mindenképpen távlatos megoldásnak látszik. Jön a kretén Monsieur Suchard, rendezget, és önti a barna masszát.

A tejszínhab jó lett, csak lassan kellett verni, a gyerek megkapta a habverőt, lenyalás céljából.

Uj Péter