Kabát

Mászik rólam a hab lefele, lusta kígyó, legalább antibakteriális, gyilkolja azokat a kis izéket milliószám, vérfürdő, ha csak így nem, óvja a bőröm, a drága, közben. Melegszem a víz alatt, próbálom elérni a szükséges és elégséges testhőmérsékletet, működésre bírni a belső szerveket, aztán a végtagokat, agy most nem is kell.

Hajszárító-junkie vagyok, eltűnök félórára a meleg levegőben, megszűnök, átfúj rajtam a szél, a motoros passzát, ottragadok benne, csukott szemmel, szárítom le magamról a bőrt.

Kinn nyálkás, de viszonylag meleg. Ha kinézek, hideg, látnivalóan. De a hőmérő azt mutatja, hogy az évszakhoz képest enyhe. Sokéves átlag. Németh Lajos zakója.

De a nyálka a lényeg, a végre eső, hát kellett nekünk, most jó büdös, összerohadnak a levélhalmok, elkenődnek a kutyaszarok, kisebb folytonossági hiányokkal, egyenletesen borítják be a flasztert. Tegnap beleléptem egy félkilósba. Nem is tudom, hol tartanak ekkora kutyát.

Öltözni kéne, megállok félig a szekrényben, ezt a tükröt egyszer lebontom innen, Wartburg-féltengellyel, utálom, ha ilyenkor néznek, de szánalmas, Istenem, holnap este kigyúrom magam.

Jut eszembe, gyúrónadrág volna az évszakhoz illő, a Kárpátok környéki izomkultúra új vezérszimbóluma, olyan szürke-fehér takonymintákkal, rendesen gumizva, bokában meg bele a fehér Nikába, seggben húzva, lenn meg hadd lobogjon, karikalábak, fölül lenne a nagyonszekrény hát, így egészen hóemberszerűen lehetne róni az utcát.

(Öreg, kettéhúgyozlak, mint egy hóembert! – Kazinczy-díjas fenyegetés hozzá.)

Kabát kéne nagyon, nincs már évek óta, képtelen vagyok. Nem tűrök magamon idegen tárgyat, barátkozni meg nincs elég idő. Amire, addigra meleg. Meg aztán: csak be valami üzletbe, próba föl, aztán pengetni, két perc ismeretség után – kurvaság, nem megy.

Kósa Gyula jut eszembe, az autóvillamossági kistermelő, ahogy középzippzáras, elnyűhetetlen B 52-es igazi bombázódzsekijében artikulál a Híradóban: „pu-faj-kás, há-bo-rús-bű-nös…”. Istenem, milyen egyszerű neki.

Uj Péter