Népszabadság, 1997. július 2.
Szerda
UJ PÉTER
A képviselő a nagy pocakú emberek küszködős futásával tekert a villamos felé. Elhízott gyalogkakukk. A küszködés nagy része úgy keletkezett, hogy a képviselő azon küszködött, hogy ne látszódjék az ő küszködése, próbált volna egyenletesen lélegezni, meg egyenesen, peckesen mozogni, de ebből egy majdnem-hanyattesés-szerű haskitolós feszítés keletkezett igen erőteljes szuszogással kísérve. Mindegy.
A képviselő elérte a villamost, föllépett, belefújt a légtérbe, és biccentett. Félhangosan odaköszönt a villamos utazóközönségének. Mert egy képviselő, kérem szépen, tartsa a kontaktust a néppel. Ez így rendjén való: köszön, és a nép visszaköszön neki. Illetve, adott esetben a nép mégse. Valamiért. Nyilván, mert ez a nép, a villamosé, nem ismeri a képviselőt.
A képviselő ott dekkolt a peronon, fújtatott, a pulzusára is koncentrált – alighanem túl volt már egy infarktuson, de sportos alkat, bivaly ember, jól bírta –, sárga műanyag nyakkendőjét igazgatta, és kezdett elbizonytalanodni. Senki sem köszönt neki vissza. Senki sem ismerte. A képviselőnek ugyan minden négyzetcentiméterén látszott a nemzet ügyei iránti elkötelezettség: már úgy állott a sárga, lila mintás műanyag nyakkendője, úgy himbálóztak a szép fényes makkok a cipőjén, úgy világított a nejlonzoknija, úgy csillant a pártjelvény BKV-öltönyének zakóján, úgy rengett a nagy hasa futás közben, úgy tartotta a fejét, úgy kapaszkodott, úgy fityegett a barna műbor autóstáska jobb kezének csuklóján. De hiába.
Az Akadémiánál a képviselő szíve megkeményedett. Mereven, fölfelé vetett fejjel bámult kifelé a Széchenyi-szoborra, nyilván mindenféle analógiákba is belement, hogy ő is, a maga módján, jól fizető anyagbeszerzői állását otthagyva, a nép szolgálatjára, megérdemelne tehát ő több tiszteletet, ha szobrot nem is, habár…
A képviselő a nemzeti érdekek szem előtt tartásával szigorúan beletúrt hullámos, jámpecosan hátranyalt hajába. (Még nem ősz, csak őszülő. A képviselő igen jól tartotta magát, mondom, sportos, ha már egy infarktussal is.) Szikrákat szórt a szeme, sértődött volt, de roppant büszke. Megsebzett oroszlán BKV-öltönyben. Mélységes megvetéssel és erkölcsi fölénnyel szorította a kapaszkodót a Kossuth térig.
Az a nagy épület aztán teljesen meggyógyította, mint egy tömegközlekedési cézár, úgy lépett az ajtóhoz. Leszállás közben még rábiccentett az ajtónál álló tizenéves leányra. Az meg kicsit értetlenül, kicsit megbocsátóan mosolygott vissza rá, pont úgy, ahogy a hülyékre szokás.
Uj Péter