revizoronline.com, 2026. február 1.
RADNÓTI SÁNDOR
Krasznahorkai László: A magyar nemzet biztonsága / Magvető Kiadó
Már a 2025-ös Nobel-díj elnyerése után, az év végén jelent meg Krasznahorkai László új regénye, A magyar nemzet biztonsága. Kritikusa szerint Krasznahorkai régen nem írt ilyen érdekes és jelentős szöveget. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.
A magyar nemzet biztonságában Krasznahorkai László két alakot állít egymással szembe. Az első egy lepkeszakértő muzeológus, akinek külsejét egy veleszületett betegség, a nyaki csigolyák összenövése eltorzította. De mielőtt bármit megtudnánk életéről, körülményeiről, a regény így kezdődik: „Szerette mindazokat, akik a földön éltek, meg akik a fákon, a levegőben, a barlangokban, a folyókban, vagy az óceánok irdatlan mélységeiben, és a szeretetét nem tudta mérlegen súlyozgatni, hogy az egyiket jobban, a másikat nem annyira, mindenkit szeretett, és mindenkit egyformán, csodálatosnak gondolta és látta őket, de magyarázatot nemigen tudott volna adni rá, mivel föl sem merült, hogy egy ilyen kérdésnek az ő esetében volna bármi értelme…”
Itt áll előttünk tehát egy angyal, Krasznahorkai képzeletének a kezdet kezdetétől forgatott képződménye, de a lehető legátlagosabban, nem könnyítve a gyöngeelméjűség naivitásával, mint Valuskánál, nem súlyosbítva a jóhiszemű lassú gondolkodás átfordulásával a bosszúállás öldöklő démonába, mint Herscht esetében.
Krasznahorkai Nobel-beszédében szólt arról, hogy korunk angyalának nincsenek szárnyai. Igaz, az első angyalábrázolásoknál sem látunk szárnyakat; ez csak egy fizikai ráaggatmány, hogy könnyűszerrel közlekedhessenek Isten és ember között. Ám nincs üzenete sem, ami viszont már a tökéletes paradoxonhoz vezet, hiszen az angyal nem más, mint az üzenet. Hová tekinthetünk hát e rettenetes angelológiai deficit után?
Csakis a jó emberre. Heller Ágnes javaslatára egy veszprémi házfalon tábla emlékezik meg az ismeretlen jó emberről. „Sok emléket állítanak az ismeretlen katonáknak, akik az életüket áldozták a hazáért. Nem tudjuk, kik voltak, mit csináltak, mikor haltak meg. Így van ez az ismeretlen jó emberekkel is, az ő nevüket mások nem ismerik. A jó emberek tartanak bennünket életben. Ők azok, akik az idegenekhez is jók, és kizárólag a jóság motiválja őket.”
Heller ötletének egyik forrását elárulja, az ismeretlen katonát. De a másik is nyilvánvaló, a zsidó hitvilágból származik a legenda a harminchat (vagy más kabbalisztikus számú) igaz emberről, akik minden nemzedékben Ábrahám, Izsák és Jákob méltóságával élő rejtett cadikok, más néven lamedvovnikok, akiken a világ sorsa múlik.
A jó ember és az igaz ember nem teljesen azonos: vannak nem annyira jó igaz emberek, s vannak nem annyira igaz jó emberek. De ettől a nehézségtől eltekinthetünk, mert hősünk bizonyosan mind a kettő. Említhetnénk még a szenteket, s talán – a küldetés hiányának megszorításával – az apostolokat. Az bizonyosan igaz mindannyiukra, amit Kierkegaard az utóbbiról mond, hogy „soha nem juthat el odáig, hogy apostoli hivatását saját életének mozzanataként tudatosítsa”, vagyis a szent, az igaz és még a jó is kizárja az erről való tudást (értsd: e tudás önmagára való alkalmazását, a saját életben felismert életszentséget, jóságot, föltétlen igazságot, és ennek önélvezetét vagy elégtételét), mert olyan transzcendens – akár Isten nélküli transzcendens – területhez tartozik, amelyet „semmilyen immanencia nem asszimilálhat”.
Emberünket megverik egy buszon. Színtiszta gonoszságból, szórakozásból, megmagyarázhatatlan dühből. A fájdalom, a sérelem, szemüvege eltörése és hasonló veszteségek után fő gondja – külön bemegy ezért a rendőrségre –, hogy nyilatkozzék: nem tesz följelentést. Finoman van megoldva, hogy ebben semmi jóemberkedés, öntetszelgés ne legyen, csak egy – minden lebeszélés ellenére – határozott, empatikus döntés, hogy az erőszakos fiatalok elképzelt rossz sorát, amely a támadásra is magyarázat lehet, ne tetézze.
Egy másik epizód az igaz emberről tesz tanúbizonyságot. Szobatársát igazságtalan büntetésként az alagsorba költöztetik, s szolidaritásból ő is vele tart. Amikor az igazgató ezt lázító fegyelmezetlenségnek, lejáratásnak minősíti, ő nem „kiáll” hősleg, színpadiasan, hanem csak értetlen, s ugyanakkor halkan és nyugodtan elmondja a véleményét, hogy nem lehet így bánni emberekkel. Megint ugyanaz a vonás: a jó és igaz ember saját lényének immanens minőségeként egyikről sem bír tudomással.
Ennyi – belátható – elegendő is az „angyal” jellemzéséhez. Ha megsokasodnának az ilyen történetek, az tragikus komédia lehetne az angyal földi sorsáról, de Krasznahorkainak nem ez a célja.
Megjelenik a másik főalak, egy „Krasznahorkai László” nevű híres író. Krasznahorkai már a Zsömle odavan (írásunk itt) című felejthető etűdjében is szerepeltetett egy hasonnevű fiatal kobzost.
Itt azonban teljes terjedelmében az íróról van szó. Ennek semmi köze a mostanában eldivatosodott autofikcióhoz, a fikcióvá kiterjesztett önéletrajzi memoárhoz, amelynek vissza kell találnia a sajátélet megértéséhez és megvilágításához, mint fő céljához. Megkockáztatom, hogy Krasznahorkaira fiatalabb és általa nagyon kedvelt és nagyra tartott írótársának, Bognár Péternek a regényei hatottak, amelyek változatosan és szellemesen kísérleteznek egy Bognár Péter nevű író alakjának hasznosításával a fikcióban.
Krasznahorkai döntésének azonban kevésbé regényelméleti érdekessége van. Jelentősége abban keresendő, hogy a lét végső értelmének, vagy másképp szólva a létező létének – ennek az immanens módon, logikailag megválaszolhatatlan kérdésnek (miért nincs inkább a Semmi?) – a kutatását, s a kérdésfeltevésbe beleírt reménytelen, mindig szükségképp hibás feleletet most saját magának, saját szubjektivitásának tulajdonítja, nem objektivizálja, nem osztja ki hőseinek, azok viszonyainak, legáltalánosabb létfeltételeiknek, nem osztja vissza végső soron magára a létre. Nem írja könyvének elejére, hogy „a remény hiba”, mint a Herscht 07769-ben, mert a remény lehet „kései” „tékozló”, „utolsó”, lehet vak, lehet öncsaló, de metafizikai bizalom híján mindig csak individuálisan és/vagy többes számban gondolkodhatunk róla. Nincs a remény, nincs egy remény.
Krasznahorkai első regényeinek ma már klasszikus nagyszerűségét – mint sokszor elmondtam már, s ezt olvasom Szabó Gábor kiváló monográfiájában is – az apokaliptikus látomásosság és a hihetetlen szociológiai ténygazdagság egyensúlya biztosította. Ezek után kezdődött az író horizontális és vertikális, azaz tér- és időbeli odüsszeája az Idegenbe, amely lehetett idegen kultúra vagy saját kultúránk szükségszerűen idegenné vált múltja. Ezek közül legjobban a Seiobo járt odalent című kötetet szerettem. Későbbi, szociológiailag fölületesebb apokaliptikus regényeinek sorozatát – úgy látszik – az író befejezettnek nyilvánította, ennek lehetett jele az említett Zsömle.
Ez a mostani visszatérés nem a végállapot általános tragikumának modusában született, hanem komikus változat. A Herschtben a főhős mániájává válik az a veszedelem (előérzet), hogy a véletlenül keletkezett anyag éppoly véletlenül meg is semmisülhet, és ez a semmisség-képzet rányomja bélyegét mindenre és mindenkire, s létrejön a pusztulás kiterjesztett állapota. Itt viszont „Krasznahorkai” mániájává válik, hogy nincs válasza a természet, az élet élni akarására, arra, hogy miért van az élet. A mélyebb komikum alapja – miközben nagyszerű oldalakat, szinte ars poeticát olvasunk az író írásmódjáról –, hogy erre a kérdésre valakitől választ vár, hogy azt képzeli, lehet valami útja-módja, talán csak egy apró lökés, amely kizökkenti és megszünteti kínjait.
Ezért keresi föl ismeretlenül a tudóst. Akit nem ragad magával, nem „fertőz meg” a gondolata, nem tesz kísérletet arra, hogy megértse, hanem részvéttel tekint az íróra, s azzal ajándékozza meg, amit tud: megmutat néhány kiváló lepke-példányt a legutóbbi gyűjtéséből. A kétségbeesés tehát a jóság és a részvét falába ütközik. A tudós semmilyen magasrendű vagy mély eszmét nem tud szembeállítani az író szorongó, patetikus kérdésével, noha valaha maga is faggatta Erwin Schrödinger könyvét, a Mi az élet?–et. De szűk szemhatárt választott, lényegében az író ellentétét: az örömöt az élet élni akarásában, amelyet gyermekkorában kialakult szenvedélyén, a lepkék metamorfózisának vizsgálatán keresztül él át. „A lepkékhez a csodálat és a szeretet fűzte, a hernyókhoz a szeretet és a csodálat…”
„Krasznahorkait” pedig éppen a lepkék metamorfózisának túlbonyolítottsága vezette a lepke-tudóshoz, az élet-akarásnak ez a szorongató példája és egyben szépséges csodája. Krasznahorkai, a regény írója esetében pedig feltételezhetjük, hogy választása azért esett a pillangókra, mert ezeknek a lényeknek a hosszú ikonográfiai története gyakran igen közel került az angyalhoz, tündérhez, vagy máskor éppen a bukott angyalhoz (Bosch, Memling, Jan Bruegel), s életmódja is alkalmat adott a „földi” és az „égi” allegorikus megkülönböztetésére. (Érdekességként említem, hogy a lepkék iránti irodalmi figyelemben Krasznahorkait megelőzte Vladimir Nabokov; több művében szerepelnek a pillangók, de ő egész életében szenvedélyesen gyűjtötte és le is írta a lepkéket: úgy tudom, mint lepidopterológust, azaz lepkészt is komolyan veszik.)
Éppoly erős szelíd hatalom áll szemben „Krasznahorkai” kétségbeesésével, az épp annyira racionalizálhatatlan életöröm, életszeretet. Ez a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, bár hosszútűrő helyett inkább nagylelkű, és kegyes helyett inkább kedves. Jóságának és szeretetének nincsen semmi vallási kárpótlása, s nem vár érte – hiszen nincs is tudatában – semmi ellenszolgáltatást, jutalmat. Mégis kap valami szánalmasan szegényeset.
Hősünkhöz ugyanis betör az a fiatalember, aki megverte a buszon. A történetmondás itt megzökken, s nem követi (kihagyja) a valószerűségnek azt a szintjét, amely az egész regény sajátja (például tudunk arról, hogy a történet idején kezdődik az orosz agresszió Ukrajna ellen, hogy a Természettudományi Múzeum igazgatója hatalmaskodó bürokrata, hogy hősünk Csepelen lakik és a HÉV-ről minden nap a 138-as buszra vagy néhány lehetséges alternatívájára száll át, és hogy megalázóan alacsony, pontosan „nettó háromszáztizenegyezer forint volt a fizetése, meg amit a rokkantságért adtak”). Nem tudjuk, hogy találta meg a betörő a férfit, miért hozzá tört be, véletlenül-e vagy szándékosan, hiszen abban a szegénységben semmi ígéreteset nem találhatott.
Ám a másik oldalon a muzeológus reakciója megint csak minden példaszerűség nélküli példa. Ahogy haladunk a regényben, egyre inkább meggyőződésünkké válik, hogy Krasznahorkai ezzel a szerény, igénytelen, még nevében is jellegtelen (dr. Papp András), érdeklődésének szűkössége miatt akár még szakbarbárnak is nevezhető figurával életműve egyik legszebb és legsúlyosabb karakterét alkotta meg.
Dr. Papp persze megijed, amikor betörnek hozzá, de végül teával kínálja a durva fickót. Krasznahorkainak megint sikerül ezt úgy bemutatni, hogy nemcsak az öntetszelgés zárható ki, hanem a balekság is, vagy hogy a hőse a hülyeségig lenne jó.
Egy másik éjszaka, talán a következőn csöngetnek. Nem áll senki a kapuban, de a földön egy pizzásdoboz. És amikor megnézi, benne egy szelet pizza. Ez az említett jutalom. A durva és bűnöző fiatalnak mégis csak átderengett valami áldozata érthetetlen reakcióiból, s valamivel megajándékozta.
A muzeológus érzékeny ember, aki megkönnyezi az ajándékot, aminek az értelmét, jelentőségét teljesen fölfogta. S a másik dolog, ami a lelkét foglalkoztatja, hogy vajon lehetnének-e barátok az íróval, vagy esetleg máris azok. De erre a kérdésre „Krasznahorkai” lelkes igenje ellenére végül is nemmel kell válaszolnia, mert rájön, hogy az író instrumentalizálja. Nem a lepkékről akar írni, hanem róla.
„Krasznahorkai” figurája nem olyan remekbe szabott, mint ellenalakjáé. Egy színesítő ötlet, vicc kedvéért a regény az ápolatlanságát hangsúlyozza, de ez intuitív ellentétben van más tulajdonságaival, szivar- és bor-ínyencségével, a gyorshajtó úrvezetővel, hírességével, utazásaival, a világban elfoglalt helyével, Mándy Iván kifejezésével élve „nagyvilági főcső”-voltával. A karakter egységének inkább előnyére szolgálna, ha ez a figura kevésbé lenne korpás és húgyszagú.
Talán más kifogásokat is lehetne emelni, de a lényeg mégis az, hogy Krasznahorkai ebben a regényében a tragédiát komédiába fordította, s ez talán megteremti a lehetőségét egy újabb – öregkori – kibontakozásnak. Az életmű kései pontján ugyanis nem példátlan az áttörés. Theodor Fontane, José Saramago, Kálnoky László és mások jutnak eszembe.
(Személyes megjegyzés. Elolvastam Sipos Balázs színvonalas kritikáját erről a könyvről, és okultam belőle. Ugyanakkor lélektani rejtéllyel állok szemben: Sipos Balázs tapasztalatom szerint a személyes – akár nyilvános – érintkezésben tisztelettudó és polemikus magatartást tanúsít, amelynek mindkét elemét melegen üdvözlöm. Írásaiban ezzel szemben, hogy úgy mondjam, egy kissé frech módon utánozza Tamás Gáspár Miklós apolemikus és felvilágosító modorát, amely már nála sem volt ínyemre, noha gyakran méltányolnom kellett. De – bár nem vagyok tánc- és illemtanár – kevésbé méltányolom a felvilágosítást (értsd: kioktatást), ha tárgyilag nem állja meg a helyét. Sipos egy kritikámra hivatkozik, azt állítva, hogy szerintem Krasznahorkai a Sátántangótól kezdve egy szöveget ír. Ilyesmit nem mondtam és nem gondoltam (összefüggéseket, variatív ismétlődéseket persze sokat láthatunk az életműben), s csak az tulajdoníthatja nekem, aki kritikám első mondatánál tovább nem jutott. Ám ettől függetlenül ilyesmi gondolható és mondható, s helyesebb megvitatni, mint fennhéjázni.)
Radnóti Sándor