Tévedések, pontosítások

Vásárhelyi Mária az ÉS 2025. december 18-i számában fejtette ki (Aktanyilvánosság, 2025/51–52.), hogy az egyes ellenzéki szereplők által követelt aktanyilvánosság csak „gumicsont és terelés” [sic!]. Ez ugyan csupán egy vélemény volna, ami írójának szíve-joga, bár van valami abszurd abban, hogy egy ilyen vélemény éppen abban a lapban jelenik meg, amely a legtöbbet tett korábban az iratnyilvánosságért. Az azonban már ténykérdés, hogy milyen tényállításokkal próbálja Vásárhelyi Mária ezt a véleményét megalapozottnak láttatni. Mivel írása több alapvető tényt hamisan mutat be, másokat pedig teljesen negligál, szükségesnek látom, hogy ezekre felhívjam a figyelmet. Ráadásul Vásárhelyi nemcsak tényekben téved, hanem tévedései, illetve elhallgatásai rendszerszintűek, és szükségképpen vezetnek téves következtetésekhez is.

Vásárhelyi szerint arról, hogy ki minősül „közszereplőnek”, akinek az esetében az egyszerű állampolgár is megismerheti az érintett ügynökmúltját, a levéltár dönt, és ha ez az egyszerű állampolgárnak nem tetszik, akkor bírósághoz fordulhat. Ez nem igaz! A levéltárnak a kérdésben nincsen semmilyen mérlegelési joga: nyilatkozattételre kell felszólítania az érintettet, és ha az érintett azt mondja, hogy ő magát nem tekinti közszereplőnek, akkor lehet bíróságra menni. Mennyire életszerű eljárás ez az egyszerű állampolgárral szemben, aki meg akarja tudni egy közszereplő ügynökmúltját?

Vásárhelyi szerint a tudományos kutatók „mindenféle korlátozás nélkül tanulmányozhatják az iratokat, rájuk egyetlen kikötés vonatkozik, nevezetesen az, hogy a legérzékenyebb személyes adatokat – szexuális orientáció, egészségi állapot, szenvedélybetegség – nem hozhatják nyilvánosságra”. Ez az állítás sem igaz. A kutatók ezeket az adatokat nem is láthatják. Csak akkor van módjuk arra, hogy ezen adatokat kutathassák, ha az érintett már több mint harminc (!) éve bizonyítottan meghalt. Amennyiben valaki például arra lenne kíváncsi, az állambiztonság hogyan zsarolt másokat nemi identitásuk másságával, akkor ezt a kérdést csak anonimizált formában lehet kutatni.

Vásárhelyi szerint „korlátozás nélkül betekintést nyerhetnek az aktába a jelentésekbeli áldozatok, a megfigyeltek is” – ez az állítás sem igaz, mert esetükben is anonimizálásra kerülnek a szexuális orientációra, egészségi állapotra és szenvedélybetegségre vonatkozó adatok, amennyiben ezek nem közvetlenül és egyértelműen rájuk vonatkoznak.

Természetesen erős érvek szólnak amellett, hogy ezen adatokra vonatkozzon valamilyen védelem, ezt a levéltári törvény teljes mértékben biztosítaná is. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött iratokra azonban nem ez a törvény vonatkozik, hanem a 2003. évi III. törvény, amelynél hazugabbat keveset hozott a magyar törvényhozás, bár a verseny ezen a területen meglehetősen nagynak mondható. Vásárhelyi Máriának azonban sajnálatos módon egyetlen kritikus szava sincsen erről a törvényről, sőt kiemeli, hogy „egyedül a Gyurcsány- és a Bajnai-kormány tett érdemi erőfeszítéseket az aktanyilvánosság megteremtése érdekében”.

Épp itt van a kutya eltemetve: a 2003. évi III. törvény valójában nem a Medgyessy–Gyurcsány-kormány érdeme (a kérdéses időpontban Gyurcsány még csak sportminiszter volt), hanem a Medgyessy–Gyurcsány-kormány és a Fidesz titkos alkalmi nászából született Frankenstein-törvény. Nem véletlen, hogy 2010 óta nem is változtatták meg, és Gyurcsány sem, holott megtehette volna. E miatt a törvény miatt vesztett eddig szinte mindenki pert, aki egy közszereplő ügynökmúltjáról írt. A törvény szövege szerint csak az kaphat tudományos kutatóként engedélyt a levéltár iratainak tanulmányozására, akinek „korábban elkezdett, szakmai folyóiratokban megjelent publikációkkal alátámasztott kutatásaihoz ezen adatok megismerése elengedhetetlenül szükséges”. Amennyiben ezt a logikailag nem könnyen értelmezhető bekezdést a levéltár tényleg betartaná, akkor senki sem kapna kutatói engedélyt. Ez a törvény az, amely egy teljesen hazug és abszurd értelmezést ír elő arra, hogy ki nevezhető az állambiztonság hálózati személyének. Az a személy például, akivel az állambiztonság mint ügynökkel munkaterveiben és jelentéseiben számol, akit tevékenysége közben fényképeken is megörökít, akinek konspirált lakásra vitelét külön engedélyezik, nem minősül annak, ha nincsen saját kezűleg aláírt beszervezési nyilatkozata vagy saját kezűleg aláírt nyugtája anyagi előny átvételéről. A törvény anomáliáit még hosszasan sorolhatnám, de mivel ezt megtették már korábban mások, elsősorban az ÉS hasábjain, nem tartom szükségesnek ezek ismétlését. Azt azonban döbbenten konstatálom, hogy oda jutottunk: ugyanennek a lapnak a hasábjain „érdemi erőfeszítés” jelzőt kaphat a Fidesszel közös ügynökmosó-mutyi. Másképp ugyanis aligha nevezhetjük ezt a 2003. évi III. törvényt.

Megtisztelő, hogy Vásárhelyi Mária az én nevemet is megemlíti mint aki az ún. Kenedi-bizottság tagjaként átvizsgálhatta az iratállományt. Ezt annak bizonyítékára hozza fel, hogy a Gyurcsány–Bajnai-kormányok tettek valamit az aktanyilvánosságért. Halkan meg kell kérdezzem: ugyan mi volt az, amit bizottságunk javaslataiból a kormány megfogadott és végrehajtott? Hány oldallal vált emiatt több irat kutathatóvá? Mivel azt a szánalmasan keveset, ami ezen a területen történt, 2010 után hajtották végre, amennyiben itt bármiféle „érdem”-ről lehetne szó, az nem az említettek érdeme.

Sajnos a helyzet még ennél is rosszabb. Vásárhelyi örömmel számol be arról, hogy tapasztalatai szerint senkit sem sikerült az állambiztonságnak beszerveznie családja barátai közül, és ebből azt is le tudja vezetni, hogy káros lenne, ha az ügynökök nevét bárki megismerhetné. Természetesen igaza van abban, hogy ügynök és ügynök között óriási a különbség. Van, aki közülük inkább csak áldozatnak, sőt ellenállónak mondható, míg mások túlteljesítették az állambiztonság elvárásait. Ez csak akkor derül ki, ha az ezzel kapcsolatos iratokat tanulmányozza az olvasó. Az ügynöklistának azonban soha nem az a funkciója, hogy csupán annak alapján ítéljen meg valakit a nagyközönség. Ez egy segédlet, ami módot nyújt további kérdések feltevésére. Például Vásárhelyi Máriának is, aki csak akkor tudna releváns kérdéseket feltenni, ha látna egy ilyen listát, amin esetleg családja barátainak egyikével találkozna. Lehet, hogy az érintett jelentése a Vásárhelyi családról nem maradt fenn, és ebben az eseten Vásárhelyi sem kutatóként, sem információs kárpótlásként nem értesülne arról, hogy az érintett ügynök is volt. Holott ha volna egy ügynöklista, és azon Vásárhelyi megtalálná egy ismerőse nevét, akkor azért a maradék dokumentumokból is össze tudná valamennyire rakni, hogy az érintett mennyire élt vissza a családja bizalmával.

Vásárhelyi Máriának határozott véleménye van egy esetleges ügynöklista társadalmi hatásairól. Szerinte ez csak arra alkalmas, hogy ellehetetlenítse a politikai ellenfeleket. Valójában ezt azon országok tapasztalatai, ahol az ügynökök neve bárki számára lekérdezhető, egyáltalán nem támasztják alá. Pedig mind Csehországban, mind Szlovákiában van erre lehetőség, mégsem okozott semmilyen kárt. Nyugodtan kijelenthetem: Magyarországon sem fog okozni.

Összegezve Vásárhelyi Mária álláspontját: ugyan vannak még kisebb problémák, de alapvetően a kérdés rendben van, és „ez a vonat már elment” – hiszen az iratok nagy része már a levéltárban van. Hajmeresztő logika. Hiába van mennyiségileg az iratok 99 százaléka levéltárban, ha adott esetben a legfontosabb 1 százalékot herélték ki belőle! Hiába vannak iratok a levéltárban, ha tartalmukat nemcsak hogy nem lehet nyilvánosságra hozni, hanem a volt ügynökök még azt is megtehetik, hogy saját adataikat haláluk után is évtizedekre zároltatják – ezt tehette meg például a híres vízilabda-olimpikon és hosszú évtizeden át besúgó K. György.

Vásárhelyi most „gumicsont és terelés” jelzővel illeti a Tisza Párt politikusai részéről elhangzó, állambiztonsági iratokkal kapcsolatos javaslatokat. Érdekes módon nem ez volt a véleménye akkor, amikor az LMP vagy a Momentum mondta tartalmilag ugyanezt.

A „barát-ellenség” vaslogikájának felfedezése és alkalmazása a politika­tu­dományban Carl Schmitt érdeme volt. Biztos vagyok abban, hogy Vásárhelyi Mária egyáltalán nem szimpatizál Schmitt-tel és követőivel. Annál inkább szomorú, hogy a schmittiánus logika ebben a kérdésben őt is elérte.