hvg.hu, 2026. január 28.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Egy hibás O-gyűrű és a NASA elképesztő felelőtlensége kellett, hogy 1986. január 28-án megtörténjen az űrrepülés addigi legnagyobb szerencsétlensége, a Challenger űrrepülőgép felrobbanása. Az amerikai űrsiklóprogramban elkészült második jármű az indítása után 73 másodperccel semmisült meg, a katasztrófának 7 áldozata volt, 14 gyerek vesztette el apját vagy anyját. A tragédia közvetlen oka egy rossz tömítőgyűrű volt, és sokan feleltek azért, hogy akkor és ott ezt használták. Egy Nobel-díjas fizikusnak köszönhető, hogy a katasztrófa körülményeit minden részletre kiterjedően feltárták.
Az űrsiklóprogramot 1972-ben indították el, és 1981-ben röpült ki az űrbe az első űrsikló. 1982-ben került ki a kalifornia Palmdale üzemből a második, a Challenger, amely 1983 tavaszán indult el első útjára, és 1985 októberéig kilenc küldetést teljesített. A tizedik teljesítésére szállt fel 1986. január 28-án, floridai idő szerint 11 óra 38 perckor a Cape Canaveral légitámaszpontról. Ez volt az űrsiklók huszonötödik útja.
A hétnapos rutinrepülést a Challengerrel 1985 júliusára tervezték. A feladat két műhold pályára állítása, a Halley-üstökös megfigyelése és különböző kísérletek mellett a Tanár az űrben projekt megvalósítása volt.
Utóbbit 1984-ben hirdette meg Ronald Reagan elnök. Ezzel akarták közelebb hozni az űrkutatást az emberekhez. Első civilként egy tanárt kívántak felküldeni az űrbe, aki onnan órákat tartott volna az amerikai iskolásoknak a súlytalanságról és egyebekről. Tizenegyezren jelentkeztek űrtanárnak. Közülük emelték ki azt a tízet, akikkel elvégeztettek egy gyorstalpaló űrhajóstanfolyamot. A tízből választották ki a 38 éves, kétgyerekes anyát, Christa McAuliffe New Hampshire-i történelemtanárt.
A startot először 1985 novemberére, azután 1986 januárjára halasztották. A kilövést január 22-re tervezték, és különböző, köztük időjárási okokból napról napra halasztották. Január 28-án reggel már sokadszorra tolták el az űrsikló indítását. A nagy hidegben a kilövőállványt jég borította, és egy tűzjelző is meghibásodott. Ekkor már csak néhány órányi haladékot adtak, amíg a jég leolvad a kilövőállványról, bár teljesen nem olvadt le.
A katasztrófa legfőbb oka az volt, hogy a szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta egyik gumitömítése, az ún. O-gyűrű nem volt megfelelő, és a fagypont alatti hőmérsékleten rugalmatlanná és sérülékennyé vált.
A rakéta belsejében képződött gázok átégették a tömítőgyűrűt, ez lángkifúváshoz vezetett, amely elérte a külső üzemanyagtartályt. Ez kilyukadt, a hajtóanyag és az oxidáló anyag kiszabadult, belobbant és elpusztította az egész űrszerelvényt. Az űrhajó a felszállás után 73 másodperccel darabokra tört. A legénységi kabin levált és becsapódott az Atlanti-óceánba.
Lehet, hogy a legénységi kabinon keletkezett valamilyen rés, és akkor az áldozatok már röviddel a robbanás után életüket vesztették, de valószínűbb, hogy a Challenger utasai csak akkor haltak szörnyet, amikor a kabin a tengerbe csapódott. Ebben az esetben még 2 percig és 45 másodpercig életben voltak, abban a tudatban, hogy a biztos halálba zuhannak. Ha ez így történt, akkor több mint kétszer annyi ideig élték meg az elkerülhetetlen halálukat, mint ameddig a sikeres start hitében repültek.
A Challenger roncsai 30 kilométeres sugarú körben szóródtak szét.
A hét áldozat:
- Francis Richard Scobee ezredes (1939), a parancsnok, aki megjárta a vietnámi háborút és utazott már korábban a Chalengerrel.
- Michael John Smith pilóta (1945) is a vietnámi háború veteránja. Neki ez volt az első űrutazása.
- Judith Arlene Resnik (1949) villamosmérnök is részt vett már egy űrrepülésen. Nyilvántartották, hogy ő volt az első amerikai zsidó űrhajós.
- Ellison Shoji Onizuka (1946) ezredes, repülőmérnök. Ő is járt már korábban az űrben.
- Ronald Ervin McNair (1950) fizikus, szintén második küldetésére indult. Őt a második afroamerikai űrpilótaként tartják nyilván.
- Gregory Bruce Jarvis (1944) százados, villamosmérnök
- Christa McAuliffe (1948) tanárnő, az első civil űrutazó, akiről már szóltunk.
Már az űrsiklók tervezési folyamatának kezdetén, az 1970-es évek elején is aggályok merültek fel néhány műszaki megoldással szemben. A McDonnell Douglas vállalat jelentése rögzítette, hogy a szilárd hajtóanyagú rakéták biztonsági kockázatot hordoznak. Ha a forró gázok átégetik a rakéta testét, akkor a tragédiát nem lehet elhárítani. Egy teszt során be is következett ez a helyzet.
Az O-gyűrűkkel kapcsolatos kételyek később megerősödtek. Még az első űrsikló sem készült el, amikor egy teszt során az O-gyűrűk átengedték a tesztnél alkalmazott vizet, ahogy a forró gázokat engedték volna át éles helyzetben. A Marshall Space Flight Center mérnökei többször is levélben figyelmeztették az illetékes projektigazgatót, hogy az O-gyűrűs megoldás elfogadhatatlan.
A projektigazgató nem adta tovább ezt a figyelmeztetést a gyártónak, a Thiokol cégnek, és a NASA 1980-ban elfogadta az O-gyűrűs megoldást.
Már a Columbia második repülése után is jelentős károsodásokat találtak az O-gyűrűkön, de ezt a Marshall Űrközpont illetékesei a szabályzatot megsértve nem jelezték a NASA vezetőinek. 1984-ben a Discoveryn már repülés közben is észlelték az anomáliákat. 1985-ben a kilenc repülés közül hétben mutattak ki az utólagos vizsgálatok gázszivárgásokat, illetve sérüléseket az O-gyűrűkön. A legkomolyabb sérülések éppen a Challenger 1985 áprilisi útja után mutatkoztak. A Marshall és a Thiokol mérnökei hozzá is láttak az áttervezéshez, de nem jelezték a NASA-nak, hogy az áttervezés idejére le kellene állítani a repüléseket.
1985-ben a Thiokol mérnökei már világosan látták, hogy a hidegben törékennyé váló tömítő gyűrűk mekkora kockázatot jelentenek. Kifejezték aggodalmukat, hogy a NASA nem veszi tekintetbe a rakéták hideg időben való üzemeltetésére vonatkozó előírásaikat. 1986 januárjában a Thiokol illetékesei kifejezetten kérték, hogy halasszák el a Challenger indítását amíg az időjárás melegebbre nem fordul.
A NASA ezeket a figyelmeztetéseket semmibe vette. A Marshall Űrközpont vezetői arrogánsan reagáltak ezekre: „Istenem, Thiokol, mikor akarjátok, hogy majd startoljunk, jövő áprilisban?” A NASA mérnökei arra hivatkoztak, hogy ha az elsődleges gyűrű átégne, még mindig ott van a másodlagos. Holott a NASA szabályzata szerint a legkritikusabb besorolású alkatrészeknél tilos a tartalék megoldásokra hagyatkozni.
Az indítás előtti napokban konferenciabeszélgetéseken vitatták meg a kockázatokat. A Thiokol mérnökei kifejezetten könyörögtek, hogy halasszák el a Challenger indítását. A második konferenciabeszélgetésről már kizárták a mérnököket. Azon csak a NASA és a Thiokol menedzserei vettek részt, és a Thiokol menedzserei a saját mérnökeik véleményén átlépve támogatták, hogy engedjék útjára a Challengert.
Az indítás napján észlelték, hogy a hőmérséklet messze alatta van annak az értéknek, amelynél az O-gyűrűk használatát engedélyezték, de a hőmérsékletértéket hibás leolvasásnak ítélték.
Így adta meg a felszállási engedélyt Houstonban a küldetésvezető.
Voltak olyan feltételezések, hogy a Fehér Ház nyomására ragaszkodtak a Challenger startjához, mert az elnök az aznap esti évértékelő beszédében méltatni kívánta a Challenger küldetését és a Tanár az űrben programot. A beszéd természetesen elmaradt, de annak szövegtervezete nem igazolta a feltevést, mert az a Challengerrel kapcsolatban nem tartalmazott semmit. Reagan a baleset után televíziós beszédben szólt a tragédiáról és az áldozatokról.
Páratlan méretű kutatási akció kezdődött a roncsok után. Már március volt, amikor a tengerfenéken megtalálták a legénységi kabin roncsát és benne valamennyi áldozat maradványait.
Jarvis holtteste a kiemelés során kilebegett a kabinból. Külön kutatócsoportot kellett felállítani, hogy a holttestét megkeressék.
A májusig tartó akció során 14 tonna maradványt gyűjtöttek össze. A Challenger 45%-át, az utaskabin 95%-át és a rakomány 35%-át találták meg. Több mint egy évtizeddel később is dobott ki még a tenger kisebb roncsdarabokat.
1967-ben, amikor az Apollo-1 három kijelölt utasa egy startszimuláció során még a földön bennégett a kabinban, a NASA maga vizsgálhatta ki a tragédia körülményeit. Reagan elnök azonban ezt nem engedte. Független vizsgálóbizottságot állított fel William Rogers, Richard Nixon korábbi elnök egykori külügyminisztere vezetésével.
Reagan elnök arra ösztökélte a bizottság vezetőjét, aki nem szakember, hanem republikánus politikus volt, hogy ne nagyon bántsák a NASA-t, mert ők testesítik meg a technológiai élcsapat imázsát a társadalom szemében. Rogers igyekezett is ebben a szellemben vezetni a bizottságot, de elkövették azt a hibát, hogy a bizottságba behívták a Nobel-díjas Richard Feynman fizikust, aki súlyos rákbetegsége ellenére hatalmas energiával vetette bele magát a munkába.
Kutatásaival olyan átfogó jelentést kényszerített ki, amely kíméletlenül feltárta a NASA összes bűnét, mulasztását, gyengeségét.
A kongresszusi bizottság egyik meghallgatásán Rogers tudta nélkül bemutatott egy kísérletet, amellyel demonstrálta, hogyan viselkedik egy az O-gyűrűhöz hasonló tárgy alacsony hőmérsékleten. Ő volt az, aki nem elégedett meg a NASA vezetőinek a válaszaival, hanem felkereste az alacsonyabb beosztású mérnököket is, és feltárta a mérnökök és a vezetők tudása és értékelése, a kockázatok megítélése közötti jelentős különbségeket.
A Rogers-bizottság jelentésének nagy szerepe volt abban, hogy az űrrepülések hosszú időre leálltak, és csak akkor folytatódtak, amikor a hibákat, fogyatékosságokat kiküszöbölték. Például beépítettek egy harmadik tömítő gyűrűt is.
A NASA vezetői 1986 februárjában még csupán egyéves szünetről és az évenkénti indítások számának az emeléséről beszéltek. Áprilisban másfél éves, júliusban kétéves szünetet emlegettek. Végül 32 hónap múltán, 1988 szeptemberében kezdődtek újra az űrutazások. A Challenger pótlására megépítették az Endeavour űrsiklót.
A Challenger tragédiája több fontos projektet visszavetett, köztük volt a kulcsfontosságú Hubble űrtávcső kihelyezése, ami már 1986-ban is három évet késett, ehhez jött még további négy év.
A Galileo űrszonda a korszak legnagyobb bolygókutató programját bonyolította volna le. Eredetileg 1981 végén kellett volna útjára bocsájtani, végül a Challenger katasztrófája után három és fél évvel történt ez meg, és biztonsági okokból csak kisebb teljesítményű gyorsítórakétákat használhattak, ezáltal az űrszonda útvonala jelentősen módosult, és azt is sokkal hosszabb idő alatt járta be.
1986 elején a NASA még azt tervezte, hogy Amerika felfedezésének 500. évfordulójára megkezdik egy nagy amerikai űrállomás, a Freedom összeszerelését. Ezt a Challenger felrobbanása után 1995-re halasztották. 1992-ben Clinton egy sokkal kisebb űrállomás tervezésére adott utasítást, de végül abból sem lett semmi, mert a Kongresszus arra sem adott pénzt.
Mire az űrrepülések az Egyesült Államokban újra megindultak, a Szovjetunió már végstádiumban agonizált. Az űrversenynek vége lett, és ez sok mindent megváltoztatott.
A Népszabadság 1986. január 29-i számában a Challenger tragédiája a címlap aljára került. Az atomenergetikai gépgyártásról szóló KGST-tanácskozás és Nógrád megye 1986-os tervei („Több lakás, tanterem, bővülő egészségügyi hálózat”) jelentősebb hírértékkel bírtak a párt központi lapjának értékítélete szerint.
A kormány lapját, a Magyar Hírlapot jelölték ki arra, hogy hangsúlyosabban és nagyobb terjedelemben számoljon be a katasztrófáról.
A pártlap tudósítója, Kereszty András az Egyesült Államok fegyverkezési terveit emelte ki a tragédia kapcsán: „A Pentagon máris »kifejezte reményét«, hogy a tragédia nem veti vissza a katonai célú űrprogramokat. 1986-ban négy titkos, csakis katonai feladatot végrehajtó felszállást terveztek. Ezek közül az ismeretes, hogy szeptemberben egy, minden eddiginél nagyobb és súlyosabb kémholdat kívántak pályára állítani. 1988-tól kezdődően viszont tíz űrrepülőgép-utazásra tart igényt a Pentagon, egyebek között csillagháborús kísérletek céljaira.” (Népszabadság, 1986. január 30.)
Az MTI közleménye is a katonai vonatkozásokra irányította a figyelmet: „A program felfüggesztése nemcsak a polgári célú űrhajózást sújtja, hanem igen érzékeny veszteség a Pentagonnak is, amely már saját űrrepülőteret is épít, s ezt még az idén igénybe akarta venni. A hadügyminisztérium szóvivője elmondotta, ha a program újra megindulhat, akkora katonai célú űrrepülések elsőbbséget élveznek. Hírek szerint szó van arról, hogy a Pentagon a szétrobbant Challenger pótlására saját űrrepülőt készíttet.” (Népszabadság, 1986. január 31.)
A Pentagon nem készített saját űrrepülőt, de kétségtelen, hogy a Challenger balsorsa a Pentagon terveit is átírta, és megerősítette az Egyesült Államok légierejének pozícióját a NASA-val szemben.
A pártállam korábbi időszakában ilyesféle balesetek után elmaradhatatlanul megjelentek azok a kommentárok, amelyek az eseményt a kapitalizmus természetével magyarázták. és a nyugati világ hanyatlásának bizonyítékaként értékelték. 1986-ban azonban, a peresztrojka idején ez a rutin már nem működött.