Napfénytető

Beköszöntött az autóápolási szezon.

A hadseregből átmentett mackóban – rovancsnál bukott, rá is hátékázták a hülyére, ezervalamennyi volt – hunyorodik ki a fényre.

Látványt nyújt: egy leépült alkoholista, egy mentálisan elmaradott huszonéves kretén és egy tisztességtelenségben megőszült Dallas-függő házbizalmi közé lehetne belőni.

De itt nem lő be senkit sehová, itt mindenki fogyatékosnak öltözik. Kinn van már az audis szomszéd, zizegősben bújik az ülés alá, onnét zümmög kifele az autóporszívóval, a feleségből csak egy irdatlan macskanaci láccik, a gumipadlót törölgeti, felvigyorog, a hajában tetszetős tökmaghéjak. Sózott vajon?

A szemközti hondás slaugolásban klasszis. Hasból nyomja, elegánsan, mintha hátra volna döntve. Az ő csúcsideje később jön, úgy két hónap múlva, amikor már likacsos atlétában lehet.

Odaáll ő is – a főhős, na – a Skodához. Oda kell, nincs mese, de már az odaállásban ott a lemondás: ezt a kocsit kivakarni a retekből?, az életben se, nem, a múltkor élő gilisztát talált a gumiszőnyeg alatt; magokból, halcsalikból összeállt humuszréteg van ott, csírázó gabonamagvak, döglött legyek (nyáron szétmászott egy csomó csontkukac, hormonkezelt, direkt horgászásra importált, rendes légy nem lesz belőle, rögtön megdöglik, amikor a bábból kikel), kevés moha, kár felbolygatni ezt a kis ökoszisztémát, még kiszáll a Greenpeace és a kocsi elé fekszik.

Legalább a lámpákat le kéne. Meg a rencámot. Kicsit. Bocs.

Nekivesel az indexburának, töröli, töröli. Hoppá. Aszongya: Made In Czeslovakia. A felirat.

Megáll a törölésben. Melegség, az önti el. Hát ilyen ország már nincsen is. Talán sohase nem volt. Csak képzeltük a nagy kelet-európai révületben. Ezt szedjétek ki, hondások, audisok! Nemlétező ország autója, nemlétező nemzeté. Mert Trabant vagy Wartburg, oké, endékás, de azért német. Német van. De csehszlovák?

Számvetett már a nemzetfejlődés szempontjából kulcsfontosságú gépkocsitípusokkal: az ezerötös Lada, a Trabant (obligát keleteu-metafora), aztán a zenemeghajtású bömbi, miszerint BMW, a Merdzsó mint olyan, és persze a tinidzserkorba ért füstüveges GTI-Golf O’Neill-matricával, mint a polgári fejlődés netovábbja. Vagy közlekedéstörténeti fazonok: kispolszkis nő, kalapos wartburgos, rózsafüzéres dácsiás, szakállas bölcsész VW-bogárral, kopasz nagydarab BMW-ben…

De hol a Skoda? Sehol.

Az olyan indifferens.

Hogy ott volna a szocialista autóipar fenyegető réme, de szó sincsen ledácsiásodásról, esetleg a csomagtartóba hajított dugattyúról, hogy majd a kedves vásárló magának beszereli, hanem igenis munkált a K. u. K.-emlék, hogy a cseh ipar mégis, de nem cseh, hanem csehszlovák, ez itt a kavarás, hogy autó is meg nem is.

Határeset. Elfogadja. Ő ezentúl büszke lesz. Peti vagyok, a rettenthetetlen skodás – mondja magának, tízzel araszol a Soroksári úton, a belső sávban, a kocsi ringatózik föl-le, döng ezerrel a hip-hop az ülés alól, hátul bikinis fekete nők pakolják magukat, integetnek, hej-hó, kikönyököl az ablakon, csörögő fukszok, az orrát túrja, a napfénytetőn beadnak egy Cola Lightot…

Francba, nincsen napfénytető!

 (Úgy kell csinálni, hogy az ember megáll valami építkezés közelében, fog egy téglát, benyomja a tetőt, ahol kell, megy a biztosítóhoz, kérem szépen: ráesett, pénz, szerelő, és ingyen megvan a napfénytető.)

Uj Péter