Népszabadság, 1997. március 5.
Szerda
UJ PÉTER
Csillogó fehér Skoda repít az esti körúton, cikkanó pazar fények ezerrel; mosódnak a vidám csoportok, Csinibaba vagy Postabank, kacaj az égig, világváros, idő van, de nincs Eiffel-torony, szeretlek mégis Pest nagyon.
Mitől a hidegrázás? Kezdődő influenza vagy csak a második ukrán hidegfront? Vagy a félelem, szimplán, amikor befordulok, harminc méterre távolodok a körúttól, limes, mondhatjuk: civilizációs, valami nagyon sötét és veszélyes terep kezdődik, mocsári láp, és igen: ott gengelnek a sarkon vagy húszan ezek az androidok, a szörnyarcúak, merő ostoba gépi agresszió, éppen veszélyes anyagokkal realizálnak illegális kereskedelmet vagy rablásra készülnek, mindegy, lehet, hogy sima bérgyilkosok, akkor pedig nem kell tőlük tartani.
Elkerülni, nem kockáztatni, hátha nem jött be nekik az esti szpíd, és akkor morcosak lesznek, elharapják a véres torkomat.
A Fészekig kell áttörni, sajnos sikerül, ott bent már más fajtájú, barátságosabb, bár egészen ártalmatlannak nem mondható ufók.
Fészek-sci-fi a hetvenes évekből, Pirx pilóta öntevékeny kalangyai a hetedik kerületi szkájfoteleken. Irány a csillagos, szkájban verhetetlen a hely. És már lepusztíthatatlan. Piros szőnyeg oké, több lambériát!, még több lambériát!!
A közösségi élet folyik, a falak közé beszorult turista-morálszellem, a közös művelődés igénye.
Tévénézés, sokszínű programok, gondolom, népszerű előadóművészek.
„Miért nem jársz gyakrabban a szövetségbe? Jó programok vannak” – mindig ez a mondat kavarodik elő, Xantus filmjéből, az Eszkimó asszonyból, a süketnéma Lukáts Andort maagitálja az irodai nő.
Jó programok. Nájsz.
Naprimer a világsztárokos, amiről szó van, hogy hasonmások szórakoztatják vidám számokkal a közönséget.
A közönség, igen, az a lényeg, ahogy végignézek, hát tényleg, mintha nem egy bolygón laknánk, próbálok visszafogott lenni, végül is tisztességben megőszült urak, hölgyek, rendes nyugdíjasok, mért nem a sarki androidokkal szórakozom, persze.
Nem az a feladat.
Jó, vegyük akkor a közönségből a fiatalabb korosztályt, ahogy harmincévesen bírják hozni a nyugdíjast úgy külsőleg, mint. Megérdemlik. Ilyen Palotás János-imitátorokat látni, akik fölnéznek Bodrogi Gyulára, a jóképűség és tehetségesség netovábbjának pedig Szombathy Gyulát tarthatják. Választékosan kiturkálózott szánalmas szmokingszerűségben, idétlen nyakkendőkben, posztszocszürreál, a hölgyek vagy túlbizsuzva, vagy teljesen slamposan.
Na jó, legyen elég, megy már a műsor fél órája, Dobsa Sándor zongorál, rokonszenves sietős arc basszgitározik és egy dobos, fülbelóval, túl a negyvenen, az első létezőnek tűnő figura.
Lement már egy osztrák Elvis Presley, aki ruhára, pocakra és barkóra helyezte hangsúlyokat. Volt Bach Szilvia is valami eszelős macskanadrágban, külsőre magabiztosan hozva a nehéz sorsú proletárasszonyok slampját, énekelni biztos jól énekelt, nem hallottam.
Sajnos Rák Katit már elkapom, mint Marilyn Monroe, hasonlít is, mint egyik tojás a másik bélgilisztára, bár, meg kell hagyni, Rák Kati haja is szőkére van festve, kicsikét túlsúlyos, máskülönben pedig szexis, mint fél mázsa újkrumpli.
Belibben aztán egy tizenkét-három éves tejesember, ha ő gazdag lenne, mutáló, erőtlen hang (milyen lenne?), szögletes mozdulatok, mint valami betanított kisállat, ha ő gazdag lenne, jagadiga, mekkora ökörség, istenem, tomboló siker. Próbálom nyugtatni magam: nem beszólni, nem káromkodni, illedelmesen mosolyogni.
De lesz második kör is, amikor az alig-tizenéves bessenyeiferike rázendít egy nedves szerelmes nótára, a legsúlyosabb groteszk, kemény pedofil felhangok, ugye, de a közönség tombol, akkor már menekülés, inkább az androidok vagy bármi.
Az iparosok gólyabálján nyugszom meg, a Ganz-művház sztálinbarokkjában, ahol egy Muppet-Breki formájú műsorvezető idétlenkedik magas színvonalon, selypítve, aztán reggel négy felé Palotai DJ zenéjére szálldos a kissé beszívott közönség.
Ennyit mára a látomásokról.
Uj Péter