Cím

Gúnyt űzött saját halálából, az életből, Istenből, mindenből. Talán csak Bachból és Mozartból nem. „A Nirvánával megbékélek – írta utolsó könyvében de csak akkor, ha van feketekávé.” Majd így folytatja: „Az élettől való megválás egyszersmind annak a boldogító érzésnek elvesztését jelenti, hogy gúnyt űzhettünk belőle. Ez az egyetlen lehetséges válasz annak, aki tudatja velünk, hogy szándékában áll megválni tőle.” – Már első könyvében olvashatjuk: „Bárcsak olyan tökéletesre teremtette volna Isten a világot, amilyen istenire sikerült Bachnak az övé.” Sosem tett le az irónia gyönyörűségéről. Sosem mondott le a megdöbbentésről, a szándékos meghökkentésről. Emile Cioran kétséget kizáróan a mai Franciaország legeredetibb gondolkodója volt – mély bánattal írom ezt múlt időben. Elszánt akarattal tartotta magát a procul negotiis magatartásához, minden nyilvánosságtól és hangos vitától távol, politikai és ideológiai kötelmeket lerázva áldozott a függetlenségnek.

Románnak lenni átok

A háború után lonescoéknál ismertem meg Ciorant, a manapság sokat emlegetett ifjúkori tévelygései elmúltával. Ezekről soha nem beszélt. lonesco mint legjobb barátját, egytestvérét mutatta be, s ez nekem az erkölcsi feddhetetlenség bizonyítéka volt.

„Románnak lenni – átok. Ezt, ma, vállalom” – jelentette ki 1990-ben, a Conti kiadónál mintegy a nyilvánosság megkerülésével, kis példányszámban megjelent interjúkötetben, amelyet Silvio Dairdeau, régi barátnője készített, s amelyben arról is beszélt, hogy elfáradt, hogy megadja magát: „Valami eltörött bennem.”

Ezt mondta nekem is 1992 őszén, amikor kórházba kerülése előtt utoljára beszéltünk telefonon. „Mindenből elegem van, a világból, az emberiségből, mindenből.” Nem először hallottam így beszélni azt az embert, aki első, huszonkét éves korában Romániában írt könyvének azt a címet adta: A kétségbeesés csúcsain. Ramon Fernandez joggal írta Cioranról: „A Rossz, a Gonosz létezésének problémája sosem ment ki a fejéből”. Miközben nagyon korán s anélkül, hogy tudatában lett volna, éppenséggel a dicsőség csúcsain járt. Ez az oláh pópafia Erdély hármas nevű, tehát világpolgáriságát eleve meghatározó városában – Hermannstadtban (németül), Nagyszebenben (magyarul) és Sibiuban (románul) – született, szülőföldjét l937-ben elhagyta (egy esztendővel azelőtt, hogy eljöttem Magyarországról), s oda soha többé nem tért vissza. Tíz év telt el, mire megírta első francia nyelvű könyvét. „Másik nyelven írni olyan, mintha szerelmes levelemhez szótárt használnék.” Mint sok minden más, amit mondott, ez is túlzás volt. Csak az isten tudja, hogy nyelvet nehezebb-e változtatni vagy hazát! Neki mindenesetre csodálatosan sikerült a nyelvváltás.

Tisztában volt azzal is, hogy a nyelvváltoztatással veszteségei is lesznek, valahol leírta: „A francia nyelv eszményi eszköz a félreérthető érzelmek finom tolmácsolására”. A Boileau, majd később Voltaire által megzabolázott nyelv használata rákényszerít a fékeveszett indulatok mértékletes, szabatos és világos megfogalmazására. Ráadásul: „Kényelmetlen, sőt, szinte lehetetlen költőnek lenni egy másik nyelvi közegben. A kívülről érkező a szó felszínén siklik, s nem képes tanult nyelvén megjeleníteni azt a lappangó, halálos gyötrelmet, amelyből a költészet ered.”

Cioran kedvelte ezeket a kihívó megfogalmazásokat, már csak azért is, hogy ellentmondásra késztessen. Pedig ő aztán bizonyosan nem siklott a szó felszínén. Az viszont igaz, hogy kedvelte a kétértelműséget, a paradoxont, a Schopenhauer módjára megfogalmazott többértelmű mondatokat. A világ mint akarat és képzet szerzője alapvetően pesszimista élvhajhász, víg embergyűlölő volt, aki szeretett nevetni, szeretett szeretni és szeretve lenni. Az öngyilkosságot védelmezve vallotta be, hogy őt magát az a tény mentette meg az öngyilkosságtól, hogy írt róla. A „távoli barátnak” igaza volt, amikor papírra vetette: „Igen valószínűtlen, hogy valaki egy Cioran-könyvvel a kezében öngyilkosságot kövessen el.” Ezért volt pesszimizmusa furcsa és mosolygós, átkozódásai elbűvölőek, sokkal kifinomultabbak annál, hogy szó szerint kellett volna őket értelmezni. Úgy látszott, mintha az általános kétkedés, az egyetemes tagadás rendszerébe zárta volna be magát, pedig semmi sem állt távolabb tőle, mint a rendszerezettség. Egyébiránt eléggé meglepő, hogy ez a gondolkodó, akinek útja Platóntól Kanton és Fichtén át Bergsonhoz vezetett, ilyen határozottan szakított a hivatásszerűen művelt egyetemi filozófiával azért, hogy egy másik klasszikus fonalat megragadva aforizmában gondolkodó antifilozófussá váljék. Noica megbírálta azért, mert nem vállalkozott „nagy” műveinek megírására, amelyeket pedig magában hordott. Azt hiszem, káprázatos gondolat-tűzijáték tört ki belőle: a „nagy” mű megalkotása, mint Heidegger, Ricoeur, Derrida és a többi filozófusprofesszor munkássága, nem vallott volna rá. Szerette Heinét, aki jobban kedvelte a fájdalmakból fakadó kis dalokat az elbeszélő költeményeknél…

A párizsi értelmiséghez és „izmusaikhoz” – marxizmus, egzisztencializmus, fenomenológia, strukturalizmus, új filozófia és így tovább – fűződő kapcsolatában „szándékosan peremvidéki” magatartást tanúsított, a fogalom Bronislaw Geremek által használt értelmében, amellyel a középkori szerzeteseket jellemezte. Cioran jobban kedvelte a Luxemburg-kerti sétákat, mint a Café Flor teraszát, ahol turisták kíváncsi tekintetének kereszttüze várta. Minden vitát került Sartre-ral, Marleau-Pontyval vagy Lévi-Strauss-szal, és csak somolygott, amikor elkötelezettségről beszéltek neki. „Megszelidíthetetlenül liberálisnak” minősítette magát.

Az egyetemes tagadás, amelyet hirdetett, a kétkedés, amellyel zsonglőrködött, valójában az ember és a kultúránk sorsa feletti aggodalmának megfogalmazását rejtették. „A tisztánlátás – vélte – egyesek ősi adottsága, előjoga, kegyelme.” Ő maga részesült ebben a kegyelemben. Amikor leírta, hogy „az ember el fog tűnni, mert szertelen és határtalan célokra tör” – Cioran nem tréfált. Odéon utca pici lakásából, ahol fészkét berendezte, mint egy szabadharcos, lankadatlanul záporozta nemzedékének optimista ábrándképeit. Ezzel azt a kockázatot is vállalta, hogy mint mindenen kívülállót, reakciósnak minősítik. Akkor sem tréfált, amikor nem színlelt szomorúsággal megállapította, hogy Nyugat felemészti önmagát, mert már nem bízik magában, s nincs már ereje, hogy a Barbárok támadásának ellentálljon. Úgy érezte, hogy történelmi fordulat előtt állunk. „Amikor egy civilizáció elveszti erejét – írta már 1964-ben a Lesüllyedés az időbe című tanulmányában –, a legjobb, amit leáldozóban tehet, az, hogy alázatosan megadja magát.” Vajon meglátta-e ugyanilyen tisztán a kórházi ágyról, hogy valóban megalázkodunk, sőt nevetségessé tesszük magunkat a Barbárok előtt?

Gyöngéd bosszú

A rosszmájú próféta, a paradoxon nagymestere egyben remek arcképfestő is volt. A Csodálat-gyakorlatok az egyik legkedvesebb könyvem. 1977 és 1986 között írt esszéit tartalmazza. Ezek közül néhány – például Mircea Eliade-ról rajzolt portréja – a kajánság és a gyengéd bosszú remeke. Eliade műveltségének szóló tiszteletét összevegyíti tudása értékének legádázabb bírálatával. Azt mondja Eliade-ról: „Minden vallás határvidékén megrekedt, mind szakmailag, mind világnézetileg. … Hiába írja le és magyarázza ezeket a vallásokat, nem képes életet lehelni beléjük, kiszívhatja minden erejüket, felhasználhatja egyiket a többi ellen, végül nem marad más, csak egy kivérzett jelkép, amellyel a hívő nem tud mit kezdeni, ha ugyan a megismerés, a kiábrándulás és az irónia ezen szakaszában képes még találni valakit, aki ténylegesen hisz valamiben. Mi valamennyien, Eliade-dal az élen, ily volt-hívők vagyunk, mi mindannyian vallás nélküli hívő lelket hordozunk.”

A Kárpátok kisvárosi pópájának szélsőségesen kétkedő fia abban különbözik Eliade-tól, hogy mindvégig harcolt az Angyallal és magyarázta a Prédikátor Salamon Könyvét, amelyet egyik legkedvesebb olvasmányának tartott. „A világ Isten tévedése, accidens Dei… amint azt Szent Nagy Albert joggal megfogalmazza!” Cioran gyakran beszélt Istenről. Amikor ezt egy apáca szóvá tette, mondván, hogy ő maga nemigen veszi Isten nevét a szájára, Cioran azt válaszolta: „Nem mindenkinek adatik meg, hogy elmenjen tőle a kedve.” Beszélgettem erről vele is, és megemlítettem, hogy Ionesco egy televíziós adásban misztikus tapasztalatairól beszélt, és egyszer nekem is bevallotta: „hiszek Istenben, csak azt szeretném, hogy másféle legyen”. – „Ez igaz – bólintott rá Cioran –, hozzám mérve lonesco hívő ember. Én mélységesen kétkedő vagyok. Nekem folyton kételyeim vannak. Azonban a hit mindig vonzott. Képtelen vagyok hinni, de nagyon érzékenyen érintenek azok a kérdések, amelyek a hittel kapcsolatban megfogalmazódnak. Aki sosem járt a hit útján, üres lény, szegény szellem… Mi más a történelem, mint az eredendő bűn nagy folyamata?”

Idézzük fel Goethe Faustját vagy Az ember tragédiáját, amelyet Cioran atyja – mint említette – még magyarul olvasott és igen nagyra becsült. „A Faustban Mefisztó az Isten szolgája. Gyakran gondolkozom azon, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, vagyis az isten szolgálja a Sátánt. Mert ha feltesszük, hogy a Démon, az Ördög kormányozza a világot, akkor minden érthető. Ám ha Isten uralkodik, akkor semmi sem áll össze.”

Cioran nem adta fel „végzetes tisztánlátását” a halállal szemben sem. A halál életének állandó kísérlete, nyugtot nem hagyó gondolata, munkásságának vezérmotívuma volt. Lelket rázó lapokat írt Tolsztoj utolsó napjairól, a nagy öreg – „akit végzetes életuntság gyötört” – válságos vívódásairól… „Micsoda ellentétben áll ez Dosztojevszkij végnapjaival, aki ifjúsága lázadásai és megpróbáltatásai után megbékélt – ha nem is a Végtelennel, de legalább saját hazájával, amelynek elfogadta és megértette gyengeségeit. Tolsztoj rossz halált halt, mert soha nem volt képes alávetni magát a halál megaláztatásának. Pedig a bölcsesség azt követeli, hogy ezt tegye. Minden élőlény meghal, de egyedül csak az ember kapja meg a hanyatlására figyelmeztető jelet.” Ettől a felszólítástól félt Cioran. Szeretett volna békés lélekkel meghalni és büszkén elutasította, hogy megtérjen atyja hitéhez, s ugyanígy nem kívánt visszatérni anyanyelvéhez sem.

A történelem esztelen

„Távoli barátja” feltette neki a kérdést, hogy „őrzi-e még mindig ifjúkori előítéletét a »kicsiny« nyugati szomszéddal, Magyarországgal szemben”. A Történelem és utópia (1960) című munkája legmegragadóbb sorainak idézésével válaszolt, amelyeket az 1956-os magyar felkelés hatására írt. Felidézte azt a rettegést, amelyet még fiatalon, Erdélyben, a magyar csendőrök keltettek benne, akik az első világháború kezdetén elhurcolták szeparatizmussal gyanúsított apját. (Végül is apját Nyugat-Magyarországon házi őrizetben tartották.) „Őmiatta irtóztam minden magyartól, igazi magyar szenvedéllyel.” „Csak önnek vallom be, hogy a magyarok érdekeltek engem – tette hozzá. – Miután a körülmények megváltoztak, már nem volt többé okom arra, hogy nehezteljek rájuk.” Később, a felkelésre utalva, hozzáfűzte az alábbi remek okfejtést: „Ki lázad fel? Kiből lesz felkelő? A rabszolgák ritkán, de majdnem mindig a rabszolgaságba kényszerült elnyomók. A magyarok elég közelről ismerik a zsarnokságot, mivel páratlan szakértelemmel gyakorolták: a régi Monarchia kisebbségei ezt tanúsíthatják. Mivel a múltban ilyen jól alakították a nagyurat, korunkban Közép-Európa valamennyi nemzete közül ők voltak a legkevésbé alkalmasak arra, hogy elviseljék a rabszolgaságot… Nekünk, románoknak, mind ez idáig nem volt szerencsénk elnyomóvá válnunk, kedves barátom, ezért lázadóknak sincs nagyon szerencsénk lenni. Mivel ettől a kettős boldogságtól meg vagyunk fosztva, tisztességgel hordjuk láncainkat.” Bevallotta nekem, hogy sajnálja az Osztrák–Magyar Monarchia eltűnését. „A történelem – mondotta – esztelen.” Gyűlölte mind a kis, mind a nagy nemzetek nacionalizmusát. Minden összefüggés nélkül hozzátette: „Van egy hipotézisem: az emberiség egyszer csak felfedezi az összes betegség elleni szérumot. Ez katasztrofális lesz. Hiszen egyszer mindenképpen meg kell halni.”

Egyre többet játszott a halál gondolatával: „Ha egyszer megesik velem, hogy meghalok” … „Lenni vagy nem lenni… Sem egyik, sem másik.” … „A halál csak műfajváltás; az ember megújul.” Vagy: „Nem történt volna semmi bajom, ha fiatalon, például huszonöt évesen meghaltam volna. Addigra már megírtam a tanulmányomat a Reménytelenségről.”

Mindnyájunk szerencséjére volt ideje sok-sok művét megírni, amelyek fennmaradnak, hogy szerzőjük géniuszáról és ugyanakkor a civilizációnk válságáról tanúskodjanak.

Vajon mit gondolt volna Cioran, ha láthatatlanul részt vett volna a latinnegyed kedves kis román kápolnájában rendezett gyászmisén, amelyen őt, a hitetlent, ódon zsolozsmákkal búcsúztatták a mély hangú pópák? A román nagykövetség, amelyet következetesen került, hatalmas koszorúval áldozott neki, és lonescu lánya. Marie France meghatottan olvasta fel a száműzött Mihály király hódoló szózatát „nemzetünk világhírű fia” iránt.

Fejtő Ferenc