Őszintén Erdélyről

A magyar–román alapszerződés vitája mindkét érintett országban provinciális volt és ostoba. Mind a magyar, mind a román etnicisták (mert ezek már rég nem nacionalisták) azt várták el a szerződéstől, hogy ne kompromisszum legyen, hanem győzelem: győzelmet azonban csak áldozatos harccal lehet elérni, nem egyezkedéssel. A szélsőségesek – hátradőlve karosszékükben – azt várják, hogy csatáikat valaki megnyerje helyettük. A szerződés bírálható. De szemben a máris fölködlő legendákkal, nem nagyhatalmi nyomásról van szó, és nem is Magyarország „euroatlanti” integrációs érdekeiről.

Mindez mellékes.

Ami viszont fontos: a demokratikus fordulat letépte a valóságról a cenzúra leplét. A bolsevik diktatúra alatt cselekedni lehetetlen volt, de álmodozni könnyű. Ma gondolkodó embereknek az a dolguk, hogy lenyeljék, majd másoknak is ajánlják a tárgyi igazság keserű piruláját. Ez nem jelent kiábrándultságot. A keresztyén erkölcs nem volna lehetséges az ember bűnösségének realisztikus megismerése nélkül. A közjóra és az igazságosságra irányuló politika lehetetlen volna, ha nem tudnánk, mekkora az önzés, a részrehajlás, a zavarosság, a barbár káosz kísértése.

A tényékhez tartozik: a román nép sokáig úgy hitte – jórészt alaptalanul hogy a magyarok, mind Csonka-Magyarország, mind az erdélyi magyarság – állama, területi épsége szétzúzására törekszik. Az alapszerződés az irredentáról való örökös lemondással bebizonyította, hogy ez nem igaz. A fölmérések szerint a magyarországi közvélemény egy-két százaléka kíván határmódosítást. A fölmérések azt is igazolják, hogy a román közvéleménynek csak két százaléka hiszi, hogy a magyarok az okozói Románia súlyos gondjainak. Nemcsak az alapszerződés, hanem a honpolgárok demokratikus akaratának ismerete is igazolja: a magyarság és a románság egyaránt torkig van a terméketlen és unalmas szembenállással. A szélsőséges román körök bizalmatlansága Budapesttel és az erdélyi magyarsággal szemben indokolatlan, sőt hazug.

Mától kezdve senki nem mondhatja Romániában, hogy a magyar kisebbségnek tett engedmények az egységes román állam fölbomlásához vezetnek. Mert hogy nem vezetnek.

Mától kezdve a nemzetiségi politika alapja nem lehet az állítólagos veszedelmek mérlegelése – hiszen ilyenek nincsenek –,  hanem annak a megfontolása, hogy mit kíván az igazságosság és a méltányosság.

Mától kezdve nincs rá ok, hogy az erdélyi magyar nép jogegyenlősége és netán kulturális kiváltságai úgy tűnjenek föl, mintha ez egyben a román patrióták veresége lenne. A magyar-román viszony nem zéró-summa játék, amelyben minél többet nyer az egyik fél, annál többet veszít a másik. Aki így nézi a dolgot, saját nemzetének is árt, hiszen a zéró-summa játék logikája a háború logikája, márpedig magyarok és románok között béke van, és ezt az olcsó szájhősök sem akarják voltaképpen megváltoztatni (igazi konfliktusban nem szájhősködhetnének: akkor vérezniük kellene).

A békének, kiengesztelődésnek, prosperitásnak, a szabadelvű-alkotmányos demokrácia és a tőkés magántulajdonon alapuló szabadversenyes piacgazdaság késő modern prózájának azonban ára van, magas ára, és ezt az árat még meg sem kezdettük leróni. Ez az ár a lemondások és önkorlátozások hosszú sora. Ám a kiegyezés Szekfű Gyula-i, Németh László-i, bibói bírálata arra figyelmeztet bennünket, hogy az önkorlátozásnak nem szabad öncsalássá változnia: itt nem is csak a lódítás, hanem az elhallgatás is keservesen megbosszulja magát.

Le kell mondanunk arról, magyaroknak és románoknak, hogy az egymás ellen valaha elkövetett bűneinkért kárpótoljanak bennünket. De ez nem jelentheti azt, hogy ezeket a bűnöket elfelejtjük vagy letagadjuk. A szenvedés és megaláztatás tapasztalata fontos és tanulságos; ám kiindulópontunk nem a galádságok terjedelmes históriája, hanem az igazságosságnak és a jószándéknak az a minimuma, amelyre az alapszerződés tett gyarló kísérletet. Nem a gazságokat akarjuk újabb gazságokkal megtorolni, hanem megfontolt és nagylelkű lépésekkel megelőzni, hogy megismétlődjenek.

Először is le kell mondanunk arról, hogy egymás kivetített képét terapeutikus célokra használjuk. Saját önbizalomhiányunk és bizonytalan politikai szándékaink elleplezésére kiválóan alkalmas, ha a „másikról” azt gondoljuk, hogy barbár. A román sajtó izzó magyargyűlölete, a csonka-magyarországi sajtónak a Románia iránti jeges megvetése, Erdély iránti közönye és az összes médiák rémisztő tudatlansága tarthatatlan.

A közvéleményt irányító román értelmiségnek le kell mondania arról a képzetéről, hogy Erdély történelem nélküli üres tér, amelynek voltaképpeni kulturális létezése a magyar-román konfliktussal kezdődik a tizenkilencedik században. A Báthoryak, Bethlenek, Rákócziak Erdélye egész Kelet-Európa egyik legdicsőbb teljesítménye, amelynek forrása az ágostonos konfessziós hagyomány, ennek mind kálvinista-kartéziánus, mind janzenista alakváltozatában. A románok szemében az erdélyi magyarok parasztok és katonák. Ez nem magyarázza meg Bethlen Miklóst. Érdekes módon ezt a történelmi revíziót a csonkamagyar (budapesti) értelmiségnek is el kellene végeznie: Erdély nemcsak „probléma”, hanem a magyar magaskultúra eleven forrása – még eleven.

A magyar értelmiségnek le kellene mondania arról az előítéletéről, amely a görögkeleti-bizánci „kultúrkört” alacsonyabb rendűnek tartja. Az ágostonos Nyugat, amelyhez mi tartozunk, nagy harcok után Arisztotelészre alapozta közéleti kultúráját; a keresztyén Kelet és az iszlám inkább Platónra. Az a műveltség, amely Pszelloszt, Gogolt, Dosztojevszkijt, Kavafiszt – és Ion Barbut! – adta nekünk, aligha megvetendő. A keresztyén Kelet és az iszlám neoplatonikus és egyben antipolitikus miszticizmusából kétségtelenül nagyobb problémák származnak a demokrácia honosításának korában, mint a világi szféra autonómiáját és önálló erkölcsét már régóta elismerő Nyugaton. Ám a problémák nagysága nem jelent alsóbbrendűséget.

Egészséges, öntudatos politikai közösségek nem az önazonosságukkal foglalkoznak. Athén nem azt kérdezte önmagától, hogy „mi a hellén?”, hanem azt, hogy mi az igazság. A próféták nem azt kérdezték önmaguktól, hogy „mi a zsidóság lényege?’’, hanem azt, hogy ki az igaz, élő Isten. A román demokráciát nem lehet fölépíteni Nae lonescu, Blaga, Cioran, Eliade, Noica köldöknéző, nárcisztikus, rettegő-gyűlölködő nemzeti metafizikájára.

Ámde a magyar értelmiség sem halaszthatja már sokáig, hogy a szabad Magyarország ügyében ne lásson többet, mint a pragmatikus gazdasági részfeladatok ésszerű sorrendjének kérdését. Budapesten ma minden nyugtalanító kérdésre ez a válasz: Európa. Önálló politikai küldetés nélküli politikai közösség: ez abszurdum. Nem képzelhető olyan nemzet, amely a léte-lénye centrumára vonatkozó faggatásra mindig azt válaszolja: olyan akarok lenni, mint mások. Keletbelga. Szubosztrák. Ez nem válasz, ez a válasz megtagadása.

A román kormányzatnak be kell látnia, hogy az erdélyi magyarság kívánságai – amelyek egy részét a ratifikálás után majd a romániai törvénytár érvényes alkotóelemévé változtatja az alapszerződés – nem holmi külső politikai partner ellenséges szándékú követelései, hanem a demokratikus Románia kétmillió polgárának igényei. Mit szolgálna ezeknek az igényeknek a teljesítése? Azt, ami a modern demokráciák polgárainak vágya szokott lenni: a méltóságteljes, derűs, büszke életet. Miért fontosak például a kétnyelvű föliratok? Azért, mert a politikai lét nyilvános. Ha az erdélyi magyar nép egyenrangú, annak látszania kell. És ez a látvány bizony meghatározza a román patrióta honpolgár politikai létét is: ennek szerves része az, hogy magyarok márpedig vannak. Románnak lenni ma – ez többek között azt jelenti, hogy magyarok is vannak. S ez nem rejtett, fenyegető misztérium, hanem a racionálisan megismerhető szociális valóság eleme.

Az erdélyi magyarságnak viszont el kell ismernie, hogy a romániai politikai közösség szolidáris része: bár kulturális közösségben él Magyarországgal, egyenjogúságának és egyenlő rangjának ára a politikai szolidaritás, talán éppenséggel lojalitás. Ez keserves lesz.

És nemcsak Erdélyben. Kisebbségeknek ez nehezükre szokott esni. De ha az erdélyi magyarok bele akarnak szólni a saját ügyeik intézésébe, mintegy be kell lépniük a román demokrácia politikai közösségébe: ez a belépés azonban többnyire nem lehet fönntartásos. Ennek sajátos helyi nehézségei is vannak. Egész Kelet-Európábán csak pár helyen van egypártrendszer. Az egyik a magyar Erdély. Az erős kontraszt a közvéleménynek az alapszerződésről alkotott véleménye és az RMDSZ álláspontja között mutatja a dilemma mélységét – a megoldásról nincsenek elképzeléseim, és nem is illik, hogy legyenek. De látni vagyok kénytelen, amit látok.

Viszont a román demokratáknak is be kell látniuk: ha azt akarják, hogy az erdélyi magyarság a tágabb romániai politikai közösség tagja legyen, át kell fogalmazniuk a román honpolgárság (citizenship, citoyenneté) tartalmi meghatározását. Ez nem lehet pusztán etnikai, és nem indulhat ki az egykori egyesülési-függetlenségi küzdelmek elavult retorikai örökségéből. A román demokrata hazafiak számára az erdélyi magyarság nem lehet többé valami külső.

A magyar politikai osztálynak pedig be kell látnia, hogy a Magyar Köztársaság számára az erdélyi magyarság egyszerre külső és belső. Külső, mert a magyar nemzetiségű román állampolgárok nem élvezhetnek nálunk jogokat és nem kérhetők számon rajtuk kötelességek. Belső azonban, mert az erdélyi magyarságnak a mindenkori magyar állammal szemben lehetnek követelései. (Ezt a hatályos magyar alkotmány is elismeri a „felelősség” fogalmával.) Az erdélyi magyar kisebbség kulturálisan nem önálló, és nem is lehet az. A magyar-román békesség ára itt is magas lesz: a szabad Magyarországnak társfelelőssége van az erdélyi magyar művelődési és oktatási rendszer fönntartásában, s ahol kell, megteremtésében, ami persze nem jelenti a román állami költségvetés kötelezettségvállalásának csökkentését.

A román kormányköröknek viszont be kell látniuk, hogy az erdélyi magyar kultúráért viselt budapesti társfelelősség nem holmi „beavatkozás a belügyeikbe”, hanem egy baráti demokratikus állam, netán majdani szövetséges rendszeres segítségnyújtása, amely Romániának előnyös, hiszen az ő egyenjogú állampolgárait támogatja.

A magyar államnak viszont be kell látnia, hogy ezért a költséges támogatásért semmi közvetlen előnyt nem várhat cserébe: sem az erdélyi magyar kisebbség politikai lojalitását, sem a romániai kormányzat viszonzó gesztusait, Magyarán: ez a támogatás nem lehet föltételes.

Mindkét ország politikai közvéleményének el kell viselnie, hogy a szólásszabadság a sovinisztáknak is jár: nem büntethetünk senkit azért, mert, teszem azt, Kolozsvár román ajkú lakói újra meg újra Funar urat választják polgármesterüknek, habár rosszul teszik; a Magyar Köztársaság alkotmányos rendje fölötte áll Torgyán úr hebehurgya kijelentéseinek, bár teljes joggal (noha örök szégyenünkre) ül a budapesti Országházban. A felelőtlen médiabohócok és a minden tisztességes lépést álszentül meggyászoló harangkongatók: magánemberek. A magyar és a román demokrácia a béke mellett döntött, és ehhez képest közömbös, hogy a két országban olyanok vannak kormányon, akik – a parlamenti demokrácia természete folytán – nem tetszhetnek mindenkinek.

Magyarország és Románia új és még törékeny barátságos viszonya nem zárja ki, sőt elősegíti a békés versengést. A két ország persze nem egyforma. De mindkettőben él az elpusztíthatatlan vágy a konszolidált, teremtő és termékeny életre. Az erdélyi magyarság érdekeit csak úgy lehet megvédenünk, ha a jogvédelem és a kulturális építkezés nem szegül szembe evvel az elsöprő békevággyal. Máskülönben mind Magyarország, mind Románia közömbösen és ridegen fog elfordulni az erdélyi magyar néptől. Ezt nem szabad megengedni. A kiengesztelődésnek jelenleg nincs alternatívája. Aki ezt nem veszi tudomásul, talán elősegítheti a saját szónoki karrierjét, s e hervadékony babérokért föláldozza azt, amit nem szabad.

Mindannyiunknak le kell mondanunk néhány politikai szokásunkról: ez új és kényelmetlen. Az erdélyi magyarság sorsa a romániai demokrácia sorsának függvénye. Romániában nem lesz demokrácia, ha a magyar kisebbség önazonos – tehát nemcsak fizikai – fönnmaradása nem bizonyos. Ha pedig a békesség lerombolásával a militáns etnicisták-soviniszták martalékává tesszük a romániai demokráciát, nem lesz erdélyi magyarság,

Mindehhöz pedig az szükséges, hogy Magyarország ne legyen többé Románia ellenfele, s hogy ezt a románok is tudják. A béke intellektuálisan nehezebb és bonyolultabb, mint az egysíkú konfliktus, mert különbözők szüntelen érintkezését és vitáját jelenti. A boszniai elkülönülés, ha tetszik, egyszerűbb. De nekünk nem kell.

Tamás Gáspár Miklós