Az élvezet

In memoriam K. J.

És én közben nemcsak tudtam, hanem éreztem, érzékeltem és átéltem azt a helyzetet, amelyben vonító, tajtékzó, nyálfreccsentő, eszelős, acsarkodó gyűlölet vesz körül, anélkül hogy bármi kárt tehetne bennünk, mert tehetetlen azzal a kívülállással szemben, amely az ismeretből, ebből a tudásból és érzékelésből összeszövődő belső állapotból származik.

Egy nyáron történt, a zempléni hegyekben. Hetedmagunkkal valahogy eltévedtünk, mert az erdőből egy csalánnal és sűrű bokrokkal benőtt vízmosásba jutottunk, mely a falu előtt az egyik porta hátsó határánál véget ért, és sehogy se lehetett jobbról vagy balról kikerülni belőle. Velünk volt Buster is, Mari és János termetes kutyája, egy dús szőrű, arányos felépítésű, mozgékony, csupa ideg airedale terrier. Ha nem akartunk visszamenni néhány kilométert, akkor nem volt más választásunk, mint átkecmeregni a düledező kerítésen, keresztülvágni a porta gazdasági udvarán, és úgy kijutni a falu főutcájára.

Igen ám, de Buster inai és idegzete már jóval a kerítés előtt kezdtek megfeszülni, füle egyre jobban előremeredt, Mari kezében a póráz vékony, nyílegyenes vonallá vált. Akár a rúd. A porta felől először csak szórványosan, majd közeledtünkre egyre összefüggőbben, nagyon különböző hangszínű, mind bőszültebben feltámadó ugatást hozott felénk a szél. Túljutva a növényekkel sűrűn benőtt hátsó részen, a porta hatalmas, több viskószerű házzal szegélyzett udvarán ebek orkánerejű harsogása fogadott. A sivár grund sarkaiból különféle nagyságú és színű, különféle fekvésben és szaporasággal őrjöngő kutyasereg rontott elő, a nyitott ajtóból és ablakokból pedig a hangzavarra előbújt háziak tekintete kísérte őket. Megpróbáltunk ugyan a háziakkal szót érteni, de azok teljesen érzéketlennek mutatkoztak: nyíltan ugyan nem szánták rá magukat arra, hogy megtagadják tőlünk az áthaladást a portájukon, de semmiféle jelét nem adták annak, hogy a legkisebb mértékben is hajlandóak lennének ebeik megfékezésére. Nyilvánvaló volt, hogy a legnagyobb örömük abban telnék, ha mi visszavonulót fújva eltakarodunk a látószögükből arrafelé, ahonnan jöttünk.

A legnagyobb probléma maga Buster volt. Nélküle még csak elképzelhető lett volna, hogy a kutyák úgy-ahogy tiszteletben tartják bennünk a felsőbbrendű fajt, de Buster jelenléte ezt teljesen kilátástalanná tette. Buster valójában arisztokratikus külsejű, gondosan nyírt és egész lényében tapintatos, olykor kifejezetten elmélázó lény volt, de ebből a helybeli állatsereglet semmit sem volt képes érzékelni. Életükben nem láttak airedale terriert. Robusztus mérete, barnás-sárgás sűrű, göndör szőre, különösen mélyről jövő, torokhangú morgása, négyszögletes-hatalmas feje, csonkig vágott farka falusi ebszempontból teljesen valószínűtlen, minden törvényt és erkölcsöt fenyegető vadállat benyomását keltette bennük, és még a legjózanabb állatot is teljesen kihozta a sodrából. Később, a Bihar-hegységben járva a móc pásztorok azt hitték, medvevadász kutya.

Néhányan közülünk már inkább visszafordultak volna – maga a halál.

Sok idő nem volt a habozásra. Kizárólag előre. Maritól a pórázt átvenni: csak egy pillanat műve. Ahhoz, hogy épségben túléljünk, ezt mindenképpen meg kellett tenni. Gyerünk. A lelkemet a másodpercek törtrésze alatt birtokába vevő feszültség maradéktalanul összhangban került azzal az animalitással, amely e pillanatban az udvaron – nem, az egész univerzumon – belül uralkodott. Totálissá vált. Hirtelen egy örökké csak sóvárogva vágyott, határtalan magasságba emelkedtünk. Egyetlen mozgó, kifelé körkörösen zárt egységgé váltunk, az élén Buster meg én, aki mintha már én lettem volna, ő meg én. Mindenképpen és mindannyiunknak át kellett tudnia jutni ezen az elátkozott udvaron.

Buster, mint aki már mindent halálpontossággal értene, hangtalanul, nyílegyenesen csak lépett, ment, haladt, a négy láb mindegyike teljesen egyformán, teljesen egyenletes ütemben, teste kőkemény és rezzenéstelen, önmagát felülmúló határozottságot sugallt, nyaka előrenyúlt, egy vonalba került a fejével, csak előrenézett, meg nem vakkant, de valamennyi porcikája, összes szőrszála akár valamiféle antenna, meredt. És körülöttünk, a puszta udvar végtelenségét szorosra zárva, szakadatlan, vad körforgásban a gyűlölettől fetrengő, tombolva ugató, őrjöngő vadállatok fehérlő vicsora a vöröslő torkokból. Hogy nem mehetünk se gyorsabban, se lassabban egy bizonyos sebességnél, mert különben vagy kiváltjuk ezekből az önmagukból a területük megsértése miatt teljesen kivetkőzött ragadozókból az üldözési reflexet, melynek teljesen ki vannak szolgáltatva, és utánunk vetnék magukat, mint minden menekülő és minden gyengébb után tennék. Vagy pedig a lassúságunk miatt elég idejük maradna arra, hogy mozgásukat megszervezzék, és közösen érzékeljék, hol bonthatják meg együttesünk összeforrott egységét éppen annyira, hogy a keletkezett résünkön keresztül végre közvetlenül a húsunkhoz férhessenek. A köztünk és az ebek közötti állandó, betartandó távolság volt az a rés a téridőben, melyen keresztül bántatlanul vonulhattunk végig a messze hangzó pokollá vált udvaron.

Hogy a többiek mit éreztek, nem érdekelt. Bizonyára voltak közülünk, akik féltek, és voltak, akiket a félelem nem érintett annyira, csak éppen nem tartották élvezetesnek az egészet. Tudom, hogy akkor, ott adtunk is egymásnak kurta, rövid, a levegőn át egymásba kapaszkodó parancs- és indulatszavakat, de csak éppen a legszükségesebbeket, és főleg a lányoknak, hogy kibírják és érezzék, teljesen együtt vagyunk, és ezért és csak ezért biztonságban, úgy, ahogy haladhatunk. De ez önmagunkon, saját létünkön belül zajlott le, jóformán függetlenül a körülöttünk őrjöngő környezet hangterétől. Csak arra volt hivatott, hogy láthatatlan, gondolkodásunkat felülíró, érzéki kapcsolatot teremtsen egymás között. Egységbe forrt őskori embercsoporttá váltunk a vadállati fenyegetettségben. A hangzavarban és a feszültségben az egész olyan volt, mintha vakon, valami infernális feketeségen keresztül, egyedül és kizárólag közös ösztöneink vezérlése alatt, egyetlen testként és lélekként haladtunk volna keresztül hordaként az időtéren, míg ki nem értünk az utcára, és lassan újra magunkra nem találtunk.

És én pontosan, soha még annyira pontosan, előre, már a kerítés előtt mindent tudtam. Tudtam a távolságot, amelyet Busterral be kell tartanom, tudtam a sebességet, amelyet menet közben az udvaron át be kell tartanom, és legfőképpen tudtam azt a gyűlöletet, melyet legnagyobb gyönyörűségemre kiváltok magam körül. És legeslegfőképpen tudtam, hogy pontosan ez kell nekem, és hogy azért, mert pontosan ez kell nekem, sebezhetetlen leszek a következő másodpercekben, hogy egyikünknek se lesz semmi baja. Még ha e tudásra csak utólag ismerhettem rá.

És Buster pontosan tudta, hogy én pontosan tudom, mert izmának minden rezdülése, lábának minden, feszülésben összehangolt mozgása összhangban volt az én izomtónusommal és az én mozdulataimmal. Azon a pórázon, azon az idegszálnyi vékony, acélszilárdságú anyagon keresztül a téren mintha közös, hatalmas feszültségű áramkör kötött volna össze kettőnket azokra a fikarcnyi pillanatokra, amíg az egész udvaron átvágtunk. A gyűlölet külvilágán át.

És nemcsak tudtam, hanem éreztem, érzékeltem és átéltem azt a helyzetet, amelyben vonító, tajtékzó, nyálfreccsentő, eszelős, acsarkodó gyűlölet vesz körül, anélkül hogy bármi kárt tehetne bennünk, mert tehetetlen azzal a kívülállással szemben, amely a tudásból és érzékelésből összeszövődő belső állapotból származik. Ennek a tudásnak – akárcsak a hiúságnak, az alkotásnak vagy az érzékiségnek – egyetlen és igazi célja a hatalom, de a lehetséges hatalmak közül is a legeslegédesebb; a hatalom uralkodás nélkül, hatalom szolgák nélkül, hatalom egyedül és kizárólagosan a tudásból következő eredményes szembeszegülés által: a nemhatalom hatalma az állatias hatalom felett. A tagadás gyönyöre a gonosszal szemben.

Aztán, már kilépve az utcai kapun, szemlélődve a megváltozott, békés környezetben, kényelmesen tovább-ballagtunk az árnyas falusi úton, miközben – egyre távolabbról, egyre erőtlenebbül – még sokáig hallottuk a porta négylábúinak a semmit fenyegető, egymást biztató, mind ritkulóbb, elerőtlenedő ugatását.