„Ezt a nőt ki fogják innen rúgni”

Évtizedekkel ezelőtt álltunk páran az ÉS Széchenyi utcai szerkesztőségének Dunára néző főszerkesztői szobájában, kezünkben a Népszabadság hírrovata, és mindannyian döbbenten néztük az aznapi hírfejet (rég kiveszőben lévő sajtóműfaj, napi hírhez kapcsolódó, hangulati elemekkel telített glossza, karcolat, vagy ilyesmi). Ez a hírfej minden szempontból totálisan rendszeridegen volt, s úgy stilárisan, mint ahogy a világra tekintett, valósággal kiragyogott a lapból. „Ezt a nőt ki fogják innen rúgni”, szakadt ki belőlem: mindenki egyetértett, orcánkon derű és csodálat honolt.

A hírfej szerzője egy ismeretlen némber, Molnár Erzsébet volt, de nem rúgták ki, mert mielőtt kirúgták volna, felmondott, és elment takarítónőnek. Nyolc évre.

Az első néhány ÉS-ben megjelent írása után – ez merőben szokatlan – teljes egyetértésben felkértük, írja a következő három évben a tévékritikát, akkoriban a lap egyik legnépszerűbb, legolvasottabb rovatát. Ezt követően kezdte írni Lichthof rovatcímen tárcanovelláit, melyek méltatása helyett álljon itt egy füzér a szerző kezdő mondataiból.

Ezekből pontosan tudható, ki ő.

„Harangláb úréknál hónapokon át lakott egy szellem.” „Megöllek, ordította az erzsébetvárosi ház gyomrában Fasírt úr.” „A langaléta villanyszerelő felesége egyik napról a másikra eltűnt.” „Bárdossy úr az utóbbi években gyakorta látható egy wekerletelepi ablakban, amint depresszióba zuhanva a múltat sírja vissza.” „A késes asszony belépett az adóhivatalba.” „Harangláb úr megfogta az Isten lábát, de lehet, hogy most elengedi.” „Az asztal reccsent egyet, várt egy keveset, hogy mi legyen, aztán a földre rogyott.” „Harangláb úrba belé hasított a kérdőjel.” „Rudolf, a disznó még mindig az élők sorában volt.” „Misi urat elvitte a szél.” „Zsömle úrnak alapvetően nem volt kedve az egészhez.” „A ceruzalábú nő bement a bankholdingba.” „Harangláb úrék felkészültek a geomágneses viharra. Teljes pontossággal nem tudták, mi az a geomágneses vihar, viszont a jósnő részletesen elmagyarázta, mi történik, ha Harangláb úrék nem készülnek fel rá, hanem csak úgy hagyják, hogy a nap kitörjön, mint az állat.” „A fal ellenségesen fixírozta Salamon urat.” „A helyzet az, hogy a kakasoknak leáldozott.” „Hópehely úr mint a bűvös vadász nézte a szobabiciklit.” „Ha Anasztázia Lujza Klára, az angyalarcú állítólagos örömlány nem költözik a házba ádvent idején egy nyúlós, életlen, ólmos decemberi hajnalon, tán minden más volna.” „Harangláb asszonyt megkörnyékezte egy papírdarázs.” „Zsömlye úr a kibertérbe bámult.” „A poloskakirály a konnektorban lakott.” „Egy gönyűi nyugdíjas kijár a Dunára aranyat mosni.” „Lendvai néni izgatottan várakozott az urnában.”

Az idén hetvenéves szerző kötetbe szedett tárcanovelláiról írta Esterházy Péter: „Lopják a józsefvárosi kapukat, bomba a kisudvarban, fölszántják a temetőket, és a tűzszerészek csak egy hónap múlva jönnek: az abszurd mint napi tapasztalat. Ennek semmi köze a hatvanas évek abszurdjához, a Mrožek kozmikus abszurdjához, ez hétköznapi, kicsi – csak belehalni lehet, írtam majdnem (mit ért ön majdnemen?), egy Molnár-írásnak ez nem jutna az eszébe. Az ember él, mondják ezek az írások. Hal is, de nem bele. (…) Így sebtében, magyar férfi, nem bírom átlátni, hogy politically correct-e a javaslatom, de olvasás közben ne tessék elfelejteni, hogy ezt a könyvet nő írta. Néhány mondat, helyzet, élet és életkép így külön fölragyog. Példákkal nem könnyítem az olvasó életét; könnyíts magadon. (Gyakorlat: képzeljük el, nem, gondoljuk át, hogy Beethoven nő…) A végére ideírok egy mondatot a könyvből, melyet én valószínűleg sosem fogok kimondhatni, pedig közel áll hozzám úgy művészileg, mint emberileg: Tudja, ki kúrna a maga urával, csak beszélgetni mentem be, azzal beszélgetek, akivel akarok.”

Ehhez annyit tennék hozzá, hogy amikor Molnár Erzsébet nálunk megjelent első opuszának stilisztikai jegyeivel kapcsolatban bejött hozzám a szerkesztő, megtudakolandó, hogy szabad-e kúrni az ÉS-ben, állítólag a folyosó teljes hosszában hallható hangerővel válaszoltam: a Molnár Erzsinek szabad.