Hazugék

A Paraméter nemrégiben a Beneš-dekrétumokról kérdezett. Orbán leszögezte, a szlovákiai magyarok számíthatnak arra, hogy a magyar kormány mindenben támogatja őket, és a kollektív bűnösség bármilyen megnyilvánulási formáját elutasítják. Majd közölte, próbálják megérteni ezt a szlovák jogszabályt, nem könnyű a helyzet. Ha az egész helyzetet átlátja, beszélni fog a szlovák miniszterelnökkel.

Formálisan ez a gondolat igaz. Elítéli a kollektív bűnösséget, próbálja megérteni a jogszabályt. Nem könnyű a helyzet, komorodik el – ez utóbbi a legigazabb: szóvá kellene tenni valamit, amit ő ugyan elítél, de nem meri, mert más oldalról meg rászorul Fico támogatására. „Beszélni fogok a szlovák miniszterelnökkel.” Bizonyára. Ez nagyon valószínű, két populista egymás szemébe néz, és azt mondja: leülünk, és megbeszéljük. Nem tudom, hogy a Beneš-dekrétumok ügye van-e annyira bonyolult, hogy azt ne lehetne akár állva is megbeszélni. Most ugyan a derék szlovák populista előreszaladt, tett egy erős elővágást, így most a mi populistánk rohanna utána, bár a rohanás intenzitásából az sem látszik tisztán, egyáltalán el akarja-e érni a szlovákot.

Mint látható, Orbán Viktor az életét tette arra, hogy hozzá hasonló egydimenziós emberekkel telepítse be Európa, sőt a világ politikai térképét. Momentán Európánál tart. Hogy perspektivikusan mi lehet a fejében, már úgy értve, ezeken a lapos hatalmi ideákon túl, nem tudni. Orbánon ráadásul elhatalmasodni látszik a saját fontosságának tudata, ettől néha úgy gondolja, világpolitikai tényező, aminek elméleti megalapozottságát az úgynevezett konnektivitáselmélet összes idevágó badarsága adja: ennek jegyében bratyizik a világ pillanatnyilag legbrutálisabb agresszorával, Putyinnal, de büszkén gyűjti maga köré háziasított újságíróit, repteti a társaságot Washingtonba menet. A hazafelé úton aztán képtelen hazugságokkal kábítja őket, mígnem a barát maga hazudtolja meg: nincs védőpajzs – kért, de nem kapott. Aztán Orbán ezt írta a Facebookon: „Ami a mentességet illeti, Donald Trump elnökkel kezet ráztunk az amerikai olajszankciók alóli időhatár nélküli magyar mentességre. Amíg ő az elnök ott, és én a miniszterelnök itt, nem lesz szankció.”

De aztán mégse. Nem egészen három nap múlva hivatalos fehér házbeli közlemény tudatta, hogy szó sincs időhatár nélküli mentességről: egy évről van szó. A nemzetközi sajtótájékoztatón aztán Orbán is elismerte: nincs védőpajzs, nincs korlátlan mentesség. Tulajdonképp semmi sincs, csak a kézrázás. Az Trumpnak se kerül semmibe. Előző este a Híradóban még azt magyarázta Orbán, „egy olyan méretű országnak, mint az Egyesült Államok, tizenöt-húsz milliárd dollár meg sem kottyan”. Akkor most tudjuk, hogy Orbán barátsága Trumpnak ennyit sem ér? Különben meg minek hazudni, amikor három perc alatt minden kiderül? Kinek akar tetszeni ezekkel a bombasztikus hazugságokkal? Így parasztgyerek viselkedik a diszkóban, amikor életében először lép be oda: vakítják a fények meg a szilikoncicák, ő sem akar csak ott állni, hát hazudik egy nagyot.

Az ország alapjában véve azért nincs csődben, pontosabban azért nem érzékeli a nép a csődhelyzetet, mert pillanatnyilag ural mindent a választás előtti várakozás. Pedig hát lehet sorolni, miben vagyunk a vert mezőnyben, honnét estünk vissza, mit köszönhetünk a kétharmados kontároknak. Inflációt, szegénységet, a versenyképtelen gazdaságot. Nyilván nem volt minden rossz, tizenöt év alatt vak tyúk is talál szemet.

De abban is mennyi hazugság, a repülőrajttól az elrugaszkodáson keresztül a pályára állásig, ami belefér. Lehet nyilván téves a gazdasági prognózis, de amikor nem jön be, nem lehet folyton Brüsszelre meg a háborúra fogni mindent, meg a bürokratákra mutogatni. A tizenöt év romlás során még egyszer sem állt elő egyetlen kormánytag sem, hogy valamit elrontottak. Csak a hazugság meg a sopánkodás.

A külpolitika romokban, ami részben abból fakad, hogy a miniszterelnök világpolitikai tényezőnek tekinti magát, ilyen megfontolás alapján lassan nem is törődik a kormányzással, helyette népszerűségi kimutatásokat böngész, és ellenségképeket gyárt: ebben kifogyhatatlan. Európa-, sőt világbajnok. Ha kormányzása tizenöt évének tíz százalékát kormányzásra fordította volna, talán előrébb állna az ország, de ahelyett termőre sosem forduló, állami pénzből fenntartott látványberuházásokra spekulált, mígnem eljött az az idő is, amikor saját embereinek szennyeseit kellett takarítania a jegybanki botránytól a Szőlő utcán keresztül a pedofilbotrány kezeléséig. Ezek mind a mai napig lezáratlan ügyek.

A belpolitikát nem lehet megoldani Lázár János hangzatos köztéri beszédeivel, hiába száll síkra a luxizás ellen, amikor a vak is látja, pontosan olyan luxizó, mint akiket megbélyegez.

Orbán külpolitikailag egyre súlytalanabb, lássuk be, addig volt tényező – messze nem világpolitikai –, amíg el nem játszotta a vétóhoz kapcsolódó politikai súlyát. De mi ennek a külpolitikának a hozadéka: nincsenek uniós pénzeink, miközben az uniós vétónkat már nem veszik komolyan. Megkerülik. A mozgástér szűkülése miatt olyan magyarellenes nacionalistákkal kell már összeállnia, mint Robert Fico vagy a magyargyűlölő George Simion. Ettől az utóbbi szégyentől hajszálnyira volt: de végül Nicuşor Dan bukaresti főpolgármester nyerte a választást, elkerülte a legnagyobb szégyent. Mindenesetre bemutatta, mire képes Orbán, ha a vesztét érzi.

A negyedik eleme ennek a kudarcos külpolitikának pedig az – mondja Ablonczy Bálint –, hogy nem tud megbukni olyan undorító diktátor a világban, akiről nem kerül elő az, a magyar kormány, a magyar külügyminiszter hogyan dicsérte népeink barátságát, a szuverenitást és az imperialista beavatkozás elleni közös harcot. „A Beneš-dekrétumok ügye tehát ebbe a nagy képbe ágyazva egészen tragikus képet fest arról, hogy hova jutott a magyar külpolitika, és az elvileg ki tudja, hány dimenziós sakk, amiért illik csodálni a magyar külpolitikai vonalvezetést, az valójában teljes zsákutcába vezette a magyar kormányt.” Ezzel a nemzetikormány-mániával talán azt az egyszerű összefüggést sem látja, ha egy flamand felpofoz Brüsszelben egy muszlimot, ugyanazt a pofont kapja Firenzében a szlovák, Szlovákiában a magyar, Romániában a török, mígnem a brüsszeli flamand pofonja végül a Donbászban csattan, azt egy orosz adja egy ukránnak. Azt a világot, amit Orbán és társai elképzelnek, ilyen pofonok hálózzák be északtól délig, nyugattól keletig.