Népszabadság, 1996. szeptember 18.
Szerda
UJ PÉTER
A francnak kellett nekem kapcsolgatni. Maradtam volna az Internetnél gyerekpornó, kábítószer-, bombareceptek és emilvírusok között, mi a vérnek kapcsoltam a tévét?
Mindegy, farkasszemet nézek a hatvanas évekkel, Antal Imréig rendben van, bár Kudlik Juli nélkül… Mer’ azér’ Antal-Kudlik az igazi, a levegő urai, de aztán, hogy zsűri, a lakodalmi asztal mögött, a Petrovics-Szinetár jégtánckettőssel az élen, hopp, hol is vagyunk? ugyanott, nyilván, mennyi szép pártállami emlék.
Menekülni sem tudok, előugrik egy húsz év körüli Roy Orbison, aztán egy George Michael meg egy végét járó Elvis Presley száztíz kilósan, ízléses kis kilapított sassal megszakadni készülő szíve fölött, valószínűleg ma este már nem száll ki a fürdőkádból.
És Szinetár már mondja is, hogy nehéz helyzetben van, amit azért nem gondoltam volna, aztán aszongya, hogy látszik, van hangja, meg kitűnő produkciókat láthattunk, persze, azokat láthatunk évtizedek óta, lehet közönségszavazni.
Kapcsolom be a villanyt, a porszívót, a mosógépet, a hajszárítót, a körfűrészt és a spájzban a timföldgyárat. A tévét meg ki.
Nagylevegő.
Képzelem Szinetárt, ahogy a BBC-n ’76-ban az elődöntőben kiszórja a Sex Pistolst meg a Clasht, aztán porszívózhat fél Anglia.
Színpadi tánc és a kedves versmondólány, betanított citerázók és némi szabadságot kibungizott, élenjáró jelvényért küzdő kultúrkatonák. Libben egyet-egyet a késő kádárizmus szelleme, szeret mostanában, de ebben az ügyben, konkréten, ártatlan a kormány, itt civil bornírozásról van szó, mint ahogy az előző kormány alatt a táncdalfesztivált jutott eszükbe valakiknek visszaanakronizálni.
Még az erdőspéteres meg MHV-s felállásban biztosan volt értelme így tehetségkutatni, hogy meder kellett, ugyebár, a tehetségeknek, abban folyjon, nem csak úgy összevissza, még balhé lesz belőle, tvisztbotrány, titkos szerveződés vagy szamizdat. De most? Könyörgök.
Illetve, nem könyörgök, könyörögjön a halál, megyek, helyet cserélek a kardnyelővel.
Uj Péter