„Nálunk hiányzik az igazi ellenállás kultúrája és készsége”

Milyen nehézkedési erők hatnak a mai magyar társadalomban, és milyen történelmi hatások formálták ilyenné? Van-e ideológiája a NER-nek, és milyen történelmi képzetekre épít? Ezekről kérdeztük a társadalom- és mentalitástörténettel foglalkozó akadémikust.

Magyar Narancs: Legutóbbi könyvében (A polgári és parasztpolgári Magyarország. Társadalomtörténeti vizsgálódások, Kronosz, 2025) foglalkozott azzal is, hogy a 20. századi magyar társadalomfejlődésnek milyen, a politikai cezúrákon átívelő tendenciái voltak. Ebből a szempontból a rendszerváltás milyen változást hozott?

Gyáni Gábor: A társadalomtörténészek szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy a történelem menetét strukturális szempontból a politikai változásokhoz igazítsák, de ezeknek van azért jelentőségük, mert az állam működését befolyásoló politikai változások igenis hatnak a társadalomra. 1989–1990-ben először is politikai elitváltásra került sor. Ez eléggé konzekvens volt, a régi kommunista nómenklatúra elit a maga egészében eltűnt, és alapvetően megváltozott az elit kiválasztódásának a folyamata is, hiszen az azóta választásokhoz kötött alkotmányos rendszer keretében zajlik. Másodszor, összeomlott a tervgazdaság, és vele együtt az a gazdasági szerkezet is, amely tulajdonképpen egy névleges állami tulajdonban lévő ipart és egy termelőszövetkezeti rendszert jelentett. Ennek a megszűnése hihetetlen mértékű földindulással járt, hatalmas munkanélküliséget teremtett, a társadalom kétkezi munkából élő rétegeiben óriási deklasszálódás ment ekkor végbe. Ezzel szemben a társadalom fölemelkedő rétegeiről kevésbé vannak biztos ismereteink, meg arról is, hogy mi történt hosszabb távon a deklasszálódott társadalmi csoportokkal. A középosztály esetében – ha egyáltalán markánsan van ilyen – a változások sokkal kevésbé voltak megfoghatók. Végül a tudományos-kulturális elitnél vádként szokták megfogalmazni, hogy itt nem ment végbe csere, és ez többé-kevésbé igaz is. Az irányító pozíciókat mások foglalták el, de az akadémiai és egyetemi szférában nem történtek tisztogatások, viszont azóta lezajlott egy generációváltás.

2010 hasonló szintű változással járt?

Nem vagyok a korszak kutatója, de azt gondolom, hogy elsősorban a piaci szféra szereplői körében történtek változások. A NER meghirdette, hogy magyarítani kell a tőkés közép- és felső osztályt. A szociológusok ki is mutatták, hogy ezzel egy oligarcharéteget segítettek pozícióba állami pénzzel, s ezzel lényegében létrehoztak egy politikailag feléjük elkötelezett, tőlük függő új tőkésosztályt és menedzseri réteget. Közben a politikai elit is a maga személyében teljesen kicserélődött, illetve az állami bürokrácia ahelyett, hogy csökkent volna, inkább terebélyesedett, miután a párthoz lojális, újabb generációkat képviselő emberekkel töltötték fel, lecserélve az előző garnitúrát. Ez azonban csupán egy cserélődés. Strukturális mobilitásról – vagyis amikor nem egyszerűen kicserélődnek a pozíciókban lévő emberek, hanem nagy tömegek felemelkednek vagy lesüllyednek – valószínűleg szintén lehet szó, de ezt szociológiailag kellene megvizsgálni. Főleg vidéken valószínű a lesüllyedés tendenciája, ahol elég jelentős mélyszegénységben élő réteg jött létre, mert nem javult a munkaerőpiaci helyzetük, sőt még rosszabbodott is, amit a közmunkaprogramok sem oldottak meg.

A mai magyar társadalom főbb vonásai hova vezethetők vissza történetileg?

A késő kádárizmushoz képest alapvető strukturális változások történtek, ennél korábbra azonban nem lenne érdemes visszamenni. Azt szokás mondani, hogy létezik egy tehetetlenségi erő, ami Kelet-Európában mesterségesen életben tart bizonyos történeti struktúrákat, de ez nem annyira a tényleges gyakorlatban, inkább a fejekben, a mentalitásban, az eszmékben rejlik. A mentalitás tekintetében a mai állapotok valóban sokban emlékeztetnek azokra a korábbi történelmi korokra, amikor a hatalom sikeresen manipulált széles tömegeket. Ez különösen a Horthy-korra érvényes, amikor tekintélyes volt a társadalmi egyenlőtlenség, és főleg az 1930-as évektől kezdve a masszív szegénység is jellemző volt. Ehhez képest a Horthy-rendszer többé-kevésbé legitim és népszerű berendezkedés volt, meglehetősen gyenge, kezdetben baloldali, később szélsőjobboldali politikai ellenzékkel. A mai állapotok erősen emlékeztetnek rá. Most is jellemző a nagyarányú szegénység, nagyok a társadalmi egyenlőtlenségek, ugyanakkor – bár az elmúlt egy évben megéltünk bizonyos változásokat – mindmáig elég szilárd a politikai hatalom támogatottsága. A Horthy-rendszer sem volt demokrácia, de többé-kevésbé alkotmányos rendszerként funkcionált, és volt egy spontán legitimációja, a kormánypárt általában kétharmad-háromnegyed arányban nyerte a választásokat. Úgyhogy nem példa nélküli, hogy most 15 éve gyakorlatilag kétharmados kormánypárti többségű a parlament.

Vannak ezeknek a jellegzetességeknek valamilyen lenyomatai a társadalom-lélektanban, a magyar mentalitásban?

A mentalitás olyan természetű társadalmi jelenség, amely az időben tartósan érvényesül változatlan módon, vagy kevéssé változó formában. Ezek rendszerint gondolkodásmódok, érzületek, magatartási minták. A magyar társadalomban az I. világháború végén valami megtört, ami egyértelműen a nemzeti identitáshoz köthető. Máig nem tudunk megszabadulni attól a görcstől, amelybe akkor került a magyar nemzeti identitás ügye, és amelyet már régen meg kellene valamiképp haladni, de úgy tűnik, ez nem sikerül. Az az örökség, amely átokként vagy fátumként van a fejünk fölött, nagyon kedvező politikai eszköz a nem a legdemokratikusabban működő hatalom kezében. Emellett mindig is korlátozott volt Magyarországon a társadalom demokratikus reakciókészsége. Már 1945 előtt is széles rétegek ki voltak rekesztve a politikából, mert ha rendelkeztek is választójoggal, nem volt érdemi befolyásuk a politikai hatalom megválasztására. 1945, de inkább 1950 után pedig hol nyíltan, hol burkoltan terrorisztikus kommunista diktatúra volt nálunk, ami gyakorlatilag meghunyászkodást, alkalmazkodást kényszerített ki, beletörődést abba, hogy a dolgok nélkülünk zajlanak. Ez megint csak az antidemokratikus társadalmi közérzületet és magatartási mintákat erősítette, s ebből sem nagyon sikerült mára elmozdulni. Hol vannak manapság Magyarországon sztrájkok vagy komoly demonstrációk? Én nem tudok ilyenekről. A rendszerváltás óta eltelt időszak gyakorlatilag az egyik legcsendesebb korszaka volt a magyar történelemnek. Akadtak ugyan átmeneti, sokszor politikailag elkötelezett felhorkanások, de az igazi ellenállás olyan kultúrája és készsége, ami megfigyelhető a mai nyugat-európai társadalmakban, nálunk teljesen hiányzik. Még az sem igaz, hogy ez mindenhol így lenne Kelet-Európában, mert például a mai Romániában sokkal inkább jelen van a tiltakozási kultúra. Ezt megint csak történelmi örökségként érzékelem, jóllehet nem vagyok megrögzött determinista, nem gondolom tehát, hogy kizárólag a történelem határozná meg, hogy olyanokká váljunk, amilyen a múltunk is volt. Az viszont biztos, hogy ezek a reflexek átkerültek a mába.

Akkor a demokráciát tényleg tanulni kéne? Vagy hosszabb idő kellene, hogy a társadalom ezeket a demokratikus formákat begyakorolja?

Közhely, hogy ezek a gyakorlatok Nyugaton már több száz éve működnek, kétségtelen viszont, hogy van benne valami. Viszont ellenpéldák is vannak, amikor olyan országokban, ahol szintén hiányoztak a demokratikus tradíciók, az emberek újabban mégis tudnak a saját érdekeik védelmében cselekedni. Számomra sok tekintetben rejtélyes ez a magyar mentalitás. Vannak ugyan történeti előzményei annak is, hogy a társadalom valamely kompromisszum fejében belenyugszik a dolgokba, és lehet, hogy épp ez bújik meg e mögött is. A legutolsó ilyen eset 1956 után történt, amikor egyértelműen kiderült, hogy bár a magyar társadalom zöme nem akar tovább a bolsevik terror alatt élni, Kádár mégis elég gyorsan konszolidálni tudta az új rendszert, persze, kemény terror kíséretében, és az 1960-as évek elejére a társadalom ebbe bele is nyugodott. Nálunk látszólag erősek azok az ösztönök, hogy ne hívjuk ki magunk ellen a sorsot, hanem próbáljuk meg túlélni az eseményeket. Ez is egy a lehetséges magyarázatok sorából.

Említette a nemzeti identitást, és hogy ez az I. világháború vége óta egy kritikus kérdés. Tényleg ennyire fájó seb Trianon?

Amikor a trianoni döntés bekövetkezett, a magyar nemzettudat már igen fejlett volt, ezért is érintette olyan érzékenyen ez a változás a közvéleményt. Az akkor regnáló politikai hatalom ezt azután meg is lovagolta. A Horthy-érában kifejezetten a revízió jegyében igazgatták az országot. Később nem ez volt ugyan a domináns, de soha nem tűnt el a tudat mélyéről az, hogy mi nem vagyunk a magunk urai. 1956 is erre példa, amely egyszerre volt társadalmi forradalom és nemzeti lázadás. Az 1990-es években kezdték a posztkommunista nemzetek újra megízlelni a saját szuverenitásukat. Csakhogy közben a világ megváltozott, és a nemzetállamok világa helyett egyre inkább a globalizáció nyert teret, az EU-ba való belépésünkkel ez aztán intézményesült is. A nemzeti szuverenitást tápláló hagyományos elképzelések és érzések, amelyek még a 19. században alakultak ki, egyszerűen halványodni kezdtek a népesség nagy részében. Ma a nemzeti identitást össze kellene egyeztetni a globalizációval, de előfordul, hogy ezt a dilemmát nehezen tudja egy társadalom megoldani. Főleg akkor, ha a politikai hatalom fittyet is hány erre az összeegyeztetési kísérletre. Orbán manipulatív és hazug módon globalizációellenes politikát folytat, hiszen Magyarország szintúgy természetes része a globális világnak. Viszont össze lehet kapcsolni ennek során a történelmi és az újabb sérelmeket, magát a veszélyeztetett nemzeti identitást a globalizációellenességgel, ami népszerű politika is lehet, akár még a mai Nyugaton is.

A NER miből építi a saját legitimációját?

Felfogásom szerint a NER-nek nincs külön ideológiája, egyetlen mozgatórugója ismert: benne lenni hatalomban, és kizárólagos gazdasági uralmat biztosítani a hatalmon lévőknek, tehát minél előbb meggazdagodni. Ennek kedvelt módja, hogy mindent kisajátítanak, és ezzel még választási vereség esetén is tartósíthatják a befolyásukat. Ez annyiban különleges eset, hogy a diktatúráknak általában van valamilyen eszmei mozgatórugója. A kommunisták számára az osztály nélküli társadalom, a proletárok diktatúrája számított ilyennek, amely majd elvezet a konfliktusok nélküli világhoz; a fasizmusoknak, főleg a nácizmusnak pedig volt egy német nacionalizmusban gyökerező eszmevilága, miszerint a felsőbbrendű faj biológiailag determinált a világ uralkodására. A NER-nek nincs ilyen doktrínája. Nemzeti és keresztény rezsimnek nevezi ugyan magát, de ennek nincs semmiféle tartalmi eleme. A nacionalizmus kivált fontos a számára, ennek azonban megvannak a korlátai. Napjainkban például nem lehet azt a fajta irredenta-nacionalista politikát forszírozni, amit a Horthy-érában gyakoroltak, mert azok az országok, amelyek ellen ez a politika rendszerint irányult, most elvileg a mi szövetségeseink. A propagált kereszténység mint rendszerdoktrína pedig roppant felszínes valami, ráadásul a magyar társadalom nem is túlzottan vallásos. Kicsi a templomba járók és az igazi hívők aránya, akikről ezt egyáltalán bizonyítani lehet szociológiai eszközökkel. Ez így inkább csak egy üres szólam, és egyúttal olyan politika, amely anyagi téren látványosan fölkarolja az egyházakat, valamint garantálja, hogy az ottani piszkos dolgok (a papi szexuális visszaélések) soha ne kerüljenek felszínre. A NER valójában egy pragmatikus politikai berendezkedés, amelynek nincs saját ideológiája, de igazából kultúrája sincs. Ez is új dolog, mert az általában alacsony származásúakból verbuválódott kommunista elitet ugyancsak elbájolta a magas kultúra és a tudomány világa, a marxizmus–leninizmus pedig általában is egy tudományos doktrína volt. Ezért a kommunista elit sokat adott az elitkultúra képviselőinek a szavára, még ha nyomorgatta is őket egyúttal. Ma viszont ennek nincs semmi nyoma, a tudományra is csak akkor tartanak igényt, ha aprópénzre váltható, vagyis az uralkodó elit semmiképp sem a kultúra eszköze révén kívánja magát legitimálni. A NER emellett tulajdonképpen magára maradt Európában – az ő szövetségesei rendszerint nem kormányerőket jelentenek –, és ezért is igyekszik úgy igazolni magát, hogy Orbán a világ diktátoraival barátkozik. Ez határozott külpolitikai orientációt jelent, amivel ez a politikai kurzus az úgynevezett Brüsszel-ellenességét kívánja kompenzálni.

Ebben a külpolitikai orientációban lehet egy olyasfajta ráció, hogy a rendszerváltásban annyira csalódott a magyar társadalom, hogy fogékonyabb lett a Nyugat-ellenességre?

Ennek is van egy történeti íve. A Nyugattól való elfordulás szintén az I. világháború után kezdődött, amikor a magyar társadalom, főleg az elit nagyon csalódott benne, pedig a 19. század elejétől-közepétől feltétlen bizalmat táplált a Nyugat iránt. Amikor a két háború között a náci Németország bejelentette, hogy új Európát fog kreálni, amihez aztán mi is csatlakoztunk, mert szükségünk volt a támogatására ahhoz, hogy visszaszerezzünk területeket, az is a Nyugat-ellenes attitűd jele volt, mert a náci Németország által elképzelt új Európa a demokratikus Nyugat-Európa ellenében jött volna létre. A kommunista diktatúra is kifejezetten Nyugat-ellenes volt, vagyis már lassan száz éve egyfolytában olyan légkörben élünk, ahol az Európa-ellenesség, a Nyugat-ellenesség népszerű valami Magyarországon. Ezt csak rövid időre szakította meg a rendszerváltás folyamata, amikor végre csatlakozhattunk a Nyugathoz, és integrálódhattunk abba a világba, amelyhez korábban is szerettünk volna tartozni. Akkoriban eufórikus hangulat övezte ezt a lépést, de ennek is vége lett. Sose gondoltam volna, hogy hivatalosan Oroszország lesz az első számú barátunk, hiszen, ha volt valaha igazán fontos és állandó ellenségünk a világban, az mindig a keleti orosz birodalom volt. Látom a jelenséget, de nem tudom megmagyarázni, hogyan tudott ilyen rövid időn belül átfordulni az ellentétébe a kétségtelen oroszellenes történelmi tradíció. Persze, ha a demokratikus Amerikában megtörténhetnek olyan dolgok, mint amik ott most történnek, s amik egyáltalán nem jellemezték az amerikai demokráciát az elmúlt 200 évben, akkor miért ne történhetne meg ilyen egy annál sokkal labilisabb, képlékenyebb, kialakulatlanabb, kiforratlanabb világban, amilyen Magyarország is?

A társadalom kész elfogadni a fölkínált narratívákat?

Nagy része igen. Ez egy hitekre és előítéletekre épülő világ, ahol nem kell semmit bizonyítani, mert az emberek akár még a saját érdekeikkel szemben is hisznek a vezetőnek. Kifejezetten vallásos lelkület és nem politikai racionalitás kell ahhoz, hogy az ember e politika hívévé szegődjön. Ez ma az egész világon érvényesülő tendencia, aminek talán részben a politikai demokrácia is az oka, az általános választójoggal együtt. Miután széles társadalmi rétegeknek van ma beleszólásuk a dolgok alakulásába a parlamentáris rendszer keretében, mindinkább elvész a politikai racionalitás befolyása. Ez ugyanis intellektuális felkészültséget és komolyságot kíván, nem várható el azonban egy kulturálisan nagyon rétegzett társadalom minden egyes tagjától, hogy rendelkezzék ezzel a képességgel. A kutatások szerint a Fidesz legbiztosabb szavazóbázisát a legszegényebb falusi rétegek adják, akik számára bizonnyal a legkevesebb gazdasági haszonnal jár a mostani politikai kurzus. Világos, hogy manapság nem a ráció diktálja a politikai viselkedést, a választói magatartást, hanem a hitszerűség, és ez éppen a látszólag nagyon is demokratikus berendezkedéssel jár szorosan együtt. Persze, csak azok számára lehet elfogadható a NER politikai propagandája, akik nincsenek tisztában a valóság mibenlétével.

Többször említette már, hogy a tudományossággal is erősen szembehelyezkedik a NER, illetve hogy a tudományt is próbálja diszkreditálni. Volt olyan írása, amelyben kifejezetten a „szellemi verőlegények” kifejezést használta.

Mi, humán- és társadalomtudósok különösen jól érzékeljük az állami beavatkozás káros hatását, hiszen a politikai diskurzus szempontjából van némi jelentősége annak, amit mondunk. Ha a kormány meg akarja szabni, hogyan gondolkodjanak róla és a politikai gyakorlatáról, akkor ezek a megszólalások persze irritálhatják. Ezért szeretné instrumentalizálni a tudományt, átvinni a politikai doktrínákat a tudományos szférába. Ennek az a gyakorlata alakult ki újabban idehaza, hogy új, tudományosnak nevezett intézeteket építenek fel – a történész szakmában a kormány több mint fél tucat ilyen intézetet hozott létre a mi ellensúlyozásunkra –, bennünket pedig úgy kezel, ahogy. Miután mesterségesen leválasztották a kutatóintézeteket az Akadémiától, hiába tiltakoztunk ellene, az idén végül egyszer csak szétszakították a volt akadémiai intézeteket, és a HUN-REN megmaradt az élő és természettudományok védőernyőjeként, a humán- és társadalomtudományokat pedig hozzácsapták az ELTE-hez. Sokszor úgy éreztük, hogy utunk a megszűnés felé tart, mert feleslegessé vált az, ahogyan mi gondolkodunk, és mi magunk is feleslegessé váltunk, csupán azért, mert nem vagyunk hajlandóak a politikai doktrínákat átfordítani a tudomány nyelvére. Ezért is olyan a helyzetünk, amilyen, anyagilag is.

A politikai doktrínák átfordítása a tudomány nyelvére mit jelent a gyakorlatban?

Vannak fixa ideáik, amiket szeretnek sulykolni, és az újonnan létrehozott intézeteik foglalkoznak velük. Kollégáim nemrég bemutatták tanulmányaikban, hogy a NER szellemének megfelelő történeti gondolkodás már nemcsak Trianont, hanem a II. világháború következményeit is (mint amilyen a Gulag) úgy interpretálja, hogy a Nyugatot illeti ezekért a felelősség. Így fest a politikailag instrumentalizált történeti gondolkodás. Ennek terjesztésére rendelkezésre állnak az orgánumaik, a rendezvényeik és a szélesebb médianyilvánosság. A tudományos közeg ettől függetlenül működik ma még, megvagyunk a magunk gettóéletében, de legalábbis nem lettünk en bloc az utcára téve. Más kérdés, hogy körünkben is folyik az elvándorlás, még úgy is, hogy a történetírás kifejezetten nemzeti tudomány, és kevésbé konvertálható tudást jelent külföldön.

Politikai szempontból melyek a NER számára az érzékeny történeti témák?

A 20. századnak majdnem minden kérdése, kezdve Tisza Istvánnal. Elkezdték visszaépíteni a két háború közötti Tisza-kultuszt, pedig Tisza már a maga korában is nagyon vitatott politikai személyiség volt. Trianon természetesen kiemelten fontos ügy. A Horthy-kor megítélése a rendszerváltástól kezdve fontos kérdés volt, már az akkori konzervatív kormány is kellő szimpátiával viseltetett iránta. Létezik a Horthy-mítosz, ami azonban jogosulatlan, és magának az egész korszaknak is számos súlyos, belső problémája van, elsősorban a holokauszt kérdése említhető ezek közül. Mert ugyan a németek iniciatívájára, de a magyar közigazgatási és rendészeti hatóságok közreműködésével hajtották végre nagyjából félmillió ember deportálását a megsemmisítő táborokba. Emellett az egész időszakot, 1920-tól 1944-ig átíveli a magyar politikai antiszemitizmus gyakorlata. Ez különösen gyenge pontja a Horthy-rendszer jobboldali megítélésének, ami körül csak úgy táncolgatnak a „szakértőik”, mert ezt a problémát nem lehet egyszerűen a szőnyeg alá söpörni a mai civilizált világban. Aztán a hivatalos Alaptörvény preambuluma szerint még csak nem is létezett történelem Magyarországon 1944 után, mert elvesztettük a szuverenitásunkat, holott nem lehet nem létezőnek tekinteni a saját felmenőink életét. Ráadásul nem is mind az ellenállásban találta meg a helyét, hanem például az együttműködésben, a kollaborációban, ami teljesen természetes fejlemény, hiszen élniük kellett. Ezt a dolgot sem lehet úgy elintézni, hogy voltak a kommunisták és voltunk mi. Persze, a kommunistaellenesség is csak egy üres szlogen, a mostani politikai rezsim politikája sok tekintetben azokra a politikai manőverekre emlékeztet, amelyeket a kommunista diktatúra érvényesített, még ha most nincs is nálunk nyílt diktatúra. Végül megtagadták a rendszerváltást, mondván, ők hozták el a változást húsz évvel később. Egyszóval az 1990 és 2010 közötti időszaknak még a konzervatív fejezeteit is kidobták az ablakon, úgy kezelve az egész korszakot, mint egy posztkommunista negatív politikai hagyományt. Ezt a történelemképet közvetítik a szakembereknek kinevezett kutatóik, akiket a kormány által létrehozott és működtetett intézetek foglalkoztatnak.