Hitek

Miért válik az ember hívővé: világmagyarázó, megváltást ígérő, a nehézségek legyőzéséhez, a fájdalmak elviseléséhez reményt adó eszme követőjévé? A családi, politikai és társadalmi változások hogyan hatnak a világszemléletre és a létfelfogásra? Hogy függ össze a tapasztalat a hittel? Van-e összefüggés az írói, művészi lét és a hit között?

A gyermek ismeretlen jelenségekkel, dolgokkal körülvéve él, amelyeket érzékel, érdeklődik irántuk, de értelmüket, eredetüket nem érti. Kíváncsisága hézagait képzeletével tölti ki. Figyel és felfedez: mítoszokat alkot és magyarázatot keres arra, ami vele és a körülötte lévőkkel történik, ami az élő és élettelen világban végbemegy. Világlátását a környezetéről szerzett egyre bővülő ismeretei és saját ösztönkésztetései módosítják, alakítják. Ha érzékeny a benne és a környezetében lezajló történésekre, ha elhatározássá tudja változtatni az őt ért hatásokat, már felnőtté válása előtti életszakaszában életre szóló lépéseket tehet. Két irány adódik – vagy elfogadja, amit változtathatatlannak vél, vagy lázad: mást csinál, mint amit elvárnak tőle. A korábban megéltek kitörölhetetlen nyomot hagynak nézeteiben, világértelmezésében, partneri, baráti és közösségi kapcsolataiban, aminek, főként fiatalon, nincs is mindig tudatában.

*

Kassák Lajos katolikus hite családi eredetű hit volt. A felvidéki paraszti-pásztorkodó családból származó anyja és anyai nagyanyja hatottak rá a leginkább, akiknek a világlátását a katolikus vallási képzetek mellett természeti jelenségek és az emberi viszonyokat mitizáló történetek, mesék is alakították. Apja szlovák eredetű, magyarul főleg indulatos állapotában törten beszélő patikaszolga volt. Szülei Kassákot katolikus iskolába íratták és papi pályára szánták. A katolikus vallás misztériuma és érzékeire ható látványvilága mélyen megérintette. Serdülésekor megbomlott az addigi életét meghatározó hitbéli bizalom. Testi és lelki változásai, érzelmi és értelmi történései lázadásra késztették, s a család kijelölte út követése helyett saját út keresésére sarkallták. Tizenkét éves kora körül, szellemi és ösztönélete új szakaszában szembekerült az apjával. Megbukott csaknem minden tantárgyból, és a tanulás helyett a fizikai munkát választotta. A lakatosszakma elsajátítása után elhagyta szülővárosát.

Hitigénye, társadalmi igazságérzete, a kiszolgáltatottak iránti részvéte fordította figyelmét fiatal felnőtt korában a szocialista eszmék felé. Szocializmushite a szabadon választott közösségbe vetett reményén alapult. Vallási, keresztényi megváltó hittételek helyett földi megváltást lehetővé tevő eszmét keresett.

Munkásként találkozott a szocialista eszmékkel, amelyek nem csupán hitét formálták át, hanem az új közössége írói vágyai kibontakoztatását is segítette. Közéleti aktivitása és alkotói kiteljesedése nagy világváltozásokkal esett egybe: a jogkiterjesztő, kizsákmányolásellenes szocialista munkásmozgalom kiteljesedésével, az avantgárd művészeti irányzatok megjelenésével, az első világháborúval és az azt követő forradalmakkal. Az európai csavargóútja és a huszadik század eleji történések tapasztalatai nyomán alakult ki benne az az elképzelés, hogy a világjobbító szocialista szellemiségű közéleti és az alkotóművészi tevékenység egységesülésével emberhez méltó világ teremthető, amelyben az egyén nincs kiszolgáltatva a manipuláló hatalomnak.

Ritka, hogy egy nemzedék tagjainak további életüket meghatározó életszakaszában világháború és forradalmak zajlanak. Az 1910-es években a kaotikus világ gyökeres változásokon esett át, ami ezekben a kataklizmás időkben élő útkereső, lázadó fiatalok további életútját is befolyásolta: segítette őket a döntéshozatalban. (Mennyivel nehezebb volt az 1910-es évek elején születetteknek hitet találniuk a nacionalizmusba és fasizmusba belebóduló Európában, vagy az 1940-es években világra jötteknek fiatalságuk évtizedében, amikor a nyugati jóléti kapitalizmus és a keleti szocialista tervgazdálkodás hatalmi egyensúlyállapotában kellett igazságérzetükkel adekvát világlátást, jövőelképzelést és cselekvési módot találniuk, hitként vállalniuk.)

Kassák mindaddig forradalomhívő volt, míg át nem élte a forradalmakat, amíg meg nem tapasztalta, hogy a forradalom a hatalmi űr betöltésére vállalkozó, megváltó eszméket dédelgető, de az új körülmények kezelésére alkalmatlan vezetők hatalomra jutásával jár.

 A kommün (Tanácsköztársaság) megalakulásáig lelkesítették, jövőreménnyel töltötték el a németországi és az oroszországi változások, amelyekről Magyarországon élve csak közvetett ismeretei lehettek. Folyóiratában, a MA-ban megjelent Aktivizmus című kiáltványában olvasható: „Keletről elindult a proletárforradalom tűzlavinája, hogy vörösbe gyújtsa a világot (…) Nincs megállás. (…) A kommunista párttal egyértelműen segített gazdasági forradalom után ennek a forradalomnak az előkészítésére és állandó mozgásban tartására minden párttól többet akarása a mi aktivista csoportunk legfelsőbb munkaprogramja.”

A magyarországi régi rendszer bukása és az alig négy hónappal korábban létrejött kommunista párt egyesülése a szociáldemokrata párttal, majd az egyesült párt 1919. március 21-ei hatalomátvétele utáni történések kiábrándították. Mindenekelőtt azt nehezményezte, hogy az új hatalom irányítói nem méltányolták az avantgárd művészetet, s az íróktól, művészektől a tömegeket maguk mellé állító propagandaszolgálatot vártak el.

 A forradalmak bukása után, a konszolidálódó régi-új világrend megtapasztalásával egy időben teljesedett ki az alkotó – költő, író, képzőművész – Kassák, aki hosszú élete elkövetkezendő évtizedeiben a művészi alkotói munkát és a mozgalmi, közéleti tevékenységét különválasztotta egymástól. A politikai és a művészeti tevékenység elkülönítése miatt szembekerültek vele azok a köréhez tartozó fiatalok, akik a radikális szocialista-kommunista eszmékre épülő cselekvés hívei maradtak. Voltak, akik hatalmi-politikai terveik megvalósítása érdekében lemondtak írói, művészi ambícióikról is. Nem egy közülük szovjetunióbeli emigrációban szolgálta az ottani rendszert és vált a diktatúra áldozatává.

Máig kötetben kiadatlan vitairataiban, folyóirat- és újságcikkeiben írt Kassák a bal- és jobboldali szélsőségek közötti rokon vonásokról, a tömegek manipulálhatóságának veszélyéről, az esendő, gyenge, az ösztönkésztetései között tébláboló, a létfenntartásáért küzdő ember kiszolgáltatottságáról. Egyre inkább a szabadon gondolkodó, tájékozott és művelt egyéntől, és nem a tömegtől várt változást. A szellem emberei, írta 1937 elején a Pesti Naplóban, „örök nyugtalanságra születtek. A nyughatatlanság rendbontás, a rendbontás bűn, és magától értetődő jutalma a bűnhődés. Még nem volt és nem lesz olyan társadalmi berendezkedés, amely a maga uralmi formái között az ilyen lelkeket kívánatosnak tartaná. Minden társadalmi forma, ha még véres forradalmak is hozták létre: megnyugvásra, a meghódított javak felélésére törekszik, s így szükséges, majdnem igazságos cselekedetnek látszik a zavargó elemek elnémítása, az erjesztő csírák kiirtása. Abban a pillanatban, amikor a forradalom győzelemre jutott, féltékeny haraggal fordul azok ellen, akik újból és újból fel akarják piszkálni a hunyó parazsakat, és azok szemében, akik kormányrúdhoz kerültek, kártékony rebellisekké válnak az örök elégedetlenek. Ki gondol azzal, hogy ezek az emberek életük árán is az emberiség küzdelmes sorsát szimbolizálják.”

Szocializmushite mozgalmi tapasztalatai és a politika mélyebb bugyrainak megismerése következményeként egyre inkább elméleti jellegűvé vált, és a szocialista eszméket keresztényiséggel rokonító együttérzéssé, az elesettek iránti részvétté lényegült. „A szocializmus nem osztályideológia, hanem az általános emberi boldogulás eszméje. Nem egy osztály érdekében, hanem a társadalmi osztálytagozódások ellen vezet harcot” – írta (Csavargók, alkotók).

Változatlan maradt irtózása minden hatalmi-politikai alávetettségtől. Független és szabad akart és tudott maradni, amiben alkotói tehetsége segítette leginkább, és azok a társak – felesége és lapjai munkatársai, valamint a húszas évek végétől a harmincas évek végéig működő körének azok a fiatal munkás és diák tagjai –, akik öntudatosulásukat, saját útjuk megtalálását köszönhették neki.

*

Kassák nagy műve, az Egy ember élete egyik, 1935-ben írt kötetében így jeleníti meg magát: „Amit eddig írtam, azért vállalom a felelősséget, és azért vagyok szocialista, mert nem tudnék más lenni. Kis paraszti városkában nevelkedtem, azt mondhatnám, a templomok árnyékában, hallottam a papok prédikációit, néha, néha belekukkantottam az iskolás hittankönyvekbe, de Jézus Krisztussal nem mint a mi Urunkkal, hanem mint szenvedő és lázadó testvérünkkel ismerkedtem meg. Valószínű, hogy ma is van bennem valami keresztényi, de nem a vallásos formulák, hanem a tiszta emberi etika értelmében. Szocializmusom nem elszakadás ettől az etikától, hanem annak részben következménye, részben szellemi elmélyítése és a gyakorlati megvalósítására való törekvés.”

Lapjában, a Munkában (1939/7.) jelent meg recenzió 1939-es verseskötetéről, amelynek fiatal szerzője így értelmezi mestere hitét: „Az isten fogalma nem a testet öltött isten, ha meg is nevezzük, hanem az az eszmei isten, amely végső fokon magát az embert jelenti, hiszen isten saját képére teremtette az embert (…) A katolikus Claudelt és a szocialista Kassákot egy egész világ választja el egymástól, és mégis összekapcsolja őket a spirituális hitnek az a formája, amely meghatározza humanizmusukat. Kassák nem istenhívő és nem ateista. Idegenek számára a vallások tételes dogmái, de »istenérzése« nem gyermeki csíny bűntudata, (…) hanem sokkal mélyebben fekvő emberi szükségesség” (Farkas Ödön [Tauszig Zoltán]: Jegyzetek Kassák Lajos Fújjad csak furulyádat című verseskönyvéhez). A recenzens az alábbi Kassák-verset idézi: „Elindultam tőled / s mennél messzebb megyek / annál közelebb jutok hozzád. // Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed. / Óh, balga szívem, amint egyedül ballagok / olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül / olyan vagyok, akár a gyermek, ki szájában / az édes tej ízével jajong anyja után. // Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad? / Kilenc tövis került azóta talpamba / szívemre kilenc abroncsot vert az emlékezés. / S ki tudja, mi lesz velem, ha egyszer / szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad. // Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok / segítő jobbot hiába nyújtunk egymás felé. / Harcban vagy szerelemben vérezünk el egyedül / miközben sután és reménytelenül dadogjuk / irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.” (Férfiének a rózsaláncról).

„Évek óta vitatkozom magammal – jegyzi fel Kassák naplójába – a marxizmus összeegyeztethetetlennek látszó eszmei és gyakorlati megvalósításának kísérletén. Majdnem úgy vagyok ezzel a problémával, mint a jó keresztény és jó zsidó az egyisten fogalmával. Mélyen él bennem a kétkedés, másokat már rég meg tudtam volna győzni róla, hogy nemcsak a marxista gyakorlatban, hanem magában az eszmében is megtalálhatók az alapvető hibák, hiányosságok. De mintha nem tudnám kimondani, amit gondolok. Úgy látszik, minden embernek elemi szükséglete, hogy higgyen valamiben, s ha elfogad valamiféle szentséget, nehezen tud tőle megszabadulni. Legyen ez a szentség akár vallási dogma, akár tudományos hipotézis. (…) Marx gazdasági analízisét, kemény társadalomkritikáját elfogadom, de a pártok hozzá fűzött magyarázatait, jóslatait, tudománytalan, utópisztikus társadalomkonstrukcióját tévedésnek, az ember szellemével, elemi funkcióival nem számoló rögeszmének tartom és elutasítom” (Szénaboglya).

Eggyé ötvöződő szocializmusértelmezése és keresztényisége véglegesült. A vallás vigasztaló, megnyugtató hatása, hagyományőrző szerepe verseinek és hírlapi cikkeinek vált gyakori témájává. Nem gyermekkora katolikus hitéhez tért vissza, nem szocializmushitét tagadta meg, hanem mindkettőből elemeket vett át és olvasztott egybe: kassáki élethitet teremtett.

Talán élethite volt a legerősebb, amely mintegy foglalata lett a már említetteken túl az önmagába és az alkotói munkálkodásba vetett hitnek. Ebbe az összetettségbe beleértendő nem szűnő kíváncsisága a megérthető és a megérthetetlen: a természet és a földön túli világ, a művészet és a tudomány, az egyéni és a közösségi lét sajátosságai iránt. A megpróbáltatások nem lankasztották nem múló alkotásvágyát. Ha erőt vett rajta a csüggedés, kiírta magából. Nem engedte, hogy a bajok megingassák. „A mai ember úgy érzi – írja 1940-ben a Magyar Nemzetben –, mintha újból át kellene szenvednie a Paradicsomból való kiűzését. (…) A lélek megpróbáltatásainak mértéktelen súlyos napjait éljük, de az itt-ott felbukkanó jelekből következtetni merhetünk rá, hogy úgy, mint eddig minden időben történt, napjaink viharából is keményebbre edzetten, magabiztosabban és tágabb látókörrel kerül ki a lélek (A lélek megpróbáltatása).

Szeretett és tudott élni, amit mi sem bizonyít jobban, hogy tudatában volt elmúlásának. Az idő – minden múló pillanat – és a tér – minden látott és tapasztalt hely – eszébe juttatta a halált, ami ellen a megkísérelt jó élettel és a maradandónak szánt-tudott művek teremtésével: alkotással „védekezett”. (A Magyar Művészeti Tanács 1947–1948-ban megjelent folyóiratának, amelyet ő szerkesztett, az Alkotás címet adta.)

Nem volt tételesen kifejtett életértelmezése. Élethite volt: a jót és rosszat magában foglaló lét csodálata és tisztelete. Az alkotó, vélekedett, művészetével mások számára érzékien, élményt adóan és gondolkodásra késztetően közvetíti, amit a világból, a létezésből felfog és érzékeltetni, formába önteni képes, s ami által művei teremtőjeként maga is örök életűvé, halhatatlanná válik.

„Hetvennyolc éves vagyok – írta halála előtt két évvel –, de még nem ültem le a kályha mellé pipázni, vagy az ujjaimmal malmozni. Az élet még mindig csodálatosnak tűnik előttem, s még kedvem van beszélni róla” (Válasz néhány kérdésre).

„Alapvető meggyőződése volt – írja Hegyi Béla –, hogy a világban teljes rend uralkodik, azok a borzalmak, katasztrófák és rettenetek, amik megtörténnek, magából az életből, az élet törvényeiből következnek, a természet és a történelem szüleményei. Örökös egyensúlyra törekvés van. (…) Akkor létezhet a jó, ha létezik a rossz is, az igazságnak csak a hazugsággal szemben támad érvénye, az ember valójában csak drámai helyzetekben tud hű maradni önmagához, ott kell bizonyítania hitelesen embervoltát” (A kereső Kassák, Vigilia, 1977/9.).

Élethitét az önmagáról és a világról szerzett pozitív és negatív tapasztalatai segítették megőrizni. Líráját „valami egyetemes sorsközösség figyelmes és résztvevő áhítata, religiozitása, panteizmusa hatja át minden élővel, azaz minden szenvedővel való együttérzésében. S ez segíti minden keserűn túl egyben bizonyos gyönyörűséghez. (…) A szociális, vagy ha tetszik, a szocialista Kassák soha nem tűnik el, csak immár tudja, hogy a világot jóvá soha nem lehet tenni, de jobbá lehet és kell is formálni. S ehhez a maga körében minden eszközt nemcsak szabad, de kell is használnia” (Németh G. Béla: Kassák klasszicizálódása. Költészet a meditáció és a kontempláció jegyében, Jelenkor, 1987/7–8.).

*

Kassák azok közé sorolható, akik nem a hit rabjai, hanem felszabadítottjai lettek. Szabad ember volt az alkotói függetlenség és önállóság minden előnyével és hátrányával. Hitei közül idős korára hangsúlyossá vált a hit alkotói önkiteljesíthetőségében, alkotói önmagában és művei továbbélésében, maradandóságában. Széltölcsér című verse így szól: „Amit keresek / a sötétben született / és a fényben rejtőzik. // Néha úgy gondolom / én magam vagyok az / amit keresek.” A hatvanadik életéve betöltésekor adott nyilatkozatában olvasható ez a büszke mondat: „Egyszer engem is mérlegre tesznek, és igazságosan lemérnek.”