Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 51-52. szám, 2025. december 18.
GYÁNI GÁBOR
A szegénység mai hazai mértéke kulcskérdéssé is válhat a jövő évi választási csatározások hangzavarában. A szegénységhez vezető egyik út a társadalmi lesüllyedés, a deklasszálódás, aminek érdemes külön is figyelmet szentelni. A deklasszálódásnak hosszú és változatos a története, amelyről viszonylag ritkán és nem feltétlenül tényleges jelentésének megfelelő módon beszélnek a történészek, szemben azzal, ahogy egyes társadalmi csoportok felemelkedéséről szólnak. Miért is?
A mobilitás imázsa
A kapitalizmus apológiája, a liberális társadalomszemlélet nagy súlyt helyez a születőben lévő, majd idővel megcsontosodó új társadalmi berendezkedés pozitív oldalának kidomborítására, amely megegyezik a felemelkedők tapasztalatával. Így kölcsönöz ez a szemlélet normatív értelmet a mobilitás fogalmának, melyet a társadalmi haladás feltételeként és következményeként tudatosít. Különösen áll ez az ún. strukturális asszimiláció fogalmára, amely a modernizáció (az iparosodás, az urbanizáció stb.) szükséges velejárójaként fejezi ki a tudomány nyelvén a kívánatos társadalmi fejleményeket. Ennek értelmében a foglalkozási szerkezet átalakulása, a modernizálódása elkerülhetetlenül idézi elő a strukturális mobilitást: ekkor a parasztból (az agrár kistermelőből) ipari proletár lesz, ami egyének nagy csoportjainak a felfelé irányuló elmozdulása, mert az ipar (kivált a modern gyáripar) a megélhetés modernebb intézményi letéteményesének számít a mezőgazdasághoz képest. Legalábbis így fest a helyzet a modernizációt feltétlenül helyesnek tekintő szemlélő számára. Annak a történelmi szereplőnek a szemszögéből azonban, aki ennek a gyökeres átalakulásnak a hatására veszti el a földjét, a műhelyét vagy a boltját, és ezzel együtt életformát is kénytelen váltani, már nem biztos, hogy ez nem süllyedés, nem státusvesztés-e inkább, mint emelkedés. Ekkor ugyanis az illető – elvesztve addigi önálló egzisztenciáját, s vele együtt a magánemberi autonómiáját – a bérmunkás függő állapotába jut, ami olykor jövedelmi süllyedéssel is együtt járhat. Ezt a jelenséget a baloldali, a rendszerkritikus társadalomszemlélet annyiban tünteti ki csupán a figyelmével, amennyiben a proletarizálódás tendenciáját a kapitalizmus forradalmi úton való meghaladásának feltétlen zálogaként értékeli.
Nem változtat sokat ezen a helyzeten az ún. cirkuláris mobilitás fogalmával leírt gyakori fejlemény számbavétele sem. Ez esetben helycsere történik az egyes társadalmi pozíciókban, az értelmiségiből például munkás, a munkásból pedig értelmiségi lesz, változatlan, netán strukturálisan változó külső körülmények közepette. A vesztes, a lefelé mobil ember tragédiája ekkor is könnyen észrevehető, bár – a társadalmi igazságtalanságok korrigálása címén – a társadalmi helycsere akár még igazolható is valami módon. Ékes példa rá a szocialista kori irányított mobilitást igazolni hivatott ideológiai apológia. Ennek tanítása szerint a valamikori népnyúzó felső és középosztályoknak – a társadalmi igazságosság jogcímén – szükségképpen át kell adniuk a helyüket a korábban általuk elnyomott alsó rétegek tagjainak. Az viszont már erősen kétséges, hogy a cirkuláris mozgás egyenértékű a gazdasági-társadalmi és politikai berendezkedés modernebbé válásával, ahogy azt a vele összefüggő ideológiai igazolás fennen hirdeti. A kommunista politikai-gazdasági-társadalmi berendezkedés például végül nem váltotta be a kapitalizmus meghaladását célzó ígéretét.
Mindamellett olykor még a tudományos diskurzusban is összemossák a strukturális és a cirkuláris mobilitás fogalmát. Ezt azzal a tudatos vagy nem kellően reflektált szándékkal teszik, hogy „haladónak” tüntethessék fel az egyszerű társadalmi helycserét a diktatúra történelmi szükségszerűségét alátámasztandó. Azt sugallják ezzel, hogy a strukturális mobilitáshoz elengedhetetlen a cirkuláris mobilitás kikényszerítése, mert csak új emberek pozícióba emelése garantálhatja az üdvösnek gondolt fejlődést. Ezért is állítják be pozitív fejleményként a helycserékkel megoldott strukturális mobilitás erőltetését, amely ráadásul a múltbeli társadalmi igazságtalanságokat és méltánytalanságokat igazítja helyre, közelebb hozva ezáltal az ideális egyenlőség vágyott világát. Ennek az álságos megoldásnak a törekvését látjuk viszont a NER gazdaság- és társadalompolitikájában is, amelyet szintén nem követ tényleges gazdasági és társadalmi modernizáció.
A deklasszálódás történeti vetületben
Vegyük számba most azokat a társadalmi mozgásokat, amelyek a XIX. század derekától tömeges süllyedést, pozíció- és státusvesztést váltottak ki Magyarországon! Az első látványos, foglalkozási átrétegződés kíséretében végbemenő deklasszálódást a középbirtokos nemesség (a bene possesionati), ritkábban az arisztokrácia, valamint a föld nélkül felszabaduló volt jobbágyparasztság, a zsellérek különböző csoportjai szenvedték el 1849 után. Az utóbbiakból cselédek és napszámosok lettek, akik az agrárproletariátus nagy tömegét alkották a továbbiakban; felfelé irányuló mobilitási vágyaik netovábbja a földhöz jutás, a kisgazdává válás volt és maradt egészen 1945-ig. Mivel itt nem úrbéres jobbágyokról van szó, az már korántsem biztos, hogy mindegyikük társadalmi státusa ténylegesen visszaesett a rendi időkhöz képest, bár egyesekről ez is elmondható. Viszont: az 1848 és 1853 közötti várakozásaikhoz képest a jobbágyfelszabadítás adott módja sokaknak tényleges pozícióvesztést okozott. Mindez a paraszti kézen maradt földek szétosztásának bonyolult történetét érinti, amire itt nem térhetünk ki bővebben.
A strukturális mobilitás példaértékű esete a birtokos nemesség a reformkor óta tartó süllyedése, ami a polgárosodás gazdasági folyamatának volt a része és egyenes folyománya. Ezt a folyamatot az érintettek, valamint a velük szimpatizáló közvélemény egyaránt státusdeklasszálódásnak tekintette, ekként is tudatosította. Jóllehet a földjét és vele együtt a megszokott nemesi életformáját elvesztő réteg adott része végül talált magának olyan helyet a folyamatosan képződő állami és helyhatósági bürokráciában, amely továbbra is biztosította számára az úriság imázsát és annak a mindennapokban átélhető tapasztalatát.
A deklasszálódásnak olykor néminemű politikai következményei is voltak. Ennek számlájára írhatók a XIX. század és XX. század fordulóján tetőző agrárszocialista mozgalmak, továbbá az inkább a nagybirtokos arisztokraták egyik csoportja által kezdeményezett, általuk képviselt neokonzervatív politikai mozgalom, mely utóbbit a Néppárt és a Gazdaszövetség fejezte ki beszédes módon.
A XX. század elején – Trianont követően és annak mintegy az utóhatásaként – a középosztály szembetűnő tömeges társadalmi lesüllyedést élt át. A fejlemény fő oka az országhatároknak a vesztes világháborút követő radikális megváltozása és a trianoni Magyarország államának elszegényedése. A hallatlan mértékű infláció közepette a Monarchiából kiszakadó, immár szuverén, a világháborúban győztes hatalmak által ugyanakkor anyagilag szutyongatott, sőt a kisantant államok révén politikailag elszigetelt ország nem tarthatott el akkora bürokráciát, mint volt nálunk korábban. Ez elsősorban azt a valamikori, a nemesi státusból idővel hivatalnokká átlényegülő középosztályt sújtotta, amely ekkor még pótlólagos utánpótlást is kapott a határon túlról a több mint félmilliós menekült tömeggel együtt. Ebből a lefelé irányuló mobilitásból az arisztokrácia (egy része) is részesült némiképpen, amikor a területi elcsatolásokkal hatalmas birtoktesteket vesztett el. Az ő esetükben azonban ez nem vezetett tömeges státusvesztéshez, mint történt az utódállamokban (főként Csehszlovákiában és Romániában), mert továbbra is tekintélyes vagyon tartozott hozzájuk, ráadásul az államhatalom nem is nyúlt a megmaradt földvagyonukhoz, és a múltból örökölt túlzott társadalmi befolyásuktól sem fosztotta meg őket, bár idővel érzékelhetően mérséklődött közvetlen politikai befolyásuk.
Mindezen társadalmi mozgások politikai következményeként az említett tömeges középosztályi státusvesztés, amelyet nem követett a cirkuláris mobilitásnak megfelelő foglalkozási átrétegződés, kétségkívül csökkentette a társadalmi kapillaritás esélyét, visszafogva ezáltal a kívánatos dinamikát, a mobilitási nyitottságot. Ennek nyilvánvaló tapasztalatára hivatkozott a népi plebejus értelmiség hangadó része, a szociográfusok és a népi írók adott köre, amely a harmincas években felrótta az akkori elitnek a társadalmi mobilitás szembetűnő hiányát, a népi rétegek nyomorúságban és mozdulatlanságban megdermedt állapotát.
A középosztályi deklasszálódás említett folyamata ugyanakkor gerjesztette az ekkor már az állam által is pártfogolt Horthy-kori politikai antiszemitizmust, amelynek olykor nyíltan, máskor rejtve a cirkuláris mobilitás kikényszerítése képezte fő célját. Már az 1920-ban elfogadott numerus clausus törvény is ezt a célt szolgálta, és ennek a politikai akaratnak a kiterjesztésével számolhatunk a zsidótörvények harmincas évek végi, negyvenes évek eleji foganatosítása kapcsán szintúgy, ami nem csak a plutokrácia kárára történt. Ez utóbbi fejlemények nyomán a zsidó vagy annak tekintett gazdasági elit, középosztály és kispolgárság együtt élte át a harmincas évek végétől a társadalmi süllyedés keserves tapasztalatát: foglalkozási, jövedelmi, vagyoni és presztízsbeli veszteségüket, tehát szinte az élet egészére kiható hanyatlásukat végül a genocídium tette teljessé a háború végén.
A mindenáron revíziót akaró Horthy-kori politikai elit, amely könnyen kapható volt az állami antiszemita politikára, szinte bizton számíthatott e tekintetben a deklasszálódott, mindenesetre a ressentiment érzésével telített középosztály támogatására. Ez így együttesen vezette el az országot a németbarát külpolitika csapdájába, előkészítve a rezsim teljes bukását, amely a világháború elvesztésével végül be is következett az egész ország számára tragikus következményekkel együtt.
Ami ezt követően a strukturális és a cirkuláris mobilitás együttes hatására történt, az úgyszintén állami kényszerrel kicsikart társadalmi átrétegződésnek volt az eredménye. A régi rend, a „Horthy-rezsim” hatalmi és uralkodó elitjét rövid időn belül likvidálták, nem kímélve ennek során a középosztályt sem, bár e téren azért szelektív gyakorlatot követtek. Az új politikai berendezkedés szinte minden olyan egzisztenciát felszámolt, amely magántulajdonon alapult. Ez a státusvesztés mindazokat súlyosan érintette, akik az előző rendszer establishmentjét alkották, és azokat is, akik kezében akár csak szerény mértékű tulajdon volt, beleértve a lakást, a külföldi fizetőeszközt és a mezőgazdasági, az ipari s a szolgáltatásbeli kistulajdont. Ez felmérhetetlenül sokak közös sorsává tette a deklasszálódást a negyvenes évek második felében, az ötvenes évek első felében, majd a hatvanas évek elejéig tartó időben. Mindezzel szorosan együtt járt a korábbi presztízs elvesztése, a személyes autonómia és szabadság durva megnyirbálása és az alattvalók az államhatalmi terrornak való végletes kiszolgáltatottsága.
A kényszermobilitás terrorral párosuló politikájának a következményeit a hivatalos ideológiai indoklás, melynek olykor még a szociológia tudománya is hitelt adott, strukturális mobilitásként értelmezte, holott az nyilvánvalóan cirkuláris mobilitás is volt egyúttal. Ennek során hiánytalanul leváltották a politikai, a gazdasági, a szellemi és a többi eliteket, némileg az értelmiséget is kicserélték, melynek tekintélyes hányada így deklasszálódott. S miközben felduzzasztották, jelentős mértékben ki is cserélték az ipari munkásságot, miután a falvakból elűzték és ipari segédmunkásokká tették az agrárkeresőket és önálló gazdákat. Mindezek eredményeként tíz- és százezrek távoztak az országból (amíg és amikor lehetett), így szemben a Trianon utáni migrációval, amikor még menekültek százezrei lepték el az országot, és legföljebb ha ezrek, főként elit értelmiségiek távoztak el innen, ezúttal megint kibocsátó országgá váltunk a vándorlási mozgalom szempontjából.
Az 1989/90-es politikai és társadalmi rendszerváltás újfent radikális átrétegződést idézett elő széles néptömegek társadalmi lesüllyedése, olykor a deklasszálódása kíséretében. Ma még nincs pontos képünk minderről, tudható viszont, hogy a késő Kádár-kori társadalom mely osztályait vagy tömbjeit érintette a szóban forgó átalakulás. Egészen nyilvánvaló a kicserélődés a politikai elit soraiban, kevésbé tudott azonban, hogy mi lett ténylegesen a hatalom felső és középső szintjeiről kényszerűen távozók későbbi sorsa. Szembetűnő továbbá az állami tulajdonban lévő nagyipar gyors leépülése, a téeszek megszűnése, ami mérhetetlenül nagy tömegek egzisztenciáját sodorta komoly veszélybe. A nagyipari és a bányaipari munkásság egyik napról a másikra munkanélkülivé lett, és közülük mindenki, aki csak tehette, rokkantnyugdíjaztatta magát. Ennek a mozgásnak a számszerűsítése és fogalmi pontosítása még elvégzetlen tudományos feladat. Egy biztos: a deklasszálódás iménti folyamata nem egyetlen nagy társadalmi tömböt érintett ekkor, hanem sokak vesztét okozta, kezdve az elittel, egészen a kisegzisztenciákig bezáróan. Ráadásul az átrétegződés vitalitása, a társadalmi nyitottság időszaka egy-két évtized elteltével le is zárult, és az addig visszakapaszkodni vagy csupán megkapaszkodni képtelenek számára nem adatott többé esély arra, hogy a cirkuláris vagy a strukturális mobilitás segélyével elinduljanak felfelé a társadalmi ranglétrán.
A nemzedéki összefüggések is fontosak itt: 1990 után rendszerint a korosabb munkavállalók kerültek utcára vagy estek ki korábbi kedvezőbb társadalmi pozíciójukból, akik ezután nyugdíjba mentek, és idővel meghaltak. Az akkori nagy társadalmi mozgást ugyanakkor nem követte különösebb politikai reakció, nem kísérték azt sem sztrájkok, sem tüntetések vagy egyéb tiltakozó mozgalmak. Burkolt módon mégis hatott a társadalmi közgondolkodás formálódására; ennek egyik valószínű megnyilvánulása lett utóbb a rendszerváltás emlékezetének negatívba fordulása. Úgy véljük, az akkori tömeges társadalmi lesüllyedés megrázó élménye minden bizonnyal közrejátszik az illúziók eme szertefoszlásában.
A deklasszálódás mint tapasztalat
A társadalmi nagycsoportok hanyatlása mindenképpen több puszta egzisztenciális válságnál, az identitás megrendülése is egyúttal, ami életmód- és mentalitásbeli megrekedést és kilátástalanságot szül. A fenomenológiai fogalomalkotás érteti meg velünk, hogy a mindennapi élet valóságát és tudatát az efféle státusvesztés egyszeriben földig rombolja, ily módon téve érvénytelenné a mindennapi életvezetés addigi természetes és rutinszerű gyakorlatát. Ennek a kivételes súlyát nem mindig képes az egyén elviselni, ezért sok esetben kisiklik az élete (öngyilkosság, alkoholizmus, depresszió, agresszivitás). A huszadik században nálunk oly gyakori drasztikus társadalmi státusvesztés kétségkívül szinte mindig ott munkált mindeme anomáliák mélyén. Rendszerint vallott eszményünk, a társadalmi dinamizmus, annak megannyi módozatával együtt, nem feltétlenül teremt tehát emberi boldogságot.