A legpocsékabb

Hétfő esti beszédében Putyin egy helyen említi Magyarországot. Éspedig abban a részben, ahol elmeséli, hogyan alakultak ki Ukrajna határai, miután Lenin ezt az államalakulat-félét meggondolatlanul létrehozta. (Hamis: Ukrajna 1917-től független állam volt, és éveken át létezett, míg utolsó maradványait el nem foglalta a Vörös Hadsereg.) Putyin azt mondja: „a Nagy Honvédő Háború előestéjén és utána Sztálin a Szovjetunióhoz csatolt és Ukrajnának adott át néhány területet, amely korábban Lengyelországhoz, Magyarországhoz és Romániához tartozott”. Értsd: rendesen bánt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal, és nekiajándékozott egynémely, a Molotov–Ribbentrop-paktummal elrabolt, illetve a második világháborúban elfoglalt földdarabot. (Felhívom a figyelmet az apróságra, hogy Kárpátalja 1938-ig Csehszlovákiához tartozott; az orosz elnök tehát legitimnek ismeri el a müncheni egyezményből leágazó első bécsi döntést.)

A történet folytatása: Sztálin „egyfajta kárpótlásul” Lengyelországnak adta a német területek egy részét, Hruscsov pedig 1954-ben „valamiért” elvette Oroszországtól a Krímet, és Ukrajnának ajándékozta. (Ez is hamis: 1954-ben Hruscsov még nem volt abban a helyzetben, hogy ilyen döntést hozhatott volna, a pártállamot a Hruscsov–Malenkov–Molotov trió vezette. A döntést racionális alapon hozták – nem lévén szárazföldi összeköttetés az Oroszországi Föderáció és a Krím között, célszerű volt Ukrajnából felügyelni az infrastrukturális kapcsolatokat, az áramellátást és hasonlókat.)

Érdemes meggondolni, hogy valaki ezzel a világképpel és az elborultságnak ezen a fokán egy atomhatalom első embere lehet. A világkép lényege az, hogy mindig van valaki Moszkvában, aki dönt, ad és elvesz, kárpótol és helyrehoz. Továbbá vannak a környéken vacak kis országocskák, ha ugyan annak nevezhetők. Ha jól figyelünk, feltűnhet, hogy Magyarország azok között szerepel, akiktől a Moszkvai Nagyúr elvett, de azok között nem, akiknek kárpótlásként vagy igazságtétel gyanánt adott valamit – ám ez is hatalmában állna, mivel a szuverén Ukrajna létének a beszéd első részében kifejtettek szerint semmiféle értelme nincs.

Ezt a gondolatot amúgy Putyin régóta hirdeti különféle változatokban. 2014-ben például kiderült, hogy – legalábbis Radosław Sikorski Szejm-elnök, korábbi lengyel külügyminiszter beszámolója szerint – Putyin még 2008-ban felajánlotta Tusk miniszterelnöknek, vegyen részt Ukrajna felosztásában. „Azt mondta, hogy Ukrajna egy mesterséges állam, hogy Lwów [Lviv, Lemberg] lengyel város, és érdemes együtt vigyázni rá.” Arról nincs hitelesíthető adat, hogy más, Ukrajnával határos országoknak tett-e hasonló ajánlatot.

Ugorjunk előre. A beszéd végén Putyin bejelentette, hogy javasolja az oroszországi törvényhozásnak a két kelet-ukrajnai orosz vazallusállam, a Donyecki és Luganszki „Népköztársaság” függetlenségének és szuverenitásának elismerését. Utána rögtön orosz „békefenntartókat” – reguláris katonai egységeket – vezényelt a területre. Válaszul Duda lengyel és Iohannis román elnök közölte, hogy Varsóba péntekre összehívják a bukaresti kilencek rendkívüli csúcstalálkozóját. Ez a csoport az 1999-ben és 2004-ben csatlakozott NATO-tagállamokat tömöríti (Szlovénia kivételével), tagja Magyarország is. A cél: az Oroszország törvénytelen ukrajnai cselekményeire adott válasz összehangolása és az egység felmutatása. Egy harmadik, Ukrajnával határos ország elnöke, Zuzana Čaputová úgy nyilatkozott kedden, hogy ami történt, „katonai agresszió és megszállás, (…) a nemzetközi jog és területi integritás szándékos és indokolatlan megsértése”.

Csak az Ukrajnával határos negyedik NATO-tagország vezetőgárdája nem tudott magából kicsikarni lapzártáig egyetlen árva elítélő szót. Orbán Viktor hétfő este lefedezte magát egy Facebook-poszttal, miszerint „telefonon egyeztetett” az Európai Tanács elnökével, és világossá tette, hogy „Magyarország részese a közös álláspontnak”. Azaz most nem vétózik. Megfordul az ember fejében, hogy azért merészkedett ilyen határozott és bátor lépésre, mert nagy pártfogója, Putyin le szokta fitymálni az uniós szankciókat, akármik legyenek. Másnap közölte, hogy „támogatjuk Ukrajna szuverenitását” – ezzel se mondott sokat, mivel pillanatnyilag nem Ukrajna szuverenitása forog veszélyben, hanem a területét éri újabb támadás. Közben a honvédelmi miniszter bejelentette, hogy megerősítjük a keleti határ védelmét, nehogy „Magyarország területére fegyveres csoportok hatoljanak be”. Az nem derült ki, hogy a miniszter szerint ezek a csoportok oroszok, ukránok vagy mifélék lennének, és mit akarnak éppen Magyarországtól.

Végül kedd este Orbán Viktor summázta, amit a jómagyarembernek tudnia kell az ügyről: „Magyarország biztonsága a legfontosabb.” Ami bizonyos szögből nézve igaz is, csak hát a háborús agresszió áldozatát Ukrajnának hívják, amit a világ legtöbb országában simán észrevettek, és ennek megfelelően kimutatják szolidaritásukat Ukrajnával.

Kivéve a magyar kormányt. És nem csak a kormányt. A közösségi média rosszvoltából betekinthetünk a politizáló magyar átlagpolgárok gondolkodásmódjába, és némi gyomorkavargás árán láthatjuk, hogy Ukrajnával s az ukránokkal szemben – a leginkább eltökélteket kivéve – nem a szolidaritás a jellemző, mint Vilniustól Prágáig mindenütt, hanem a gyűlölet és megvetés. Az „ezek őrültek, nyomorultak, terrorista magyarfalók, adják vissza Ungvárt és Beregszászt, nem szabad ingerelni az orosz medvét”-stílus nem feltétlenül csak az orosz és a magyar állami propaganda terméke, de mindkét propagandagépezet tisztában van azzal, hogy a magyar közönség mely beidegződéseire lehet hatni: a szomszéd népekkel szembeni, Kádár-korból örökölt hamis fölénytudatra és a Trianon-fókuszú sérelmi nacionalizmusra. Ezek magyar unikumok.

„A gazemberek oldalára álltunk. (…) Hullarablók leszünk! A legpocsékabb nemzet” – írta búcsúlevelében egy hajdani magyar miniszterelnök, amikor 1941-ben bebizonyosodott, hogy a területi revíziónak becstelenséggel, hitszegéssel, a korabeli Európa legnagyobb gonosztevőjének tett szolgálattal kell megfizetni az árát. (A másik fő gonosztevőt, Putyin elődjét a nagyfejedelmi székben ne soroljuk Európához.) Kétségtelenül hatalmas politikatechnikai teljesítmény egy évtizedek óta oroszellenességre nevelődött sokaságot úgy átállítani, hogy gondolkodás nélkül visszhangozza az orosz háborús propagandát az összes hamisítással együtt. Meg hát a történelem nem ismétli meg önmagát, a totális erkölcsi rombolás, amit a magyar kormány 2010 óta véghez vitt, nem követel erőszakos halálokat. De a pocsékság ugyanaz.