Kik írják át a történelmet?

A FED fényképezőgép névadója, Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij a napokban mellszobrot kapott a Moszkva által még 2014 tavaszán annektált Krím félsziget fővárosában, Szimferopolban (egy másikat a dél-oroszországi Krasznodarban). Az első szovjet államvédelmi hatóság, a Cseka alapítója és annak, valamint utódszervezeteinek – a GPU-nak és az OGPU-nak – a vezetője hosszú évtizedeken át a forradalmi terror, a „határozott, ám mégis igazságos” szovjet hatalomgyakorlás egyik szimbóluma volt. Szovjetunió-szerte szobrok és emlékművek tucatjai, ha nem százai hirdették nagyságát és történelmi jelentőségét. Legismertebb szobra évtizedeken át Moszkva szívében, a szovjet Állambiztonsági Bizottság, a KGB székháza előtt, a Lubjanka téren állt mindaddig, amíg a Gorbacsov elleni puccskísérlet idején, 1991 augusztusában le nem döntötték. A jelcini években csaknem teljesen megfeledkeztek róla, ahogy elszállított szobráról is. Majd Putyinnak, a KGB egykori alezredesének hatalomra kerülése után egyre többen kezdték felvetni a szobor visszaállításának gondolatát. Talán egy éve sincs, hogy sokan eldöntött tényként írtak arról: a Cseka alapítójának szobra rövidesen visszatér eredeti helyére. Mások viszont azt valószínűsítették, hogy Alekszandr Nyevszkij kap emlékművet a téren. Aztán egyikből sem lett semmi. Tájékozottabb orosz elemzők azt feltételezik, hogy a szoborállítás végül azért hiúsult meg, mert a hatalmi elit egymással versengő csoportjai nem tudtak megegyezni, szándékaik kölcsönösen kioltották egymást.

Dzerzsinszkij megítélése már egy ideje kutatási témája a független moszkvai közvélemény-kutató intézetnek, a Levada Központnak. Az intézet 2002 őszén megkérdezte a moszkvaiakat, miként viszonyulnának Dzerzsinszkij szobrának visszaállításához. Már akkor egyetértett ezzel a megkérdezettek valamivel kevesebb, mint fele. Voltak, akiknek határozottan ez volt a véleménye (18 százalék), és voltak, akik, ha nem is határozottan, de végső soron készek voltak támogatni egy ilyen tervet (27 százalék). Mindeközben jóval kevesebben voltak, akik ilyen vagy olyan módon, de elutasították (38 százalék). 2015-ben, amikor a Levada Központ újra megkérdezte ebben az ügyben a moszkvaiakat, már abszolút többségbe kerültek azok, akik határozottan vagy kevésbé határozottan, de támogatnák, ha a vörös terror atyjának szobra visszakerülne eredeti helyére.

Az intézet néhány hete megismételte felmérését, amiből az derült ki, hogy még mindig 51 százalék azok aránya, akik továbbra is egyetértenek a szobor visszaállításával. A hat évvel korábbiakhoz képest csak annyi változott, hogy a tervet határozottan támogatók aránya némiképp nőtt, miközben azoké, akik ellenezték, változatlan maradt. Ők a megkérdezettek negyedét adják, de így volt ez már 2015-ben is. A legutolsó, most augusztusban publikált felmérés arra is kíváncsi volt, hogy azok, akik támogatják Dzerzsinszkij moszkvai szobrának visszaállítását, mivel indokolják véleményüket. A válaszokból az derült ki, hogy az ötlet támogatóinak csaknem fele „a múlt emlékének megőrzésével” magyarázta. Szerintük a szobor „az orosz történelem része”, és egyébként is, a „múltat nem szabad sem eltörölni, sem élesen bírálni”. Akadtak, akik arra hivatkoztak, hogy őket „így tanították az iskolában”, és akárhogy nézzük is, „ez a szobor a történelmünk része, nem kell szégyellni”. A válaszadók csaknem negyede azért tartotta volna helyesnek a szobor visszaállítását, mert valami miatt jó véleménnyel volt Dzerzsinszkijről. Némelyek szerint a Cseka vezetője „sokat tett az országért”, „jelentős forradalmár” volt, „egyike a XX. század kiemelkedő személyiségeinek”. Valamivel kevesebben voltak azok, akik szerint azért kell visszavinni a szobrot a helyére, mert „annak ott a helye”, „az mindig is ott állt”, „megszoktuk”, „senkit nem zavar”. De akadtak olyanok is, akik a szovjet, illetve orosz államvédelmi szervek – a Cseka, a KGB és az FSZB – iránti szimpátiájukkal indokolták a szobor visszaállítását. A kisebbségben lévő ellenzők csaknem fele azzal magyarázta elutasítását, hogy Dzerzsinszkij „véreskezű hóhér”, „gyilkos”, aki „sokakat végeztetett ki”, és nem kétséges, hogy „a történelem sötét oldalához tartozik.” Ám azok, akik ma ilyennek látják a Cseka alapítóját, még Moszkvában is szerény kisebbségben vannak. Nem beszélve a vidéki Oroszországról, ahol ennél is elszomorítóbb lehet a helyzet. Mindez aligha választható el attól, hogy az oroszok már évek óta ismét Sztálint tartják történelmük legfontosabb alakjának, és egyre nagyobb hányaduk gondolja, hogy a társadalom legkülönbözőbb csoportjait sújtó represszió részben vagy egészében indokolt volt.

A Levada Központ a kilencvenes évek közepétől követi nyomon, hogy az orosz társadalom kiket nevez történelme legjelentősebb személyiségeinek. Sztálin már az első mérés idején is népszerű volt, de még nem annyira, mint a kétezres évek elejétől. Az oroszok 1994-ben még Lenint és I. Pétert is jóval fontosabbnak tartották, mint Sztálint. 2003-ig ők ketten vezették a listát, de már akkor is ott volt közvetlen közelükben a „kaukázusi hegylakó”. 2008-ra Puskin vált az oroszok kedvencévé, akitől jócskán leszakadva következett – egy bolyban – I. Péter, Sztálin és Lenin. Ez volt az első olyan kutatás, amely Sztálint Leninnél nagyobb egyéniségként mérte, és ez azóta sem változott. Épp ellenkezőleg, egyre inkább nő köztük a távolság. 2012 óta pedig Sztálint gondolják minden idők legkiemelkedőbb orosz történelmi alakjának. Lenin ugyan egyelőre tartja második helyét, de a történelmi bolsevizmus első nemzedéke már majdnem teljesen kikopott az oroszok emlékezetéből. Egyikük sincs az orosz történelem legfontosabbnak tartott első húsz személyisége között. Ma már az „Európára ablakot nyitó” I. Pétert is csak feleannyian tekintik kiemelkedő történelmi személyiségnek, mint Sztálint.

Mi lehet az oka mindennek? Miből eredhet ez a kívülálló számára felettébb bizarr eredmény? Nehéz egyértelmű választ adni. Ha csak erre a néhány évente ismétlődő felmérésre hagyatkoznánk, nem lenne okunk Sztálin tartós népszerűségét Putyin politikájával összekapcsolni. Az ő idejében készített felmérések (2003, 2008, 2012, 2017, 2021) ugyanis nem mutatnak számottevő eltérést. Ezekben az években Sztálint tartósan 36 és 42 százalék között mérték. A „nagy ugrásra” még Putyin előtt, 1994 és 1999 között került sor. Ebben az öt jelcini évben szökött fel Sztálin elismerő megítélése 20-ról 35 százalékra. Csupán ennek alapján joggal hihetnénk, hogy Putyin politikájának semmi köze Sztálin egyre szélesebb körű elfogadásához és tiszteletéhez.

Csakhogy rendelkezésre állnak más típusú felmérések is. Ezek egyike a kétezres évek elejétől arra keresi a választ, az orosz társadalom hogyan viszonyul Sztálin személyéhez, illetve miként ítéli meg történelmi szerepét. Az ugyancsak a Levada Központ által végzett kutatások szerint 2003-ban, vagyis Putyin első elnökségének második felében még csak a megkérdezettek alig több mint fele viszonyult elismerően ahhoz a szerephez, amit Sztálin az ország életében betöltött. Ám 2019-ben ezek aránya már elérte a 70 százalékot, miközben azoké, akik ilyen vagy olyan módon kritikusan nyilatkoztak róla, mindössze 19 százalék volt. Vagyis másfél évtized alatt jelentősen javult Sztálin társadalmi megítélése, és ehhez mégiscsak köze kellett legyen a putyini politikának.

Nagyon érdekes ugyanennek a felmérésnek az a része, amelyik arra volt kíváncsi, hogy a Sztálinhoz fűződő viszony milyen korrelációban áll a válaszadók politikai nézeteivel. Az derült ki, hogy a 2018-as elnökválasztáson Putyinra szavazók között arányaiban többen voltak a Sztálinról pozitívan nyilatkozók, mint a kommunista jelölt hívei körében. Vagyis már egy ideje jól érzékelhetően kétféle sztálinizmus is jelen van Oroszországban. Egyfelől az, amit az imitált ellenzékiségben lévő kommunista párt képvisel, másfelől pedig az, amit a hatalom. Az utóbbi nyíltan és közvetlenül továbbra sem magasztalja Sztálint, de számos döntése, az emlékezetpolitika mezején folytatott küzdelme és annak módszerei mára mégiscsak oda vezettek, hogy Sztálin elítélése vált társadalmi anomáliává, nem pedig a tisztelete.

Mindez átvezet a putyini korszak emlékezetpolitikájához. Ahhoz a politikához, ami az idő előrehaladtával a rezsim számára egyre fontosabbá vált. Attól kezdve, hogy a patriotizmust tették a rendszer nemzeti eszméjévé, lényegesen megnőtt a múlt fontossága. A hatalom egyfelől demonstrálni próbálja a több évszázados orosz történelemmel való folytonosságát, és közben a hangsúlyt a megbékélésre, a nemzeti egységre helyezi; másfelől határozottan – és egy ideje már a büntetőjog eszközeit is bevetve – harcol a múlt értelmezésének alternatív és önkritikus feldolgozásaival szemben. Ez a fajta kettősség már az 1917-es forradalmak centenáriumát megelőző években is jól kivehető volt.

Putyin 2016-os elnöki üzenetében nem véletlenül beszélt arról, hogy az oroszság számára „a történelem tanulságai mindenekelőtt a megbékéléshez, a mára elért társadalmi, politikai és állampolgári egyetértés megerősítéséhez szükségesek”. Majd hozzátette, hogy a történelmi tragédiákkal való visszaélés, „az azokkal való spekulálás” megengedhetetlen. Néhány héttel később a Duma elnöke, Vjacseszlav Vologyin még ennél is egyértelműbben fogalmazott. 1917 történéseire emlékezve arra figyelmeztetett, hogy a múlt „drámai eseményeinek emléke nem válhat az orosz társadalom megosztottságának újabb forrásává”. Ezek és más politikusi nyilatkozatok világosan mutatták, hogy a hatalmi elit erősen tartott az 1917-es forradalmak közelgő centenáriumától. Nyilatkozataikban óva intettek attól, hogy bárki is párhuzamot vonjon a jelen és a száz évvel korábban történtek között. A „színes forradalmaktól” rettegő hatalom a centenáriumot nem a forradalom okainak és következményeinek újragondolására használta fel, hanem arra, hogy az 1917-ben történteket szembeállítsa a putyini rendszer legértékesebbnek tartott vonásával: a stabilitással.

A rezsim, miközben tart a múlt egyes korszakaitól, komoly, a társadalmi konszolidációt segítő eszközt is lát a történelemben, s ezért egyre határozottabban lép fel az általa egyedül helyesnek tartott történelmi emlékezet védelmében. A 2016 tavaszán elfogadott, tizenöt évre szóló kulturális stratégia az Oroszországra leselkedő egyik legveszélyesebb kihívásnak „a történelmi emlékezet deformálódását, az orosz történelem jelentős korszakainak negatív megítélését és az Oroszország történelmi megkésettségéről szóló hamis állítás terjesztését” tartja. Az ugyancsak 2016-ban elfogadott, az ország információs biztonságát lefektető doktrína hasonlóképpen fontosnak ítélte a történelmi emlékezet védelmét. A dokumentum szerint kulcsfontosságú, hogy sikerül-e semlegesíteni az országra nehezedő információs és lélektani nyomást, beleértve azokat a próbálkozásokat is, amelyek „a haza védelmével összefüggő történelmi fundamentumok és a hazafias tradíciók felbomlasztására irányulnak”.

Mindez pontosan mutatja, hogy az orosz politikai vezetés viszonylag korán felismerte: az „orosz kulturális tér” átfogó felügyeletéhez – a nemzeti történelem védelmére hivatkozva – különféle megelőző intézkedésekre van szükség. Ez a szándék elsőként a 2008-ban elfogadott külpolitikai koncepcióban kapott megfogalmazást. Itt találkozhatunk először azzal a gondolattal, hogy az állam kötelessége a „történelem átíróival” szembeni fellépés, merthogy azok, akik ilyet tesznek, megpróbálnak a nemzetközi kapcsolatokban konfrontációt szítani és a revansizmus eszméjét terjeszteni. Ennek a gondolatnak a jegyében az akkori államfő, Dmitrij Medvegyev fel is állított egy szervezetet, amelynek a történelemhamisítás feltartóztatása volt a feladata, ám ez az elnöki bizottság későbbiekben nem különösebben vétette észre magát. Talán ez is lehetett az egyik oka annak, hogy a kulturális miniszteri posztról tavaly menesztett és egyúttal Putyin emlékezetpolitikai tanácsadójává kinevezett Vlagyimir Megyinszkij a közelmúltban egy újabb hasonló feladatkörű bizottság felállítását kezdeményezte. A július végén létrehozott új testület több minisztérium és főhatóság, így a Külügyminisztérium, a Nemzetbiztonsági Tanács, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, a Belügyminisztérium és a Nyomozó Bizottság munkatársainak részvételével azon fog dolgozni, hogy elemezze az Oroszország érdekeit veszélyeztető „külföldi struktúrák tevékenységét”, és hatékony „ellenpropaganda-eseményeket” készítsen elő.

A grémiumnak ugyan az a neve, hogy „A Történelmi Felvilágosítás Bizottsága”, ám ebbe a testületbe – ellentétben nevével és 2009-es elődjével – egyetlen történész sem kapott meghívást. Csupa apparátusi ember dönt majd arról, hogy mi az, ami veszélyezteti a hatalom által helyesnek tartott történelmi emlékezetet. És ők lesznek azok, akik ezt nemcsak újabb és újabb törvénnyel bástyázzák körül, de egy idő után már arra is felhatalmazva érzik magukat, hogy kialakítsák a követendő történelmi narratívát. Ebben maga Putyin jár elöl, aki az elmúlt bő másfél évben három hosszú történelmi tárgyú dolgozatban fejtette ki álláspontját a II. világháború előzményeiről és menetéről, illetve arról, hogy vannak-e egyáltalán ukránok. A hatalom feltűnő aktivitása a fontosnak tartott múltbeli események értelmezésében egyetlen célt szolgál: azt, hogy uralja a történelmi emlékezetet. Ehhez pedig egyre kevésbé van szüksége történészekre.

Ha pedig a történelmi folytonosság vállalása is egyre hézagtalanabb – a szovjet korszak terrorjáért sincs miért szégyenkezni –, és a rendszer első számú támaszaként szolgáló titkosszolgálati emberek is mind nyíltabban hangoztatják e korporációhoz való tartozásukat, akkor abban nincs semmi meglepő, ha Feliksz Dzerzsinszkij is újra hivatalos szimbólummá válhat és szobrot kaphat. Ahogy abban sincs, hogy a hatalom, ha már nem is játszi könnyedséggel, de még mindig alkotmányos többséghez tudja segíteni parlamenti támaszát, az Egységes Oroszország pártot. Egy olyan országban, ahol a lakosság több mint kétharmada körében Sztálin lehet minden idők legkiemelkedőbb történelmi személyisége, talán a dolgok rendjéhez tartozik, hogy különösebb gond nélkül lehet nem szabad és nem tisztességes választásokat tartani, miként a legutóbi hétvégén történt.

Megjegyzendő, hogy a neves választási matematikus, Szergej Spilkin modellszámításai szerint ezúttal a hatalompártra, az Egységes Oroszországra leadott voksok közel fele volt hamis, vagyis nem létező szavazat. Ez arányaiban felülmúlja a 2011-es (45 százalék) és a 2016-os (43 százalék) csalás mértékét.