Kertész Imre hatvanéves

Szigligeten láttam először 1976 kora tavaszán, magas nyakú fekete garbó volt rajta és úgy festett, mint egy bokszedző. Már délben kiszúrtam, hogy ő az, vacsora után odamentem hozzá és elmondtam, hogy nagy műnek tartom a Sorstalanságot. Felállt, kissé meghajolt, arcán a legsértőbb bájmosoly jelent meg, amit valaha láttam; választékos udvariassággal válaszolta, hogy nagyon örvend; én rajongtam tovább, kínos volt, egyetemes bizalmatlanság áradt belőle irányomban, aki, láthatólag, ebben a társadalomban, vagy akármely más társadalomban a puszta létemmel részt veszek. Hallgatta, amit mondtam, továbbra is bájmosolvogva, bólogatva, s közben úgy tett olajozottan, mintha figyelne rám, sőt úgy tett, mintha nem állna türelmetlenségében egyik lábáról a másikra. Hamar rájöttem, hogy szemében a világot képviselem, amit megvet, hogy a világ agressziójának a megtestesítője vagyok, a tűrhetetlen létezők egyike; nyilván rosszul kezdtem a beszélgetéshez, gondoltam, nyilván arra gyanakszik, hogy a könyvét irodalomnak fogom fel, holott annál lényegesen súlyosabb. Látnivaló volt, hogy ezt az embert nem lehet feltörni. Megdühödtem és azt mondtam, hogy a regény egyik része el van rontva. Akkor végre rámnézett, addig ugyanis nyitott szemmel aludt. Gyorsan intéztem még hozzá pár udvariatlanságot, nehogy visszavonuljon két világháború közötti úriemberi udvarias páncélzatába. Nem tudom, mivel hatottam meg végül is, talán azzal, hogy másoknál is kitartóbban untattam; meg aznap este hosszan beszélgettünk, másnap kivette az alkotóház könyvtárából a Kerengő című regényemet, harmadnap levágta, én pedig bólogattam, mert igaza volt.

Azóta beszélgetünk.

Sok beszélgetésünkre tíz-tizenkét év távolából is pontosan emlékszem. Ez nagy dolog, mert nekem elég rossz a memóriám, és hogy mit mondtam egy-két éve vagy tegnapelőtt, azt a legritkábban tudom csak felidézni. Neki hasbavágóan újak a szempontjai, és akkor is több évi gondolkodásra késztet, ha valamiben történetesen téved. Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy nem egyszerűen egy jelentős íróval esett találkozásom, hanem valakivel, aki, hogy is mondjam, aki valóban gondolkozik. Azt hiszem, ő az egyetlen filozófus, akit ismerek. Nagyon közel vannak a fejében az Egészre és a legköznapibb jelenségekre használt szavak, és a szavaknak különös bőségével bír; olyan hálózat van az agyában, amely minden apróságot azonnal magára a Létre vonatkoztat; az egyetemes Lét és az ő saját léte pedig oly erővel szövi át egymást, mint a legelhivatottabb lírikusoknál. Szóval egy lírikus filozófussal esett találkozásom. Hogy azt a szélsőséges pontokból kifeszített hálót miként építette fel az agyában, nem tudhatom, kemény küzdelmébe kerülhetett; azt azonban már láttam, milyen eltökélt harcot folytat azért, hogy a margón maradhasson. Zárkózottsága az individuum szabadságharca, a lappangás az ő alkotásának: szüntelen gondolkodásának feltétele. Eszelősen nem akar életet nyerni, mert akkor a létet vesztené el. Kívülállását minden hősi gesztus nélkül gyakorolja, normális ember végül is beláthatja, hogy ebben a korszakban parányabbak vagyunk, mint ember volt valaha; aki ezt nem látja be, hanem bedől a humanizmusnak becézett kellemetességeknek, melyek mellesleg jól szoktak jövedelmezni, aki tehát nem méri fel, hogy századunkban győzött és diadalmasan hódít a totalitarizmus, az el se juthat a gondolkodásnak nevezett tevékenység küszöbére.

Eleinte elképesztett a műveltsége, aztán rájöttem, hogy ezzel nem muszáj törődni. Azzal sem, hogy mennyire eredeti a gondolkodása. Nem is az, hogy eredeti, hanem hogy elfogulatlan. De még ez is mellékes. Az igazán figyelemreméltó az, hogy nem egyszerűen hagyományt és kultúrát sajátított el és gondolt újra, hanem hogy a saját egyedi, véletlen, ráerőszakolt életét tanulta meg utólag kitartó, aprólékos munkával. Arra megy el az élete, hogy megpróbál pontosan emlékezni. Gondolkodóknál bölcsebb: nem rendszert alkot, hanem a megtörténtet próbálja megérteni. Azt ugyan tudjuk, hogy az emberről a történelem során nem derül ki más, csak az, hogy olyan, amilyen, és hogy milyen, azt mindig tudták, de talán még sose volt az ember annyira olyan, amilyen, mint mostanában, s hogy az ugyanazt közelítőleg kimondjuk, ahhoz eszelős, kegyetlen, önveszélyes gondolkodás szükségeltetik.

Vannak a Szellemnek odvai manapság is eldugott lakásokban szerte a földön, néhány ilyen lakásban jártam, azok az én vonatkoztatási pontjaim. Kertész odúja a gyalázatosan kevés magyar színterek egyike, ahol az igazi történések, az emberen belül lévők, lejátszódnak. Be kell vallanom, jó adag lelkifurdalással üldögéltem nála^–” az egyetlen szobában, hallgatva az ő filozofálását és felesége tüneményes csevegését: ha ő a szabadsága érdekében börtönözte be magát, akkor én zárkózottságát oldva a szabadságában korlátozom, gondoltam sokszor. De nem tehettem mást, üldögéltem nála, mert jó volt, és nála nevettem, röhögtem, hahotáztam a legtöbbet és a legtisztább örömmel az elmúlt évtizedben.

Nála nem kellett félnem a negyed-harmad emberségű intellektuellek gyilkos komolyságától. Ő soha semmit nem tud azzal az öldöklő humortalansággal előadni, ami korunk és hazánk mételye. Akik nem hallották őt mesélni, nem tudják, mit vesztettek. De inkább ne tudják meg, inkább hagyják békén a maga választotta margón lappangani eltökélten tovább, becsüljék le írásművészetét ezentúl is, nagyon kérem, a falkában szabadságról és morálról papolók, hogy a Tudat ebben az egyetlen fejben zavartalan működhessék tovább.

Spiró György