Uránia – 1907 / 10. szám

Bellosics Bálint

A Bácska telepítése történetéből.

Az a tarka ethnographiai mozaikkép, a mely ma a régi Bács és Bodrog megyék síkján tárul elénk, romok felett alakult össze nyolcz-tíz nemzetiség életének színeiből. A magyar história emlékezése szerint ez a gazdag síkság kétszer vált romboló harczok következményeképpen pusztasággá, s ugyanannyiszor kelt ki újra hamvaiból. Először a mongol-járás tarolta pusztasággá; de e zivatar elvonultával újra kisarjadt térein az emberi élet, a sűrűn elhelyezkedett telepek lakossága ismét megszaporodott. A mohácsi vész előtt a két megye népessége majdnem kizárólag kún, besenyő, bolgár elemekkel vegyült magyarság. A XVI. századtól kezdve a csapások sora megújul. 1514-ben a pórlázadás söpri végig. Ez is megcsökkenti a megyék lakosságának számát, de a rákövetkező háborúkban a felvonuló török hadtesteknek a mai bácsmegyei síkság az országútjuk, a melyet rövid idő alatt sivataggá változtatnak. A merre elvonultak, mindenfelé kegyetlenül raboltak, pusztítottak a szultán seregei, rablánczban sínylő lakosságot vivén magukkal, erdőn, nádon-éren bujdokoló népet s szétdúlt telepei romjait hagyván maguk mögött. De a nyugalom ezután sem állandó, a sivatag terület újabb irtótámadás színhelye: a pusztítást tovább folytatja Cserni Jován hordája. Az emberek, de sűrű telepeik száma is annyi inzultus nyomán erősen megritkul. Egy 1522-iki tizedlajstrom Bács megye öt kerületének 94 községét említi, a melyek közül ma már csak 17 áll fenn, a többi vagy nyomtalanul elpusztult, vagy pedig csak szép magyar nevét őrzik legtöbbször megváltozóban, sokszor nemzetiségi falvak dűlő-nevei, pusztái, erdei. Egy ugyanazon évi conscriptio kétezer család neve közül három szláv kivételével mind magyar. A török hódoltság idejében a szegedi szandzsák hat nahija-jába oszlott községek lakossága kicsi, az adózók száma egy helyütt sem éri el a kilenczvenet, s a városokban tömörülő mohamedán népességen kívül, a kevés magyart, nehány szerbet nem számítva, főképen szerbekből álló. Bár a mohácsi csata előtti utolsó évtizedben is találunk nehány szerbet a Bácskában, de ez időben egyre jobban szaporodik a számuk mindenfelé, a merre a török fegyverek előnyomulnak. A mikor megindul a nagyobb arányú telepítés, a megyék lakossága már jórészt szerb.

Pusztaság volt ez időben a bácskai búza szülőtája. Szenes, korhadó romfalvakban tetőtlen álltak a dőlt tornyú templomocskák szürke falai. A gazos határban itt-ott elvadult halastavak csillámlottak. A dunamenti korhadt tölgy- és csererdők mellett sűrű fiatalosak sarjadoztak fel, s mindkettőben, az agg és új erdőben békén nevelődött a vad. Embere összefutott a nagyobb községekben, az erdőn lakott, vagy a romok között hevenyészett védőhelyet az idő ellen. Itt-ott azonban, a hamu alatt parázsló élet jeleiként új nádgunyhók tetői sárgállottak, felbarázdált szántók barnállottak s nyája után ballagó pásztor terelő hangja hallatszott. Messze kellett járni, a míg ép községek zavartalan életével lehetett találkozni. Hiszen a megyéknek Cothmann kamarai tanácsos 1763-iki jelentésében rajzolt képe sem sokkal különbözött a fentebbitől. Kulától Szegedig és Szabadkáig Topolyán kívül nem talál községet, Csonoplyától Szent Máriáig (Szabadkáig) sem falu, de még tisztességes ház sem akadt szeme elé. Az elaggott parlagok gazerdeiben őzek élnek; a tüskés-bokros határok legelőkké folynak össze, melyen a ráczok, szokásuk szerint minden rend nélkül élvén, marhájukat pásztor nélkül, össze-vissza nyomásokban (kalkaturákban) kóboroltatják. Maguk félig földbe vájt, szétszórtan álló putrikban laknak temérdek pópáikkal, rálesvén az utazgatókra. Egyes rablófészkeik mint a buksinovári, a mai Apafin vidékén, hírhedtekké váltak.

E puszta vadont a XVII. század végétől kezdve egyre erőteljesebben veri fel az emberi élet zaja. A zentai győzelem (1692) után a szórványos telepedést a sűrűbb s tervszerűbb telepítés munkája váltja fel, a mely aztán a XIX. század elejéig szakadatlanul nyitva tartja a szűz földre kívánkozó népelemek zsilipjeit. Elsőbben a töröktől tanyáikról kimozdított balkáni szlávok érkeznek meg. Szerbség már a rigómezei csata (1390) óta s a XV. és XVI. századokon át folyton szivárog át Magyarországba, a hol azonban a XVII. század végéig szintén nagyon zaklatott életet él. Nagyobb tömegű telepedésük azonban csak e század kilenczvenes évei táján megy végbe (1690—1691), a mikor Csarnojevics patriarcha hozott az országba Ruvarácz szerb történetíró szerint hetven-nyolczvanezer szerbet, a kiknek egy része a bácsi püspökség területén telepedett le. A régebben telepedettek erejét mutatja, hogy a bajai szerbségnek a patriarcha idejében már három temploma van. A passzarováczi békekötés után, majd 1738-ban és Mária Terézia idejében (1740) újabb csoportok érkeznek s az utóbbiak a mai Újvidék kifejlesztői. Békésebb idők elkövetkeztével erejük meggyarapszik. A XVIII. század folyamán nomád pásztoréletük miatt és a század második felében meginduló rendszeres telepítés mozgalmai közt lakóhelyüket folyton változtatják, úgyhogy pontos számbavételük lehetetlen. A XIX. század két első harmada is még a gyarapodás ideje, de aztán a nemzetiségek versenyében, főként a szorgalmával előzködő svábsággal szemben, teret veszít. Magyarországi főfészkük a Bácska, hol Zombor körül és Titeltől nyugatra alkotnak tömörebb területet.

Az áttelepedő balkáni szlávság két katholikus ága, a bunyeváczság és a sokáczság alig kétszázéves lakója a Bácskának. A bunyeváczok első telepedésének idejét Iványi 1687-re teszi a gyöngyösi ferenczrendi kolostor egyik okirata alapján, a mely szerint az említett évben ferenczrendű szerzetesek vezetése mellett költözött be e nép Boszniából és Dalmácziából Szabadkára és Szegedre. A következő évben egy újabb raj érkezik. A török veszteségei és monarchiánk sikerei nyomán a szerbek és bunyeváczok örömmel vonulnak el békésebb tájakra s a bécsi kormány e vágyakozásuknak készséggel enged. Bajor Miksa 1688-ban hatezer katholikus bosnyákot vezet ki a zicsári táborból, a kik Baja, Szabadka, Szeged és később Zombor környékén állapodnak meg. Betelepedésük harmadik korszaka a passzarováczi béke (1718) idejére esik. Addigra bácskai telepeik száma erősen megszaporodott (Almás, Bajmok, Bajsa, Csantavér, F-Szentiván, Csávoly, Gara). A megnevezett helyeken kívül ma még nyolcz községben lakik legtöbbnyire magyarsággal vegyesen ez a gazdag, mindjobban fejlődő, polgáriasodó, hazafias lelkületű nép. A szintén katholikus sokáczságot a zombori Ferencziek diáriuma szerint hasonlóképpen a szerzet kalauzolja be az országba, valószínűleg dalmát földről és Herczegovinából, még pedig első ízben, anyakönyveik tanúsága alapján a XVII. század legvégén, nyolcz elpusztult ősi magyar fészekbe: Szántovára, Béregre, Monostorszegre, Szontára, Vajszkára, Bogyánba, Plávnára és Bácsba, tehát a Duna erdős-rétes alluviális síkjára. Később a passzarováczi béke után a bunyeváczokkal egyidőben újólag érkeznek sokaczok. Ethnographiájuk kétségtelenné teszi, hogy a hány faluban élnek, annyi csoportban, annyi különböző vidékről s valószínűleg különböző időpontokban települtek le. Szokásaik vitathatatlanul bizonyítják a szerbséggel és bunyeváczsággal való rokonságukat, de legújabb időkig zárkózott életmódjuk (a nomád pásztorkodás és a törzsbeli endogamia) e szokásuknak, costumejöknek valamint anthropologiájuknak is annyi ősi, megkülönböztető elemét őrizte meg, hogy külön ethnographiai egyedként kell tekintenünk ezt a physikailag és gazdaságilag is elhanyatló népet.

Miután a Bácska benépesedésének rövidre fogott története folyamán az egyes népeket helyfoglalásuk időrendjében sorakoztatom, már most a magyarságra kerül a sor. Hihetetlen a két megye régi magyarságának teljes kipusztulása, s valószínűbb, hogy maradtak a nagy zivataroknak menekültjei, a kiknek egy része a nagyobb tömegű idegen települök közé is felszívódhatott. Tény, hogy Bács-Bodrog vármegye mai magyarsága az ország több vidékéről érkezett vándornép ivadéka, melynek útját már tervszerű telepítés irányítja. A legelső ilyen raj a XVIII. század harmadik évtizedében, a német telepítés előtt egy évvel, 1733-ban foglal teret a megye északi részén, Jánoshalmán (Jankovácz), a többinek megtelepedése pedig eltart a XIX. század második tizedéig. A jánoshalmi camerális puszta népessége rajzolta be később azokat a községeket, a melyek a megyének Pest vármegyébe szögellő területén feküsznek, a mely terület a megye magyarságának ma is egyik tömörülési pontja. Egy évtized múlva települ Zalából és Somogyból Bezdán, egy évvel később (1749) Kula és somogyi, baranyai magyarokkal Baracska, Báthmonostor, a Duna-mellék községei. A magyarság letelepülésének legfontosabb mozzanata a Tisza- mellék benépesülése 1750—1767 között. Legnagyobbrészt jász rajok lepik el a kir. kamara intézkedése alapján az előbb kizárólag szerbektől lakott nagyhatárú községeket. Közbül szállja meg a magyarság Topolya pusztát (1750), Militicset (1752), a Dunántúlról érkező magyar nép Doroszlót (1756). Tíz évvel később Péterrévére, újabb tíz év múlva Martonosra kerül magyar lakosság. Immár II. József idejében, 1786-ig települnek a megye derekán elhelyezkedett református magyar községekbe főleg kúnok: Feketehegyre Kunhegyesről és a hevesi Tisza-Buráról, Pirosra Tisza-Roffról, Tisza-Derzsről, Tetétlenről, Kossuthfalvára (Ómoravicza) Karczagról, Nagy Kún-Madarasról és Jász-Kisérről, Pacsérra Kisújszállásról, Török-Sz-Miklósról. A nagyobbmérvű telepedés 1806-ig tart. Kisebb rajok a XIX. század elejétől kezdve el-elszálltak még egyik-másik helyre, de e században már inkább családonként zajlik le a népmozgalom. A magyarság, e vázlatos történeti áttekintésből kitetszőleg főként a Ferencz csatornától északra elnyúló bácskai lösz-vidéken helyezkedett el, míg a csatornától délre elterülő gazdag alluviális síkon erősen megfogy.

A magyar település megindulása után egy év múlva alakul az első német telep Csátalján (1734). Harmincz év után ez első telepnek már házai, mindennel jól felszerelt gazdaságai, Patachich kalocsai érsek jóvoltából parochiája, temploma van, sőt lakossága akkori területéhez mérten az elégig felszaporodott. Csátalja telepítésével indul meg a német telepítés s eltart a XIX. századig, de két legerősebb mozgalma 1763—1768 és 1781—1786 közé esik. Nagy tervszerűséggel és okszerűséggel, a kiváltságok dús osztogatásával folyik, úgy hogy a megyei németség mai erejének forrásai nem egyedül faji rátermettsége, első sorban nagy szorgalma, hanem kétségkívül a telepítést intézőktől kihasított gazdag, nagy határok. Még a csátaljai telep születési évében létesültek a novoszellói és futaki német plébániák. A század harminczas éveinek a végén, Belgrád eleste után nagy számmal települnek át német iparosok Újvidékre. 1748-ban telepszik Priglevicza-Szentiván, Hódság, Gákova, Gajdobra, Palánka, Kolluth, 1750-ben Apatin. Ez utóbbi községnek 13 év múlva már 500 háza van. Mai erejének eredői kedvező fekvése, nagyszámú szorgalmas iparossága és az a körülmény, hogy később a telepítési actiónak joggal dédelgetett helye volt. Mindeddig azonban a telepedés inkább családonként történt s csak a hétéves háború végén, a hubertsburgi béke után tudott Mária Terézia a német telepítésre nagyobb gondot fordítani. Bácska beutazására kiküldik Cothmann udvari kamarai tanácsost (1764), elaboratuma nyomán 1766-ban telepítési commissiót állítanak fel, Uhuban, Kölnben, Frankfurtban, Regensburgban császári commissariusok laknak, a kik a telepítést intézik. 1763—68 közt már Cothmann javaslatára telepítik Kernyáját, Krusevlyát, Doroszlót, Filippovát, Vegrováczot, Bezdánt, Bukint, Karavukovát s a régi telepek is új jövevényekkel erősödnek meg. A német telepítés másik nagy mozgalma II. József alatt indul rneg, s ez időben egymásután kelnek a protestáns telepek is. A nagy császár meggyőződvén arról, hogy a megye még nem eléggé népes, mindjárt uralkodása elején két pátenst bocsátott ki, a türelmi és a szabad költözködési rendeletet. Ezek nagyot lendítettek a telepítés ügyén. Lesz alkalmam alább a telepítés módját röviden megismertetni, egyelőre csak annyit, hogy 1784 és 1787 között főként a Mosel és Rajna népes tájékáról sorba települnek Új-Verbász, Torzsa, Kis-Kér, Cservenka, Szeghegy, Bulkesz, Járek, Uj-Soóvé, Új-Szivacz református községei. Termékeny földjén ez a takarékos, számító, szorgalmas nép azóta a megyének a magyarsággal legértékesebb népelemévé vált.

Az északi szlávok közül a megye tót lakossága első ízben a magyarokkal majdnem egy- időben, a XVIII. század elején telepszik le vagy egészen néptelen vidékekre, vagy olyan helyekre, a hol már laktak szerbek. Első telepeik Petrovácz, Kiszács, Glozsán. Egy Mária Terézia idejében (1740), a szerbekkel bevándorolt goszpodár, Csernovics, kibérelte a futaki (ma Chotek-féle) uradalmat. A bérszerződés egyik fontos feltétele volt, hogy a bérlő az egész földbirtokot munkálni köteles. Csernovics már bérletidejének elején tapasztalta, hogy az uradalom környékén élő szerbek idegenkednek a munkától, azért Magyarország északi részeiből 1741-ben körülbelül kétezer tótot telepített a nevezett községekbe. Majdnem harmincz év múlva (1768) érkezik Bácsujfaluba a második tót raj, 1780—90 közt pedig Pivnicza és Bajsa tótjai települnek meg. A bácsmegyei tót munkabíró, szorgalmas, a fösvénységig takarékos, tehát vagyongyűjtő nép.

A Bácska és Bánát betelepítésének híre eljutott a Keleti-Kárpátokig is, és vágyat keltett a rutén nép egy töredékében. Az első, körülbelül 200 családból álló csoport, 1744-ben, mások szerint négy évvel később indult el Zemplénből és Keresztur-pusztán telepedett meg. 1751-ben új rajjal erősödött meg a keresztúri ruténség, majd pedig Rédl kincstári igazgató megbízásából Kis Péter keresztúri lakos szállít Abaujból és Borsodból (Mucsonyból) 1765-ben negyvenegy, 1767-ben (vagy 1768-ban) negyvenkét családot Kuczurára, a szerb lakosság helyébe, a már ott lakó kevés rutén mellé. Azóta már rajokat is eresztett a kevéssel megelégedő, szorgalmas, vidám lelkű rutén.

A felsorolt, a szomszédság hatása alatt eredeti jellegében többé-kevésbbé megváltozott habitusú népelemek mellett, a kis csapatok közül az örmény sem hiányzott, de újvidéki gyarmatuk, mely 1739-ben Belgrád veszedelme alkalmával keletkezett, észrevétlenül assimilálódott.

A bácskai föld, ha az égi esőn kívül a munka verítékével is beharmatozták, a békés élet feltételeivel nagyobbrészt bőven ellátta új lakosait. Küzdelmük, a rendes életküzdelem, kisebb volt azoknál a fegyverekkel, vagy szűkes élettel vívott harczoknál, a melyek az ősöket sokszor fárasztó, messzi útra kényszerítették. Ez az út is érdekes a viszontagságokkal együtt, a melyeken át kellett esniök attól az időtől, a mikor a jobb élet vágya kimozdította őket az ősi lakásból, egészen addig, a mikor a czélnál megpihenhettek. A magyarság, a tótság és ruténség útja kisebb vállalkozás. A települők gyakran vezetőiket is magukkal hozzák. A kossuthfalvi kunokról tudjuk, hogy útközben Körösről jegyzőt, tanítót szegődtetnek. Küzdelmesebb a balkáni szlávok és a németek útja, bár ők sincsenek vezetők nélkül. A bunyeváczság máig ragaszkodik a ferenczrendűekhez, a mely rend atyái őseiket a magyar rónára elkalauzolták. Egészen világosan megrajzolható azonban a német telepítési mozgalom képe a conceptiótó! a kivitel részleteiig. Ez a kép a bácskai néprajz sok mai vonásának magyarázója.

A mint II. József pátense 1785 elején elért a Rajnához és tartalmát nyomtatott lapok szétvitték a községekbe, megmozdult mindenki, a ki sorsával elégedetlen volt. Akadtak vezetők, mint pl. a churpfalzi Duchroth község tanítója, Decker Péter és Bauer Konrád, kik összejegyezték a vállalkozásra hajlandókat s aztán megjelentek II. Józsefnél, a ki parolájára ígéri, hogy a pátens ígéreteit be fogják váltani. A fejedelmi szó biztosítására még a gazdagok is felkészültek a hosszú útra s a mozgalom nagysága oly mérvet öltött, hogy a tartományi kormányt felelősségre vonták miatta, a német fejedelmek pedig megtiltják a kivándorlást. A tilalom miatt éjjel, lopva, akárhányszor koholt útlevelekkel kerekednek fel. Decker is így szökteti el csapatát lengyel földre. A császár iránti tisztelet miatt azonban a hatóságok legtöbbnyire szemet hunynak, s a vándorsereg Würzburgon, Nürnbergen, vagy Ulmon, Günsbergen és Donauwörthön át elér Regensburgig. Ott láttamozzák útleveleiket, vagy újakkal cserélik fel őket és aztán új s még ismeretlen állomás felé rója a mérföldeket a fáradt nép. Bécsben a Lengyelországba kívánkozókat a tartományi kormányhoz, a Magyarországba indulókat az udvari kanczelláriához utasították. Miután a lengyel település 1783-ig befejeződött, azután már csak hazánkba juthatott ez év őszén a német kivándorló.

Az udvari kanczelláriánál útleveleiket elszedték, települési okmányt kaptak, a családokat jegyzékbe vették, minden tagjukra két forint útiköltséget számítottak s azután már Buda az utazás czélpontja, a hol az udvari kamara a telepítési okmányra rávezette, hova kell menniök. A bácskaiakat hátára vette az öreg Duna, s leúsztatta őket Bajáig, Apatinig, a honnan Zomborba, az 1789-ig fennálló telepítési számtartóság székhelyére utaztak. Ekkor már majdnem kétszáz mérföldre szakadtak el szülőföldjüktől.

Zomborban a bevándorlónak egész családjával ki kellett állania, mire jegyzékbe vették őket, a családfő pedig telepítési okmánya helyébe egy könyvecskét kapott, melyre rá volt vezetve a telepítési folyószám, belé volt írva, hogy a családnak hány tíz évesnél ifjabb és idősebb tagja van, s az, hogy mire számíthatott. Ettől a pillanattól kezdve a család addig, amíg házába, udvarába be nem költözött, minden tíz évesnél idősebb tagja részére naponként két krajczárt és egy itcze lisztet, a fiatalabbak részére egy krajczárt és egy meszely lisztet, havonként kevés fát, szalmát, eczetet kapott. A hajléktalanokat aztán a telepítés helyéhez közel fekvő községek lakóinál szállásolták be, vagy a gazda maga tákolt össze ideiglenes nádgunyhót, a melyben családjával meghúzódhatott. Eközben serény munkával százával épülnek a házak. A telepítés körültekintő gondosságú vezetősége sok építőanyagot halmozott össze részint a dunamenti erdőkből, a bélyei uradalom szigeteiről és azoknak a tutajoknak a fenyőiből, a melyeken élelmiszert szállítottak le a telepek helyére. Előre készíttetett kapukat, ablakokat, tetőket, — nádat, kötővesszőt gyűjtetett, meszet, léczet, téglát, kályhaszenet, vasat, szerszámot szerzett. Az építési hivatal az anyagot helyére szállíttatja, a község helyét és határát kiméreti, az utczákat és házhelyeket ekenyommal kijelölteti, minden tíz házhoz még a telepítés elején kővel kirakott kutat ásat, s aztán megmozdul a sok száz kéz, zajosak lesznek a puszta prédiumok, a melyeken addig a ráczság vagy a kincstári uradalom csordái legeIgettek.

Ezek a telepes-házak, Cothmann elaboratuma, József pátense, de a telepítési okmányok szerint is, legnagyobbrészt a telek hosszában épített vert falú, nádas tetejű, két vagy három tagozatú épületek, tehát helyi típusúak, mint a hogy tényleg ma is nemzetiségi különbség nélkül az ilyen hajlék a legelterjedtebb a megyében. Még az első templomok is vert fallal s nádfedéllel épülnek, s előttük találkozik a keresztutczás falu két főútja. A telepítés vezetősége ezt a formát élteti, miről Cothmann is megemlékezik. Legelső házai közé tartozott majd minden községnek a kórház, a melynek vezető orvosai sok emberi életet őriztek meg, a melyeket különben a szokatlan éghajlat is elpusztított volna.

A mikor aztán a házak elkészültek, a számtartóság az új községbe kijelölt családok atyáit megidézte, könyvecskéik számának sorrendjében felállítatta, ugyanilyen sorrendben házaikba vezettette, földjüket átadta, megparancsolván nekik, hogy nyolcz nap alatt családjaikkal együtt költözzenek lakásaikba. Egyidejűleg proklamálták a lakók szabadságát, a mely szerint a család legidősebb fia a katonai szolgátra nem köteles, a család tíz évig mindennemű közteher alól felmentést nyer. A telepesek tényleg csak az 1789-iki török háborúk idején nyújtottak fizetés mellett segítséget. Az ugyanakkor választott elöljáróság gondja mármost, hogy a kijáró segítséget továbbra is megkapják az első aratásig. Mert a telepes nem ment üres házba, nem szállott meg vetetlen földet. A telepítő hatóság e tekintetben is bőségesen gondoskodott róluk. Mindegyik paraszt kapott egy fél vagy egy negyed szesszió téli és nyári vetéstől zöldelő szántót, megfelelő mennyiségű réttel, négy lovat, vagy mindegyikért huszonkét forintot, rövid, hosszú féket, kötőféket, istrángot, feszítőkötelet, egy vasalatlan szekeret, ekét a hozzávalóval, szánt, bárdot, irtókapát, szórólapátot, favillát, kaszát kaszakövet, sarlót, fúrókat, kést, kézifűrészt stb; mindegyik család egy tehenet, vagy tizennyolcz forintot, ágyat, szalmazsákot, pokróczot, lapátot, villát, rokkát, szitát, sütő-teknőt, fejszét, kupát, kenyérvető lapátot, csöbröt, köpülőt stb.; az iparos — szerszámai megszerzésére — ötven forintot. Mindent megadtak, a mi a kezdő családi élethez elkerülhetetlenül szükséges, nem feledkezvén meg a közösség érdekeiről sem. A telepítő hatóság ideiglenes imaházat emeltetett, s ellátta haranggal, szószékkel, oltárral, kehelylyel, úrvacsorai tányérral, keresztelő medenczével, ostyavassal, miseruhákkal. A papnak lakást építtetett, s részére minden korra egy egész szesszió mindenféle urbariális tehertől mentes földet, a szabad évek alatt 200 forint készpénzt, s három éven át tűzifát rendelt. Mindennel felszerelt iskolákat alapít, s a tanítónak fél szesszió szabadföldet, s a szabad évek alatt hetvenöt forint készpénzt, huszonnégy pozsonyi mérő kétszerest és három mérő kukoriczát utalványoz. A község maga egy egész, jegyzője fél szesszió szabad földet kap s még a tűzoltószerekről sem feledkezik meg a felsőség. A község írásos ügyeit kezdetben írnok végezte. Ilyen írnoka, majd a separatio után jegyzője Új-Szivácznak a telepítés, berendezkedés idejében Eimann János, a ki a múlt század elején Der Deutsche Kolonist czímen a szemtanú elevenségével jegyzi fel ez érdekes időkben látottakat.¹

De a telepítő hatóság gondoskodása ezzel sem merül ki. Még Cothmann idejében sok földnöveléshez szegődött porosz hadifogoly, porosz fogságból kiszabadult katona telepszik meg; valamennyi legényember, kiket jutalmakkal biztat a nősülésre. Úgy okoskodván, hogy nem elég telepíteni, hanem a telepesek megélhetéséről is kell gondoskodni, e végből oly termékek szaporítására gondol (pirosító buzér, festő csülleng), a melyekből az ország keveset termel; kendert vettet, a telepesek között élő ügyes sziléziai takácsokat szerszámokkal, pénzzel gyámolítja. Az árvaügyet rendezi, czéhszabadalmat eszközöl ki, sört főzet, pálinkát, téglát égettet, erdőket, fűzeseket plántáltat.

De ennyi gond daczára is soká tart, a míg a községi élet medrét megássa. A míg templomuk épül, papjuk akad, a község szabad terén az épületfákra telepedve énekeltek, imádkoztak a telepesek. Valamelyik rátermettebb községbeli végezte az istentiszteletet, keresztelt, tanított, temetett, s csak ritkán került közibük a szomszédság papja, hogy az úrvacsorát kiossza. A pap tisztét később a tanító végezte, sokszor a régi haza közibük hívott szülötte. De az egymás mellé kerülő szomszédok is nagyon gyakran végtelenül sok helyről verődnek össze. Új-Szivácz németsége pl. tizenkét helyről való. A német tájak közül alig van egy, a honnan nem akadt volna települő. Az eltérő charakter, az élesen elváló német dialektusok, a különböző szokások sok súrlódás okai, míg az idő a békés alkalmazkodásra rá nem neveli őket. A tájszólások küzdelmében, úgy látszik, a pfalzi vett erőt a többin, mert énekeskönyvül is a Heidelbergben nyomott churpfalzit választották, a melyet aztán Apatinban újra nyomattak. Akárhányszor olyan helyekre kerülnek, a hol a határ nagy részét a szerbek műveletlenül hagyták. A két nemzetiség földje így váltogatva állott egymás mellett, s a szabadon csatangoló rácz csordák miatt sok a súrlódás, sok panasz kél, a melyet csak separatióval tudnak megszüntetni. Más bajuk, hogy a termést is sokszor teszi sikertelenné az ismeretlen alföldi éghajlat, s az a körülmény, hogy a sok földmívessé vedlett beköltöző iparos csak itt tanulja el a gazdálkodást. De a közös élet, a küzdelem azonossága az ellentéteket, különbségeket lassan-lassan elenyészteti, s legvégül eltűnik habitusuk legszembetűnőbb része is, a viselet: sorba sutba kerülnek a háromszögletű, felhajtott szélű kalapok, a hosszú kabátok, rövid bőrnadrágok, színes harisnyák, csatos czipők, a rövid, csípő tájon elvastagodó szoknyák, s csak a szép pfalzi főkötő éli meg a XIX. század elejét.

Ez időtől kezdve, a mikorra helyet talált a sok vándormadár, immár egy század telt el, a mely idő alatt nagyobb csoportokban a nemzetiségek egyike sem mozdult ki megtelepedése helyéről. De az akadálytalan síkon a közlekedés kényelmes volta, sok mindenféle érdek a vérbeli keveredést is előmozdította, s még inkább a népelemek szellemi és anyagi vagyonkészségének kicserélődését. Ez a sokoldalú kölcsönös hatás, a melyből csak ritka nép vonhatta ki magát erősebben, ez teszi e téren a népvizsgáló feladatát széppé, de egyúttal nehézzé is.

Bellosics Bálint.

¹ Eimann könyvén és Cothmann elaboratumán (Cothmann Antal kir. udv. kamarai tanácsos jelentése. Ford. Iványi I. Szabadka, 1888) kívül l. Bács-Bodrog vm. monographiáját (1896), a megyei tört. társ, évkönyveit, Friedrich Steltzer, Geschichte der Bácska (Neusatz, 1883) és Johann Jausz Szeghegy im ersten Jahrhundert seines Bestandes (Kula, 1886) cz. művét.