Addig is

Egyszer majd írni kell Kenedi Jánosról. Valamikor valakinek majd egyszer meg kell írnia, ki is volt ő, és mit jelentett szerelmeinek, személyes jó barátainak, elvbarátainak, megszámlálhatatlan ismerősének, tisztelőjének, ellenségeinek (ha voltak) – mit jelentett Magyarországnak és a kelet-közép-európai sorsközösségben élő országok demokratáinak. Esszében kellene írni róla, az illene hozzá, aki leginkább ilyeneket írt. Ahhoz először is össze kellene állítani őket, Kenedi János saját szövegeit, tucatnyi kötetének szöveg­tárát. Kenedi János egész életében a legtöbbet szövegekkel foglalkozott, miközben – állandóan – zenét hallgatott. Szövegekről és a szövegekben gondolkodott, amihez rendet saját szertelen észjárása és a hallott dallamok, ritmusok szolgáltattak. Semmi és senki más.

Hogyan kellene majd, egyszer, Kenedi Jánosról írni? Nem klasszikus történeti biográfiában, mert ennek ötletén csak bosszankodva legyintene. Élete utolsó éveiben egy opera librettóján gondolkodott, ami egy rendőr ezredesről szólt volna; vagyis inkább a kádárizmusról. Nehezen tudtuk elképzelni, de lehetetlennek egy percig sem tűnt. Kenediről mégsem ez, hanem talán egy, a modern XX. század második felében játszódó posztmodern-pikareszk regény szólhatna igazán. A szegény ember (akit nevezzünk, mondjuk, Magyar N. Irodalomnak) legkisebb fiáról, aki persze a legokosabb is egyben. Maga emberségéből lett, ami lett, csuda kalandjai, szellemi vándorútja során kicsit igazít a világon, és végül minden jóra fordul. Illetve dehogy. Mert a regénynek mondania kellene valamit a családjáról, a városáról, az országáról, meg más országokról is. Ahol semmi sem szokott jóra fordulni, és az ő történetében se fordult sokkal jobbra.

Egyszer majd írni kell Kenedi Jánosról; meglehet, korábban kellett volna, most azonban végképp nem tehetünk mást. De egyelőre, tegnapelőtt óta, szavak híján vagyunk. Kenedi János, 1947–2025, élt 78 évet, ez minden.

Addig is, amíg megjönnek a szavak, amíg valaki egyszer írni kezd Kenedi Jánosról, valahogy mégis össze kellene rakni legalább az életút vázlatát. Az idő rendjében, ez a hagyomány, de Kenedi János a legkevésbé sem hagyományok szerint élt. Miért is ne kezdenénk a közepén, 1969–1989-cel, amikor a magyar demokratikus ellenzék egyik kezdeményezője, létrehozója, aktivistája lett. Amikor Kis János és Bence György filozófusokkal, meg másokkal arcot adott az emberi és polgári jogokért való fellépésnek. Amikor mintát adott a jogtudat és civil bátorság életformájához, normatív igény és hivatásos forradalmár szektalét nélkül. Amikor folyvást szervezett, előbb szamizdat antológiát (Profil), Bibó Istvánról emlékező vaskos esszé- és tanulmánykötetet (benne a jó barát, Szűcs Jenő azóta klasszikus szövegével, az Európa történeti régióiról szóló Vázlattal), szamizdat folyóiratot Kelet-Európáról (Máshonnan Beszélő), aláírásgyűjtést, vitát politikai programkészítésről, második nyilvánosságot, konspirált irányzatközi eszmecserét Monorierdőn, utoljára politikai mozgalmat, sőt pártot. Addig is, amíg valaki írni kezd róla, miért ne fogadnánk el: ez volt az életút csúcsa, ez világlik az életút jelentéseként. Kedvenc szerzőjéhez, Bibó Istvánhoz hasonlóan e kitépett időszakaszt írhatnánk fejfájára.

De ne tegyük, mert messze nem tartunk még az írásnál. A vázlatban is csak az útkeresések szakaszánál tartunk. Kenedi Jánosnak több ilyen időszaka volt. 1989 után például lehetőségként kínálkozott számára a politika, az előző húsz év folytatása a liberális pártban. „Szeretnék értelmiségi lenni” – válaszolta az erre vonatkozó kérdésre 1989-ben. Fontosabbnak tartotta a nyilvánosság ügyét (a Nyilvánosság Klub alapító vezetői közé tartozott), a hazai/térségi közelmúlt történeteivel való foglalkozást (az 1956-os Intézet alapító kurátora, majd munkatársa lett), de még a visszatérés az irodalomba, a kritikus pozíciója is felsejlett (az induló Holmi szerkesztőségében). Keresett és olyat talált, amin talán maga is meglepődött, mert prímán elvolt nélküle egész életében, és nem is szerette az ilyesmit. Egy szervezeti keretet, ami neki semmit sem keretezett be. Soha nem „járt be munkahelyére”, az 1956-os Intézetbe, csak ha tényleg dolga volt ott. Például (mindig) valami szöveget kellett megvitatni. De ezt mindenki természetesnek tartotta. És mellékesnek, mert ugyanekkor találta meg azt az ügyet, amelynek újabb bő tizenöt évet (1995–2010) szentelhetett.

Az állambiztonsági szervezet története lett az, amelyben Kenedi János méltán láthatta az 1989 előtti két évtized méltó folytatását. Érezte, hogy elmondatlan, hozzáférhetetlen, eltagadott történetekkel nehéz, csaknem lehetetlen lesz a magyar demokráciát felépíteni és megőrizni. Dossziékba zárt szövegekkel nem lehet nyilvános beszélgetéseket folytatni. Úgy nem fogjuk érteni, mi is történt velünk. Ezért lett előbb tagja az első, aztán elnöke a második belügyi iratfeltáró bizottságnak. Életében először intézményt akart, amit a német Gauck-hivatal mintájára képzelt el Varga Lászlóval, Tyekvicska Árpáddal, Gyekiczki Andrással. Szövegeket őrző, feltáró, értelmező, a megfigyelteknek és besúgottaknak kései értelmezést és kárpótlást nyújtó intézményt. Lett belőle egy eleinte nehézkesen, később mindjobban működő szaklevéltár. Maga is gyakran járt oda. Másodjára a kétezres évek vége felé már „csak” a visszatartott, eltagadott szövegek nyilvánosságáért küzdött. Soha nem volt elégedett az eredménnyel. Aztán egyszerre szűnt meg egyetlen kedvére való szervezete, és zárták le megtalált ügyét is. 2011-ben az 1956-os Intézet elvesztette önállóságát, és az utolsó szakértői bizottságot is feloszlatták.

A kilencvenes évek eleji útkeresését, azt hiszem, nem lesz annyira nehéz megírni. Önismeretről, emberekhez és eszmékhez való hűségről szólt. Az utolsó évek keresése, ami inkább küzdelem volt, elvesztett keretek és ügyek romjai között, a ráboruló homállyal, nem írható meg talán sohasem. Annál inkább a regény mesés kezdete. A tinédzser csodagyerek keresése, aki nem találta, hát inkább kerülte az iskolát. De mindent elolvasott, ami fontos, máskülönben nem lehetett volna Irodalom bácsi fogadott fia vagy unokája, aki esténként tekintélyes írók és irodalmárok kávéházi törzsasztalainál ücsörgött. Napközben suli helyett a Kalefon lógott, magát öntudatosan huligánnak tartva, ilyen minőségében keltve fel először a politikai rendőrség figyelmét. Aki akkor még lehetett volna „rendes” író, újságíró, kritikus, Jancsó Miklós formanyelvének monográfusa, és ki tudja, még mi minden. De, előbb ösztönösen, majd maga építette szövegtárával igazoltan, elutasította a rendszert, általában és sajátlag.

Kenedi János legendás lakásának ajtaja, amely mindig nyitva állt, ahová mindenki beléphetett, hogy mindent megbeszéljen vele vagy másokkal, most bezárul. Írni kell róla, majd egyszer.  Addig is jó lenne, ha nem csak elvbarátai szűkülő köre ismerné és értené Jancsi szövegeit. Ha sokkal több embernek válna világossá a Kádár-korszak demokratikus ellenzékének jelentése és jelentősége. Ha nyilvánosság és közéleti beszélgetés összefüggése magától értetődne. Mert amíg ezek az ügyek, Kenedi János ügyei nem állnak jól, nehéz lesz róla írni. Mást azonban nem tehetünk.