Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 47. szám, 2025. november 28.
SZÉKY JÁNOS
A választási győzelemre nem esélyes pártok egyike aláírásgyűjtést kezdeményezett a héten azzal a jelszóval: „Soha többé egypárti kétharmadot, soha többé teljhatalmat egyetlen embernek!”
A kérdés csak az, hogy mire jó az aláírásgyűjtés egy 2 és 6 százalék közé mért népszerűségű párt híveinek körében. Félreértés ne essék, szükségszerű lenne az ilyen változás, és végképp nem vagyok annak a kanapékommandónak a tagja, amelyik szerint az ellenzékben mindenkinek hallgass a neve a Tisza Párton kívül – de a taktikai műveletet nem értem.
Az egypárti kétharmad és a hatalommegosztás hiányát kihasználó önkényuralom: alkotmányos alapintézmények kérdése. Új alkotmány pedig nem aláíráskampányból lesz, hanem a parlamenti pártok egyeztetésének eredményeként, azt pedig a DK így nem tudja befolyásolni. És egyáltalán, semmi jelét nem látni annak, hogy ebben az országban bárki bárkivel egyeztetni akar bármilyen alkotmányos alapintézményről.
Egypárti kétharmad akkor nem lesz „soha többé”, ha egyrészt arányos a választási rendszer, tehát a politikailag aktív polgárok 45 százalékának szavazatával nem lehet megszerezni a mandátumok ~ 67 százalékát (mint például 2014-ben). Másrészt a „soha többé”-re az a tökéletes garancia, ha megszűnik a feltétel: a seregnyi törvény és kinevezés világviszonylatban páratlan kétharmados szisztémája (ami ráadásul önmagát tartja fenn, azaz a kétharmad maga dönt arról, hogy mi legyen kétharmados parlamenti stemplizés tárgya).
„Egyetlen embernek” pedig, akár Orbán Viktornak hívják, akár nem, akkor nincs teljhatalma, ha az adott országban modern demokrácia van. Ami nem létezik hatalommegosztás nélkül. S ez a gyakorlatban nem azt jelenti, hogy mindenki jól viselkedik, mert olyan nincs. Hanem egyrészt, hogy nem egyetlen, osztatlan központi hatalom nevezi ki a nyilvánosság háta mögött, a saját érdekei szerint a főbb állami tisztségviselőket. Másrészt azt, hogy a hatalom nem osztatlan. Nem egyetlen, négyévenkénti választáson múlik az égvilágon majdnem minden, hanem több szereplőnek van saját hatalma, és ezeket mind külön-külön szabad választáson legitimálja a nép.
Hozzátartozna például, hogy a köztársasági elnököt a nép válassza, hogy a városi önkormányzatok ne legyenek a központi államháztartás függvényei, vagy hogy területi önkormányzatok de facto egyáltalán létezzenek (a vármegyére való átkeresztelést kísérő izgalomban nemigen tűnt fel senkinek, hogy a megyéket addigra lényegében kiüresítették).
Tudom, hogy a föntiek átlátásához el kell végezni egy-két logikai műveletet, ám az nem okozhatna nehézséget olyan embereknek, akik legalább közepessel átmentek a matematikaérettségin. Sajnos, a jelek szerint a magyar politikai elit egyik felének politikai agya nem jut elegendő oxigénhez az Orbán-fixáltság miatt, és ez nem csupán 2010 óta van így.
Bizonyítja ezt többek között a DK-féle aláírásgyűjtés indokolásának két mondata: „A 2010-es kormányváltás idején sokan nem gondoltak arra, hogy a túl nagy hatalomból, az egypárti kétharmadból baj lehet. A Fidesz a választáson megszerezte az egypárti kétharmadot, Orbán megszerezte az egyszemélyi teljhatalmat, majd ebből épült fel a NER.” Az alany – a „sokan” – szemérmesen leplezi, hogy a teljes akkori baloldali elitről van szó, beleértve az oldal egyetlen potens pártját, az MSZP-t, amelyből aztán a DK kivált, valamint annak teljes véleménymondói és szakértői gárdáját. Holott azt már 2007–2008 táján látni lehetett, hogy az aránytalan választási rendszer és a kétharmados regula dögletes kombinációja nem vezet semmi jóra (az önök odaadó híve például külön kis cikksorozatot írt róla, s ezt beledolgozta a Bárányvakság könyvbe, Budapest–Pozsony, Kalligram, 2015), de hát az átlagpolitikus nem úgy van berendezve, hogy elismerje a saját politikai bambaságát.
A magyar elit Orbánnal szemben álló felében általános a meggyőződés, hogy a dolgok 2010 után fordultak rosszra: a választáson győztes miniszterelnök „visszaélt” a kétharmaddal, és ekkor rontotta el az amúgy jó választási rendszert (a DK felhívása „egypárti, csaló választási törvényről” beszél). A politikai fantázia nem terjed tovább az erőszakos bűncselekmény fogalmi metaforájánál: a 2010-es sarok mögött egy nagy bunkóval a kezében lesben áll a borostás, Neander-völgyi ábrázatú GonoszFidesz, hogy kupán vágja a mit sem sejtő Jogállamot. A megoldás ennek szellemében az lenne, ha az ország valami módon visszatérne a 2010 előtti rendszerhez (két forduló az egyéni választókerületekben, talán valamivel kevesebb kétharmados törvény, nix rendeleti kormányzás, függetlenebb Alkotmánybíróság). Ahhoz a rendszerhez, amelyik lehetővé tette a 2010-es kétharmadot és az Európai Unióban példa nélküli autokrácia megalapozását. (A gazdaság hosszú távú tönkretételéről nem is beszélve.) Az elemi logika ilyen fokú hiányáról nem tudok udvariasan beszélni.
Nézem a Tisza Párt egyéni képviselőjelölt-jelöltjeinek bemutatkozását. Első ránézésre rokonszenvesek mind, sok sikert kívánok a választásokhoz. De hiába a rendszerváltás az egésznek a jelszava, a nyilatkozatokból az derül ki, hogy a rendszeren belül akarnak maradni. A két fő motívum e szövegekben: 1. Hogy mennyire kötődnek a választókerületükhöz. Ami a jelenlegi rendszerben csak akkor számít, ha ők, a törvényhozó hatalom részesei, jóban vannak a központi végrehajtó hatalommal, azaz nem ösztönöz hatalommegosztásra. 2. Hogy milyen infrastrukturális fejlesztést ígérnek, vagy javítást a helyi állami szolgáltatásokban, ami viszont egy demokráciában önkormányzati feladat volna (a másodrendű főutak újraaszfaltozása például a területi önkormányzatoké, ha lennének ilyenek). A „helyi” képviselő kijáró szerepének megerősítése szintén nem ösztönöz hatalommegosztásra. Tudom, hogy a potenciális szavazóknak ez tetszik, de akkor sem.
A demokratikus megoldás az arányos választási rendszer lenne, hatalommegosztással kombinálva. Tehát vagy a kis egyéni választókerületek megszüntetése a valódi önkormányzatok bevezetésével (de ez nem merül fel senkiben), vagy a német rendszer, ahol vannak ugyan „egyéni” mandátumok, de nem hozzáadódnak a listásakhoz, hanem kivonódnak, így az egész arányos marad. Utóbbit az ellenzéki pártok, köztük a DK is aláírta 2017-ben, kihirdették fanfárok közepette, aztán úgy elfelejtették rögtön, mintha sosem lett volna. Nem baj, bizakodjunk.