Karácsony Gergely, az elitista

Az a politikus, aki komolyabb ambícióval indul országgyűlési választáson, az elithez tartozik. A közélet elitjéhez. Pont.

Ezen változtatni nem lehet, nem is kell. Eltagadni lehet, de nem helyes. Az elithez tartozást nem szégyellni kell, hanem használni. Már, ha az illető saját jogon, személyes értékei alapján tartozik a közéleti elithez. Ebben az esetben ő az ország helyzetéről, problémáiról, kezelésük lehetőségéről a nagy többségnél többet tud, mindezt mélyebben, átfogóbban, strukturáltabban látja: a jelenségek és látszatok mögé lát. Ettől van neki a tisztességes politizálásban létjoga.

Karácsony Gergely pedig, akire eddig minden választáson és előválasztáson szavaztam, amikor tehettem, ezt mondja a Válasz Online-nak adott interjújában: „Irgalmatlanul elitista a magyar ellenzék. Intézményekről, struktúrákról, makróügyekről beszélünk állandóan. Nem arról, hogy ebben a faluban nincs háziorvos, hanem arról, hogy nincs egészségügyi minisztérium… tehát földközelibb, emberközelibb, életközelibb politikát kellene összehozni az eddigieknél.”

Ez egy nagy baromság.

A nem náci ellenzék közös platformja az volt, hogy nem a mindennapos problémák szintjén van a baj, hanem magával a rendszerrel. A lehető legmakróbb dologgal. A struktúrával és intézményekkel, amelyek ezt a rendszert alkotják. Ez a lényeg. Ha erről beszélünk, a lényegről beszélünk, ha ehelyett csak a hiányzó háziorvosról beszélünk, akkor a lényeg mellé, ha úgy tetszik, alá beszélünk. Ezt a lényeg alá beszélést tartja Karácsony „életközelibbnek”, „földközelibbnek”, „emberközelibbnek”.

Amikor Karácsony úgy fogalmaz, hogy az ellenzék irgalmatlanul elitista, akkor azt akarja mondani, hogy elit módon kommunikál. Nem ugyanaz! Az elitista az elit különállását, kiváltságosságát tartja helyesnek, akár származás, vagyon, intézményes rang, akár tudás és képességek által meghatározott elitre gondol. Még azt is elitistának nevezhetjük, aki kirekesztő, csak az eliten belül folyó és érthető kommunikációs gyakorlatot követ és helyesel.

Lehet azt gondolni, hogy minden tartalom eleve ilyen, ha struktúrákról, intézményekről, „makróügyekről” szól – de igazából ez az elitista gondolat!

Mert azt a meggyőződést rejti, hogy a rendszerről, a lényegről, egy választás történelmi tétjéről nem lehet, nem érdemes az „átlagemberrel”, a vidéki emberrel beszélni, és az ellenzéki politikusok ezt azért nem tudják, mert nem ismerik a vidéki ember, az „átlagembert” olyan jól, mint Karácsony. Igazából tehát az elitista Karácsony azért elitistázza le politikus társait, mert nem elitisták.

De mindettől függetlenül: mi a fenét lehet mondani ezen az „életközeli” szinten az „átlagembernek”?

Azt, hogy a kormány miatt nincs a faluban háziorvos, de ha ránk szavazol, akkor majd lesz. Ennyit. Azt már nem lehet elmondani, hogy miért nincs most háziorvos és mitől lesz, ha mi kormányozunk. Az már nem tartozhat az „átlagemberre”. Ha ugyanis a problémák okairól és kezelésük lehetőségéről beszélünk, akkor sajnos a „makroügyeket”, a szerkezeti, intézményes kérdéseket kell érinteni. Akkor arról kell beszélni, hogy miért országos gond a háziorvoshiány, mi annak az általános oka? Ha elitista módon úgy gondoljuk, hogy ez már nem tartozik az átlagemberre, hiszen nem is érti, nem is érdekli, akkor csak annyit mondhatunk: azért nincs a faluban háziorvos, mert a kormány nem intézi el, de én majd elintézem neked, ha én leszek a kormány.

Ezt az „emberközeli” beszédet megérteni nem probléma, csak, aki megérti, azt is érteni fogja, hogy elintézni az tud, akinek a kezében a hatalom van. Ez a regnáló hatalom lebutított beszédmódja: akinek adok, annak van, akinek nem adok, annak nincs. Ehhez igazítsd a szavazatodat! Ezt az „emberközeli” beszédmódot fejenként, de legalábbis családonként százezrekkel hitelesítette a kormány a választások előtt. Ha az ellenzék erre azt mondja, én majd többet adok, akkor felelőtlen, hülye és „életközeli” módon hazudik a Karácsony által elképzelt „átlagembernek”. Ha viszont azt mondja, hogy ez a pénzszórás felelőtlen, irracionális, növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket, és úgyis vissza lesz majd véve inflációval, megszorítással, a te károdra fogják majd betömni azt a hatalmas lyukat a költségvetésben, amit ezzel ütöttek? Akkor bizony makróügyekről beszél.

Felcsuti Péter nyilatkozza a Mozgó Világ legújabb számában: „Normálisan az ellenzék feladata, hogy betartható ígéretekkel, tehát kidekázott, hihető és végrehajtható programokkal… vegye rá a szavazókat, hogy inkább az összefogás jelöltjére szavazzanak, ne pedig a sok százezer forintot készpénzben kiutaló Orbán Viktorra. Ez képtelen vállalkozás”, nem csoda, „hogy az effajta szavazatvásárlással szemben az ellenzék tehetetlennek bizonyult.” Ez így van és nem másképp, földközeli szinten nem lehet a kormányt túlkommunikálni.

A parlamentáris demokráciának van egy alapproblémája: Egy ország kormányzása igen bonyolult, kiterjedt, mély és strukturált gondolkodást, hosszú távú előrelátást igénylő feladat. Jó törvények, intézmények, szervezeti rendszerek kellenek hozzá. Minél inkább rendelkezik egy csapat a kormányzáshoz szükséges képességekkel, annál jobban fog kormányozni, feltételezve, hogy a közérdeket az önérdekével együtt szem előtt tartja. Annál inkább várhatjuk ezt el, minél inkább érvényesül a teljesítményelv, tehát minél erősebb az összefüggés a kormányzó csapat hatalmi pozíciója és kormányzásának minősége között.

A teljesítményt viszont az a választó ítéli meg, aki a kormányzó csapattal ellentétben nem tartozik a közélet elitjéhez, nem lát, legalábbis nem lát eléggé a látszatok és az efemer jelenségek mögé, nem tud felmérni közép és hosszú távú hatásokat. Sem a ma pozitívumaiból következő holnapi negatívumokat, sem a ma negatívumaiból következő holnapi pozitívumokat. Nem feltétlenül látja át sem azt, hogy az aranytojást tojó tyúkot tálalták fel neki, sem azt, hogy az a tyúk, amelyet ma nem fogyaszthat el, holnap aranytojást tojik majd. Ha már egyszer realitásnak hitte az ilyesféle hazugságokat, akkor „tapasztalatai” alapján hazugságnak fogja hinni az ilyesféle realitásokat.

A parlamentáris demokrácia esélye hosszabb távon az általános tudásszint emelkedése, közeledése az elitéhez. Ebben a közoktatásnak, a médiának hatalmas szerepe van (lenne), de a politikusoknak is az lenne a dolguk többek között, hogy ezen munkálkodjanak.

Ahhoz pedig olyan kommunikáció kell, amely nem leválasztja az itt és most gondjait a „makróügyekről”, hanem szemléletesen, érzékletesen összekapcsolja őket. A politikusok kommunikációs gyakorlatának és mindazoknak, akik annak kialakításában részt vesznek, erre kellene törekedniük.

Már, ha jót akarnak maguknak és honfitársaiknak.