HVG.hu, 2021. szeptember 5.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Magyarország válogatottjának nincs szurkolótábora. Azt ugyanis a kormány felszámolta. Nem a botrányos rasszizmus támogatásával számolta fel, mert rasszista szurkolói csoportok sok helyen vannak.
Olyan kormányok már nem olyan sok helyen, amelyek rasszista botrányok esetén nem annak elítélésével foglalkoznak először és legfőképpen, mint az angol kormány az angliai botrányok esetén, hanem az angol kormányfő elítélésével, aki a rasszista botrányt akkor is szóvá teszi, ha Magyarországon követték el. De hát a magyar kormánynak ez a magatartása jelenti éppen a szurkolói rasszizmus hallgatólagos támogatását. Ezzel érzékelteti a rasszista botrányhősökkel, hogy velük van.
De, mondom, ettől még a magyar válogatottnak lehetne szurkolótábora. De már nincs. Ugyanis nem nevezhető szurkolótábornak az a feketébe öltözött tömeg, amely egy súlyos, mondhatni gólzáporos vereség után szenvedélyesen megtapsolja a csapatát. És nincs önérzet abban a csapatban, amely ezt a tapsot fogadni a fekete sereg elé áll ahelyett, hogy lehajtott fővel elvonulna.
Csupán egy gól hiányzott ahhoz, hogy Anglia válogatottja úgy megverje Magyarországon Magyarország csapatát, mint San Marinót – Angliában. Több góllal kapott ki a magyar csapat, mint tőlük San Marino. Albániáról, amely megúszta Angliát 0:2-vel, már ne is beszéljünk.
Képzeljük el, hogy a Wembley-ben ama történelmi napon, 1953. november 25-én, amikor Magyarország nem négy, csak három góllal megverte Angliát, az angol csapat a meccs lefújása után Stanley Matthews vezetésével odaáll a szurkolótábor centruma elé, és az angol közönség kipirult orcával megtapsolja őket!
A szurkolótábor attól szurkolótábor, attól látja el a feladatát, hogy jutalmaz és büntet. Ösztönöz pozitívan és negatívan. Megtapsol és kifütyül. Hangsúlyosan és hathatósan kifejezi örömét és mérgét. Egy rendes szurkolótábor legkésőbb 0:3-nál, amikor Gulácsi beszedte Harry Maguire enyhén szólva védhető fejesét, fütyülni és gyérülni kezd. Akinek elég volt, hátat fordít a csapatnak, és megy haza, a többi meg hurrog és fütyül.
A valódi szurkoló lelkes és kritikus.
Kritikusan tart ki a csapata mellett. Szereti szeretni őket, lelkesedni értük, örülni, ünnepelni velük, isteníteni a sztárjait, és dühös rájuk, ha olyan szar meccset játszanak, mint a magyar válogatott csütörtökön. Rázza a fejét, mi az, hogy egy csapat csak akkor tud védekezni, ha semmi mást nem tesz, és amint tesz, vagy nem tesz, csak elfárad, összeomlik.
Olyan meccs nincs, amelyen így eredményt lehet elérni.
A valódi szurkoló dühös a szpíkerre meg a szakértőkre, hogy nem közvetítik, nem kommentálják reálisan azt a búbánatos találkozót.
A magyar kormány a futball nagy barátja és a kritikai szellem nagy ellensége. Miként az országot, a közpénzt és a nemzetet, azonképpen a magyar válogatottat és annak szurkolótáborát is magának sajátítja ki.
Nem az országot, hanem a kormányt képviseli a csapat a pályán.
Ahogy a kormány minden eszközzel irtja az őt is érinthető kritikai szellemet, úgy irtja a válogatottat érinthetőt is. Mivel őt is csak hódolat illeti és nem bírálat – a teljesítményétől függetlenül –, ilyenné neveli át, ilyen példával semmisíti meg a magyar válogatott szurkolótáborát is.
Aki velünk van, nem kritizál. Miként az ország kormányát, azonképp az ország válogatottját sem. Még szerencse, hogy a válogatott azért ilyen körülmények között sem tud a kormány szintjére zülleni.